A megalkuvás forradalma

Vérben úszó sebesültet tolnak hordágyon a mentősök. Vékony, nagyon fiatal szőke lány. Levágják a ruhát a felsőtestéről. Na, ezt nézd meg – súgja a kamera a nézőnek a lányos, bimbózó keblek láttán. Most úgysem tehet semmit, hiszen halott, kukkoljunk hát egy jót. Ifjú magyar filmrendező munkáját látjuk, a Jött 1 busz című film utolsó darabját.
Johanna, a 78-as busz önkéntes áldozata felül a hordágyon, szerte heverő halott társai szintúgy magukhoz térnek. Bús operaáriákban panaszolják az áldozat szakma hátulütőit, aztán a fizetségüket várják tétlenül, s mivel nem jön, a lány froclizásával múlatják az időt. Johanna, e negatív szent besokall végül, s egy drograktárba beszabadulva mézes morfiumot ad be magának, majd elszáll a felhők fölé az éteren is messze túlra. Ez lenne a vélhető történet.
A filmművészet egyébként sohasem ódzkodott attól, hogy sokkoló képekkel mutassa meg az igazságot: a veszély valóban veszélyes, a kiszolgáltatottság utolsó cseppjéig az, ami. Vállalták ezt az alkotók olyan korokban is, amikor más volt az átlagos ingerküszöb, mint ma. Kukkolók és őszinte, igaz művészi élményre vágyók együtt nézték meg akkoriban ezeket az alkotásokat. Mára a kukkolásra, az erőszak, a meztelenség, a szexualitás leplezetlen ábrázolására tömegipar jött létre. Aki e tömegipar szempontjait kritika nélkül elfogadja, sőt rá is dob egy lapáttal, nem nevezhető sem lázadónak, sem bátornak, sem művésznek. De nem nevezhető művésznek az sem, aki méreggel eteti a hozzá fordulót, aki életellenes műalkotást hoz létre. A film alaphelyzete, hogy a kor embere pénzért kétségbeesésében és az elébe állított hamis példákat követve bármire képes, sajnos túlontúl is valóságos. Hogy fizetségét így sem kapja meg, társai gúnyolódnak rajta, szintén ismerős szituáció sok mai ember számára. De ami az alkotók szerint ebből következik, hogy az ilyen ember mehet/menjen szépen valamely mesterséges mennyországba (tulajdonképp nyugodtan dögöljön meg), mert ez az egész így természetes, az, ha viszonylagos újdonság is, gyomorforgató, művészet- és életellenes attitűd. Hol tanulhatták el ezek a fiatalok ezt a „na és művészetet”, ezt a „nincsen bennem szeretet, ha-ha-ha!” hozzáállást munkához, élethez, alkotáshoz? Honnan olyan bizonyosak abban, hogy erre rá lehet tenni egy egész filmes karriert? Miért hiszik, hogy mi, a többiek, majd visszük utánuk az életet inunk szakadtáig, mialatt ők a szennyet, az önpusztítást, a káoszt propagálják önfeledten?
Minden mű akarva-akaratlanul megidézi azt az erőt, amelynek hatalmában, mozgásában hisz. Milyen erőknek a „művészete”, tapasztalata, vágya mondatja azt, hogy az emberrel büntetlenül bármit meg lehet tenni, hogy sorsára lehet hagyni, az arcába lehet röhögni, amikor minden reményét elvették?
Egy elmaradt, felemás, megalkuvásokkal, árulásokkal teli, a búzát az ocsútól szét nem választó rendszerváltás termése látszik itt beérni. Felnő egy generáció, amelynek számos tagja demokratikus jogának, mérvadónak hitt személyiségek által kitaposott, számára is járható ösvénynek hiszi, hogy a gyűlöletet, az erőszakot, a szolidaritás hiányát, a bamba cinizmust tűzze nyíltan zászlajára, s hogy ezért anyagi, erkölcsi, szakmai előnyökben részesüljön.