Ragályként terjed a nagyvárosi graffitimánia

Nem ma született műfaj a falfirka. Évtizedekkel ezelőtt is előfordult, hogy a szomszéd ház falán egyik napról a másikra megjelent krétával felírva valaki véleménye, hogy „Pisti hülye”, avagy „Kati és Zoli szerelmes”. Az egyhangú repertoárt megunva, a gyerekes csíny kategóriából ugyancsak kilépve, jó egy évtizede önálló műfajként éledt újjá a falfirka és az amerikai megapoliszok utcagyerekeitől átvett stílust művelői graffitinek kezdték nevezni.
A fura, rikító színű ábrák, feliratok az utóbbi néhány évben bántóan ellepték a hazai nagyvárosok, de főként Budapest utcáit. A bizarr műfaj lényege, hogy hívei egymást túllicitálva, már-már megszállottan igyekeznek az épületek, hidak legmegközelíthetetlenebb, legszembetűnőbb pontjain elhelyezni „névjegyeiket”. Vannak közöttük, akik ezt szinte hivatásszerűen űzik. Ami a legmeglepőbb, hogy létezik egy szubkultúra, amely méltányolja, sőt propagálja is tevékenységüket. Tekinthetjük-e a graffitit a kortárs képzőművészet egy új, feltörekvő ágának, avagy művelőit minősítsük egyszerűen rongálóknak?
Nagy Gábor Tamás budavári polgármester szerint a graffiti semmiképpen sem nevezhető művészetnek, hiszen a művészet lényege éppen az, hogy az embernek örömöt szerezzen és valamilyen módon olyan gondolatokat, kifejezéseket vagy tartalmat jelenítsen meg, ami az alkotónak és rajta kívül másoknak is fontos. Ehhez képest a graffiti nem rendelkezik ilyen kritériumokkal, és a legsúlyosabb gond: a tulajdonosok hozzájárulása nélkül, akaratuk ellenére az általuk birtokolt házakat, közterületeket, műemlékeket, parkokat, szobrokat csúfítják el, úgy, hogy ezzel tényleges kárt okoznak – véli.
Aki pedig nem akarja nézni a rikító színű firkákat vagy feliratokat, kénytelen anyagi áldozatot vállalni az eltakarításért. A polgármester szerint a graffitivel kapcsolatos művészeti koncepció már ott sántít: fel sem vetődik a falfirkát művészetnek tekintőkben, esetleg magukban a firkálókban, hogy a dekorálást a saját gépkocsijukon kezdjék, azután a saját házuk falán, kapualjukon folytassák.
Sokáig a társadalmat is egyfajta tolerancia jellemezte a firkákkal kapcsolatban. Nagy Gábor Tamás állítja: ugyanolyan károkozás, ha szobrot, köztárgyat vagy drága gépkocsikat, igényes magánházakat firkálnak össze. Tapasztalatai azt mutatják, hogy amióta a jelenség egyre jobban terjed, úgy tűnik, az emberek megelégelték és devianciának tartják a firkadivatot. A firkálók által okozott kár az I. kerületben is tetemes: az elmúlt tíz év felújítási költségeihez hozzáadva a még hátralévő javítások becsült értékét, megközelíti a százmilliós nagyságrendet. Szomorú látványt nyújtanak az Attila út felújított házain éktelenkedő pingálmányok. A graffitizés ragályszerűen terjed egy-egy helyen: ha valaki elkezd egy ilyen falfirkát, a nyomában megjelennek a többiek. A polgármester tudomása szerint a kerületben több olyan ház is van, amelynek lakói a felújítás után szisztematikusan berendezkedtek a graffiti elleni küzdelemre: festéket tettek félre, és a munkák óta eltelt másfél év során havonta lefestették a falfirkákat.
Európa számos nagyvárosa hasonló gondokkal küzd. Párizsban, Prágában, Bécsben vagy Stockholmban, Berlinben meg tudták oldani a graffiti visszaszorítását. Persze, ehhez nagy állami akciót indítottak, amelynek része volt a megelőzés, az eltávolítás és a nálunk kiszabható szabálysértési értékhatárnál – a nevetséges tízezer forintos összegnél – lényegesen magasabb összegű büntetés is. A fő problémát éppen ez utóbbiban látja Nagy Gábor Tamás. A szankciók itthon ugyanis nem igazán viszszatartó erejűek: mindössze rongálásnak, vagyis csupán szabálysértésnek minősítik a cselekményt. Az I. kerület kiemelkedő adottságai miatt különösen szeretne olyan politikát kialakítani, amely ha képtelen is kiirtani a jelenséget, de legalább megpróbálja graffitimentessé tenni a műemléki körzetet.
Ha csupán egy ember, vagy akár egy lakóház próbálja meg fölvenni a harcot a rongálók ellen, akkor végeláthatatlan a küzdelem, ha azonban az egész kerület összefog és ehhez nemcsak az egyszeri tisztítást végzik el, hanem hajlandók az úgynevezett utómunkára is – amivel impregnálni lehet a falfelületeket, és szükség esetén olcsón és hatékonyan, gyorsan eltávolítani a felszórt festéket –, akkor talán a rongálók számára is világossá válna: itt nem érdemes alkotni, mert az örökkévalóság számukra nem az I. kerületben adatik meg.
A kerület szakemberei augusztus végén több vegyszert is sikerrel teszteltek, amelyek többsége hosszú távú megoldást ígér. Az I. kerületi önkormányzat a napokban hirdette meg a pályázatot, amelyre az egyes társasházak pályázhatnak az önkormányzat költségvetésében kimondottan a graffitik elleni küzdelemre elkülönített összegre. Az önkormányzat tehát biztosítja a szükséges javítások anyagi fedezetét, eszközt, gépet, de a munka javát az ott lakóknak kell elvégezniük. A polgármester reméli, hogy a Várhegyen kiírt pályázat kedvező fogadtatásra talál, az előzetes érdeklődés legalábbis azt jelzi, hogy emberek, társasházak fognak majd össze egymással. A kerület vezetése egyébként meg kívánja keresni a nagy cégeket – Elműt, Matávot –, hiszen ha egy területet teljesen graffitimentessé akarnak tenni, akkor célszerű, hogy a házfal mellett a vele szemben álló postaláda, telefonfülke, elektromos kandeláber is megtisztuljon.
Az utómunkák támogatása mellett az önkormányzat a jogi hátteret is módosítani kívánja: ha nem rongálásnak minősülne a falfirkálás, akár harmincezer forintra emelkedhetne a büntetés összege. Ha a szabálysértési törvény elkövetési alakzatai közé is felkerülhetne, akkor ez a százezer forintot is elérhetné, bűncselekményi kategóriában pedig akár felfüggesztett börtönbüntetéssel is járhatna – visszaesés esetén végrehajtható szabadságvesztéssel.
A polgármester országgyűlési képviselőként a szabálysértési törvénnyel és a büntető törvénykönyvvel kapcsolatban szeretne benyújtani önálló indítványt, amely az egész törvényt módosítaná. Elárulta: az előkészítés egyeztetése folyamatban van és remélhető a konszenzus ellenzék és kormánypártok között, hiszen nincs olyan ok, ami miatt ez ne működne pártpolitikától függetlenül. Mint mondta: „A célokkal egyetértünk, legfeljebb az eszközök, vagy a technika kérdésében gondolkodunk másként.”