Penc különlegesen bájos falu a Cserhát tövében, Váctól néhány kilométernyire. Ebben a kis községben vásárolt a siketek és nagyothallók képzését végző váci Cházár András Óvoda, Általános Iskola, Diákotthon és Speciális Szakiskola igazgatója, Mikesy György a náluk élő állami gondozottaknak egy házat, amelyet lakásotthonná alakítottak. Nyolc fiatal és kisgyermek kezdte meg idén nyáron az önálló életet itt.
Négy nevelőtanár gondoskodik róluk, naponta váltják egymást. Mikesy igazgató úr maga is hallássérült, tehát pontosan tisztában van azzal, hogy a mindennapi élet során milyen nehézségekkel kell szembenézniük a siketeknek. Ha kérdezik, szívesen elmeséli, minek köszönheti, hogy diplomás ember lett: olyan sokgyermekes családban nőtt fel, ahol a szülei az első perctől fogva ugyanúgy kezelték, mint az egészséges testvéreit. Megtanult egyedül közlekedni, vásárolni, és olyan tisztán beszélni, hogy végül képes volt átlépni a fogyatékossága emelte gátakat. A váci siketek intézete az elmúlt két évszázadban bentlakásos iskolaként működött, de ma már amelyik család teheti, otthonról hordja be a gyermekét, azonban még mindig nagyon sok a kollégista. Közülük tizenketten – eddig – nem tudtak hová hazamenni, ilyen-olyan okokból a szüleik nem vállalták őket hallássérülten.
„Nem tudom megérteni, hogy tudja ezt megtenni valaki, egy sérült gyereknek még nagyobb szüksége van a szeretetre! Én a kislányomat soha el nem hagynám, akármi baja lenne!” – ezt már Pencen mondja egy fiatalasszony, aki a kislányával gesztenyét gyűjt a lakóotthon környéki fák alatt. Fél öt elmúlt, még üres a meleg rózsaszínre vakolt, kétszintes családi ház. Szép, rendezett a kert, de látszik, hogy nem volt idejük megeredni a növényeknek, a fű is nagyon zsengécske még. Bár a nyári szünetet már itt töltötték az új lakók, a hivatalos megnyitó ősz derekán volt. Hogy mennyire hasonlóképpen gondolkodnak a penciek a nagyothalló gyerekekről, mint a már említett fiatalasszony, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az: az avatóünnepségre eljött a falu apraja-nagyja: a polgármester, a plébános, a penci iskolások, műsorostul. Álltak a kertben a sokszoknyás nénik, hallgatták a sok szép beszédet összekulcsolt kézzel, mint a templomban, és senkit nem zavart, hogy az ünnepeltek egy része vélhetőleg egy kukkot sem hall a lelkes szavalásból. Aztán mikor vége lett a hivatalos programnak, és már pezsgőt osztogattak, és mindenki igyekezett kezet fogni Szekeres Pál államtitkárral és Mikesy igazgató úrral, a nénikék rögtön tudták, mi a teendő. Beterelték az öszszes gyereket a konyhába – tekintet nélkül arra, hogy hallanak-e vagy sem –, megetették, megitatták, aztán a térdükre igazítva a szoknyát, leültek a hokedlikra, ölükben egy majszoló kiskölyökkel, és vidám kvaterkálásba kezdtek. A gyerekek aztán elszökdöstek, hogy az emeletre hömpölygő tömegnek megmutassák az ágyukat, a szekrényüket és a gondosan megvetett babaágyat. Tökéletesen értve a fotósok intését, profin beálltak, mosolyogtak.
Beszélgetni azonban akkor nem lehetett, ezért toporgok a korai estében, várva a váci iskolából érkezőket. Egyszer csak megjelenik egy gyerekcsoport az utcán. Legelöl egy öltönyös, nyakkendős fiatalember, nagyon komoly képpel, ügyet sem vetve rám. A hátrébb ugrándozó kislányok viszont tökéletesen megértenek, közülük néhányat, a törékeny, szőke Zsuzsikát, a kis fekete Annát és a négyéves, fürtös hajú Böbét már ismerem. Belém csimpaszkodnak, vonszolnak a meleg, jól befűtött házba. Dermesztő, hogy kilenc gyerek – most éppen ennyien vannak itt – teljes csöndben öltözik-vetkőzik.
Míg Erzsi néni, a mai gondozónő nekilát a vacsorakészítésnek – ami ma este mézes-vajas kenyér –, meg kell csodálnom a tíz-tizenkét éves kislányok szekrényét, az ágyát, mindenféle kincseket az éjjeliszekrényen. Nézegetjük a nyári fényképeket: gyerekcsoportok a strandon, a vár tetején, ebéd közben. A lányok mutogatják, magyarázzák, ki kicsoda. Zsuzsika közben az ölébe húzza a babáját, amit az intézeti tanító néni vett neki. Mikor legutóbb találkoztunk, a baba egy játék babakocsiban aludt olvasásóra közben az iskolai pad mellett. Vácon olyan tanítók tanítanak, akik tudják, hogy ezeknek a gyerekeknek a néma, apátlan-anyátlan világában milyen nagy szükségük van erre a megnyugtató érzésre.
