Szex és politika

A negyvenes évek vége felé olcsó bestseller jelent meg az amerikai piacon egy addig ismeretlen szerző, Grace Metallious tollából Peyton Place címmel. A könyv népszerűségét az is magyarázta, hogy abban az időben érkeztek vissza az európai és ázsiai harcterekről a leszerelt katonák. Szeretettel fogadták a hazatérőket, de sok esetben a dráma sem hiányzott, ugyanis nem mindenütt volt az üdvözlés rokoni. A hazafias jelszavak mögött sokszor tragédiák lappangtak. Ezt használta ki Grace Metallious, aki egyébként egyszerű háziasszony és anya volt, és rövidesen letűnt a színről. Maga mögött hagyott viszont egy megmosolyogtató kis jelenetet: az egyik visszatérő őrmestert rajtakapták a leselkedő szomszédasszonyok, amint mostohalányának tette a szépet! Ez olyan váratlan volt a puritán kisvárosban, hogy az egyik öreg hölgy, vallásos lelkesedésében és látva, amit látott, így kiáltott fel: Üdvözülés! Üdvözülés! Nem lehet tudni, mit akart ezzel mondani, tény, hogy az olvasó könnyen összekapcsolta a vallási elragadtatást a szexuális aktussal.
Traumatikus szituáció volt, az biztos…
Azóta ötven év telt el, de az alaphelyzet nemigen változott. Az amerikai életmód azóta alaposan megváltozott, sőt felhígult, s az a trauma, amit akkor Tartuffe álarca leplezett, most már nyíltan jelentkezik. A Peyton Place-t a kiadó ma visszautasítaná mint túl szemérmes művet, s azzal érvelne, hogy az abban publikált életmód már elavult, sőt a felső társadalmi szférákban ma már jóval brutálisabb és szókimondóbb a stílus, mint azt a connecticuti háziasszony el tudná képzelni. A szexhez és a közélethez való hozzáállás ma már majdem mindent eltűr és tolerál. Ami ma pikánsnak számít, az hajmeresztőnek tűnt volna 1950-ben; a bázis akkor is, ma is a szexualitás mint általános paraméter. Erre aggatják a napi híreket, de a tudományosságot is, legyen szó politikáról, pedagógiáról, művészetről vagy globalizációról. Vagy vallásról. A legtöbb világhírré fölrepített újdonságot ma szexualizálják, valóságos tudomány lett az a koktél, amelynek ötven százaléka szex, másik fele hirdetés, show és politikai program. Emlékezzünk Bill és Mónika jól fűszerezett esetére, de a néhány évvel ezelőtti Waco-ügyre is, ahol David Koresh „prófétát”, több mint száz gyerek vezetőjét szexuális molesztálással vádolták. Éppen a puritán alap adja meg ezeknek az eseteknek a nem szűnő izgalmasságot, így aztán akármiről van szó – katonai akadémia, sport vagy politikai választás –, várható a Peyton Place-effektus: a kimondott és ki nem mondott ügyes keverése.
Mindennek remélt vége a botrány, ami az unalmas életmenet lényeges velejárója. A botrányt persze jobb elkerülni, valójában azonban ez éppen úgy bele van építve az amerikai közéletbe, mint a katarzis a görög tragédiába. És minél látványosabb, égbekiáltóbb az ügy – politikai, financiális, atlétikai, nemi –, annál inkább élvezi a publikum a kibontakozást, a szigorú kritikát, a törvény beleszólását, a New York Times vádló vezércikkeit, a résztvevők fogadkozásait.
Megállapíthatjuk, hogy a nemiség jelenléte mindenekfelett lényeges, mert a botrányok oroszlánrésze ezzel kapcsolható össze, itt lehet igazán a puritanizmus minden regiszterén játszani. A Nagy Bokszoló megerőszakol(?) egy kislányt, a mormon vezér feleségül veszi a huszadik tinédzsert, a főiskolások rendszeresen közösülnek nőnemű diáktársaikkal – ez mind botránylehetőség és ugyanakkor „üdvözülési” alkalom is (lásd Peyton Place). A bűnösre majd lesújt a törvény és a törvény mögött álló abszolútum, az alkotmány. Mint Kálvin tanaiban a predesztináció…
A legutolsó botrány szintén vallási, szexuális színezetű. Gene Robinson lelkész bevallottan homoszexuális. Püspökké avatják-e vagy nem? Az episzkopális (anglikán) közösséget már megdolgozta a szokásos kisebbség, amely őt püspökként kívánja, annál is inkább, mivel a kinevezés maga után vonná a hasonló neműek házasságát. Gene, ahogy a hívei mondják, roppant rendes ember, Krisztusban szereti partnerét. Igen ám, de az anglikán közösség hárommilliónyira tehető világszerte, nagy részük afrikai és ázsiai – és meglehetősen konzervatív beállítottságú. Nem tűrnénk el egy homoszexuális elöljárót, Afrikában a férfiasságot becsülik – nyilatkozta az egyik afrikai püspök.
Készül tehát a botrány, a megelőző pikantéria, a pszichológiai tesztelés, a demokratikus szavazás. Közben Gene-t már meg is választották, remélve (mondta egy püspöknő), hogy Isten ihlete elhozza a békét. Ha nem, másféle nyomást is lehet gyakorolni, hiszen köztudomású, hogy az afrikai és az óceániai egyházak krónikus pénzzavarban szenvednek. Ott ugyanis a családfő kötelessége családjának megélhetést biztosítani – még akkor is, ha püspök. Ő pedig honnan szerezne anyagi támogatást egy mindig növekvő család számára?
Ahogy az Egyesült Államok birodalommá válik, gondjai, a helyi és megoldható problémák átcsapnak a glóbusz egészére. Nem mindenütt uralkodik a puritán alaperkölcs, nem mindenütt intéznek ügyeket a személytelen törvényszéken. Sokszor a családnak súlyosabb a szava, példa rá az arab társadalmi struktúra. Máshol a katarzis és botrány dialektikája nem elfogadható, a privát szféra külön világ, nem tárul ki az előtt, amit az erkölcs elítél. Csak egy racionalista társadalom elégszik meg az ügyek absztrakt elintézésével.
Itt is szemben állunk egy szektás jelenséggel, az előbbi példák is erre mutatnak. A New England-i írónőtől az anglikán püspök beiktatásáig hasonló a séma. Az üdvözülést sikoltozó öregasszony felismeri az isteni beavatkozást, mint ahogy az anglikán püspök megszállott hívei szintén hozsannát zengenek. A világrend helyreállt, érdekeink és érzelmeink garantálják. A szexualitás botránykő, de szakralizált formájában elfogadjuk.