A magyar Cid

„Őfelsége boldog emlékezetű kanizsai kapitányának, Thury György úrnak a fejét igen sok csapástól megcsonkítva és szétdarabolva, majd összevarrva a közös díván elé hozták 9 másik fejjel együtt, valamint 14 fogolylyal, 3 zászlóval és 2 kézi dobbal. A pasa Thury fejét kézbe vette, gondosan megtekintette, szakállát megsimogatta, majd meghagyta, hogy Thury György fejét vigyék ki a bűnös foglyokkal együtt a három evezősoros hajókhoz és tisztességgel temessék el.”
I. Miksa sztambuli követe kevéssel a „nagy törökverő”, a „magyar Cid” halála után, 1571-ben írja urának a fentebbi sorokat. A magyar történelem harmadik Habsburg uralkodóját szelíd, barátságos embernek festik le az osztrák krónikák. Nekünk, magyaroknak, ahogy egyetlen Habsburgé, úgy Miksa uralkodása sem hozott sok jót. 1566 augusztusának derekán a császár hatalmas sereggel vonult Győr alá, ám ott megtorpant, nem sietett a két hete ostromlott Szigetvár felmentésére. És a hatvanezres sereg nem ért oda az elkövetkező hetekben sem, így Zrínyinek nem volt más választása, mint megadás helyett kitörni a rommá lőtt várból. Miksa ráérősségének okára nem nehéz rájönni: magyar területen folyjon a harc, a magyar falvak és városok népét pusztítsa a török. Zrínyi és katonái fárasszák csak az Ausztriát fenyegető pogány sereget. Az sem baj, ha ők maguk is odavesznek, legalább gyöngül a másik ellenség, a függetlenségét megőrizni kívánó magyarság is. Jellemző Miksa szelíd jóságára az is, ahogy elbánni méltóztatott a Szigetvárban elesett vitézek özvegyeivel és árváival. „A szigeti feleségek, mikor a császár elé járultak – írja a kortárs krónikás, Forgách Ferenc püspök –, azt kérték, hogy mivel gyermekeikkel egyetemben minden emberi támogatástól elestek, valahol helyet kaphassanak. Ha más módon nem lehetne rajtuk segíteni, osszák fel nekik azokat az Óvár körül elterülő, elhagyott és teljességgel műveletlen földeket, ahol a császári vár is emelkedik, hadd építhessék fel ott új otthonaikat. Szomorú példa az utókornak: mégsem segítették őket semmivel. Voltak, akik kiadásaikat másoktól kényszerültek összekoldulni, bár maguk is, őseik is valaha dúsgazdagok voltak, nemes férjeik pedig kiváló katonák módjára haltak hősi halált nemcsak tulajdon hazájukért, hanem Ausztriáért és Németországért is.”
A jóságos uralkodó következetes ember volt, nem bánt méltányosabban kedvelt végvári kapitányának, Thury Györgynek a családjával sem. A kegyelt bajnok halálhírének kézhezvétele után alig valamicskével már el is vették feleségétől és gyermekeitől a lakóhelyükül szolgáló bérelt uradalmat és várkastélyt. Pedig Thuryt valóban kedves vitézének tartotta a császár. Már csak azért is, mert a valamikor 1520 táján Hont megyében született katona jó emlékeket ébresztett benne. Magyar királlyá koronázásakor, 1563. szeptember 8-án ugyanis Pozsonyban nagy ünnepségeket rendeztek, melyek fénypontja egy lovagi tornajáték volt. Ezen a bajvíváson az ereje teljében lévő Thury is részt vett, és egészen a döntő párbajig nem akadt méltó ellenfélre. A korabeli források tanúsága szerint minden kihívóját könnyedén győzte le, s a koronázásra érkezett külföldi fejedelmek ámulattal adóztak páratlan ügyességének és hihetetlen testi erejének. Az utolsó mérkőzést Thury a kor egy másik híres végvári bajnokával, Gyulaffy Lászlóval vívta volna, de a császár – féltvén katonái testi épségét – megakadályozta a küzdelmet, majd Thuryt aranysarkantyús vitézzé avatta. Még ugyanabban az évben – midőn Hathalmy Zsófiával menyegzőt tartott – a császár gyönyörű serleget küldött ajándékba kedvelt vitézének.
A XI. századi Rodrigo Díaz de Vivar lovag – a mórok elleni küzdelem legendás hőse – után „magyar Cid”-ként is emlegetett Thury Györgynek volt honnan örökölnie a vitézi képességeket, hiszen ősei is kiváló katonák voltak, nagyapja, Thury Farkas például Mátyás híres zsoldosseregében forgatta a kardot. Thury nemigen tanult, csak a végvári élet iskoláján nevelkedett: előbb Újvárott, majd Drégelyvárban volt huszár főlegény, később Léván kapitány. Neve 1544-ben lett országosan ismert, amikor a Balassa Menyhért által védett lévai vár felmentésére sietett. Ott volt a nevezetes szalkai viadalban, s 1552 augusztusában a vesztes palásti csatában is, ahol a török által másnap megfojtatott Ördög Rézmán (Teuffel Erasmus) vezérlete alatt harcolt. 1554 őszén került Várpalotára, hogy a fehérvári Hamza bég által zaklatott vártartomány ügyeit renbe szedje. 1566 nyarán, amikor Arszlán budai pasa serege ostromolni kezdte Palotát, Thury ötszáz emberrel védte a várat, s meg is tartotta a felmentő sereg megérkeztéig. 1567 őszén lett kanizsai főkapitány. Főkapitányságának rövid néhány éve alatt sikeres portyáival, a legnevesebb török harcosok fölött aratott győzelmeivel sok boszszúságot okozott a törököknek. A korabeli források szerint messzi vidékekről, Ázsiából, Afrikából érkeztek Fehérvárba híres-neves török harcosok, hogy összemérjék erejüket Thuryéval, s a tiltott párviadalokban a török vitézek sorra elhullottak. 1571. április 2-án egy portya során az Orosztony falu melletti erdőben százötven lovasával együtt kelepcébe csalták. A kortárs historikus, Istvánffy Miklós így számol be haláláról: „Itt az iszapos, csúszós helyen Thury lova összerogyott, mire az ellenség körülvette. Thury vitézül védi magát, egy idegen lovat, mely gazdátlanul hozzáfut, gyeplőjénél megragad, s ráugrani iparkodik, de nem sikerül neki, s a földre zuhan, a törökök azt kiabálják, hogy ne akarja saját vesztét, engedjen balszerencséjének, de ő harcolva tovább mit sem válaszol; kopjákkal, szablyákkal s más fegyverekkel mindenfelől támadják, s végül, mikor már övéi is elhagyják, s szerencséje is cserbenhagyja, egy szablya hatalmas ütésétől – mit egy Memi nevű török mért reá – megsebesülve összerogyott s meghalt.” A kanizsai kapitány feltételezett íródeákja, Alistály Márton Az vitézi Túri György haláláról című versében ura lefejezéséről is említést tesz: „Lőn az viadal Alsó-Orosztonnál, / Ugyanottan az kis folyó pataknál, / Veszedelme történék ott a Sárnál, / Így feje vétetik ott az fűzfánál.”