Megfigyeltem, hogy a siketek jelbeszédében úgy kérdezik azt, hogy valakinek mi a neve, hogy az arcuk felső részéhez emelik a kezüket. Rámutatok a babára, és tétován megérintem a homlokomat. Zsuzsi arca felderül: Éva, vágja rá boldogan, és megsimogat. Most te voltál ügyes, mondja a mosolya.
El kell ismernem, a kislányok a lehetőségekhez képest szépen beszélnek hangosan, de a hangsúlyok, a zöngék és a sziszegők hiánya elárulja, hogy mesterségesen tanult ez a beszéd, mindenesetre egymás között kézjelekkel kommunikálnak. A nevelők a hangos beszédet várják el: a közértben csak ezt értik meg. Míg ott vagyok, az iskolások egymást túllicitálva olvasnak fel versikéket, láthatóan meg vannak győződve arról, hogy a hallókat csak ez teszi boldoggá.
A gondozónő, aki ma éjjel lesz a gyerekekkel, nem panaszkodik, de mesél arról is, hogy bizony nem könnyű a munkája. „Ezek a gyerekek – a többségük amúgy is nehéz korban lévő kiskamasz – az intézetben, ahol eddig éltek, a szabályok betartását jól megtanulták, azonban az indulataik kezelését kevésbé. Ragaszkodók, bújnak az emberhez, a másik percben pedig dührohamot kapnak. Nemcsak azt kell megtanulniuk, hogyan kell levágni egy szelet kenyeret, hanem az együttélést is. Most még csak nézik, mikor takarítok, de hamarosan nekik is csinálniuk kell.”
A fiúk szobája hűvös világoskék, nem várt rend fogad. Hiányoznak innét a lányszoba csecsebecséi. Egy autista fiatalember akkurátusan hajtogatja a ruháit, és egy cseppet sem zavartatja magát amiatt, hogy én alsógatyában látom. Nagyothallók között az ember valahogy kényszerét érzi, hogy hangosan beszéljen, így hát polgári mértékkel mérve ordítva érdeklődöm a szoba lakóitól, hogy körülnézhetek-e. Egy 16 év körüli fiú teljesen normális hangon válaszol, hogy természetesen, és udvariasan bemutatkozik. Hamar tisztázzuk, hogy tökéletesen hall. Négyéves kora óta állami gondozásban él, és most az intézet speciális szakiskolájában tanul. Már elég jól megtanulta a kézjeleket, és jól érzi magát itt, a kicsikkel is jól kijön. Láthatóan ő a házban a legtalpraesettebb, a vacsorakészítésben és a gyerekfektetésben is úgy segít a nevelőknek, mint egy felnőtt.
Az igazgató úr utóbb aztán elmagyarázza, hogy – hála istennek – évről évre kevesebb a hallássérült gyermek, azért, hogy az intézet kihasználtsága megfelelő legyen, tanulási nehézségekkel küzdő, halló gyerekek képzését is vállalják.
A speciális szakiskola tanulói a penci építkezés során is nagyon sokat segítettek: ők végezték például az összes asztalosmunkát, a bútorok is a kezüket dicsérik.
Még így a tanárok és a tanulók önkéntes munkájával együtt is tizenkilencmillió forintba került a penci lakásotthon. Ebből pályázat útján a szociális és egészségügyi tárca tizenegymilliót, a Pest megyei önkormányzat pedig nyolcmilliót adott. A váciak már készülnek az újabb pályázatra, azt szeretnék, ha az iskola kollégiumában élő valamennyi állami gondozott gyermeknek hasonló házban lenne az otthona huszonnégy éves koráig.
Miközben arról beszélgetünk Mikesy igazgató úrral, milyennek láttam a lakásotthont, szóba kerül az is: nemcsak az a fontos, hogy ezek a gyerekek megtanulják a gyakorlati élet teendőit, hanem az is, végre tartoznak valahova.
– Hamarosan úszóverseny lesz a városban – meséli Mikesy György válaszul. – Néhány napja lementem az uszodába megnézni, hogy haladnak az úszóink a felkészülésben. Azt láttam, hogy az öltözőben zokog egy penci kislány. Kérdem tőle, miért sír? Azt felelte, az edzés késő estig tart, ezért a kollégiumban kell aludnia. Ő haza akar menni.
Beraktam a kocsimba és hazavittem, mert tudtam, hogy életében először van otthona.
origo.hu
Orbán Viktor kemény szavakkal illette a volt vezérkari főnököt
