Adjuk a bankot

Nem értek a pénzügyekhez. Ezt olykor a feleségem is szokta mondani, de a kijelentésem általánosabb érvényű: olykor annyira tanácstalanul tudok nézni a kusza gazdasági folyamatokra, a banki szféra rejtélyes jelenségeire, ami kétségessé teszi azt is, hogy a XXI. század polgára vagyok-e egyáltalán. Pedig értenem kellene, mi történik velem és körülöttem, hiszen az én bőrömre is megy a játék. Nem vagyok közgazdász, de ezzel vagyunk így pár millióan e hazában. Hiszek benne, hogy a globális tőke mozgása mégiscsak puszta érdekek, s nem valamiféle irracionális hitelvek szerint történik. Semmilyen tetszetős teória nem tud eltéríteni attól a meggyőződéstől, hogy a tőzsde és a bankvilág nem csupán a gazdaság mozgatórugója, serkentője, de egyúttal sápszedője és az emberiség javainak folyamatos újraelosztója is. Ha nem értjük, mindez milyen elvek szerint történik, az nem feltétlenül a szemlélő, s nem is a szabályszövegező hibája: talán épp az a cél, hogy elfedjék előlünk a nyugtalanító öszszefüggéseket.
Szeretném leszögezni: nem vagyok tőkeellenes. Csupán egyszerű adófizető, aki fut a pénze után. Üdvösnek tartom a pénzügyi intézmények létezését is – csalhatatlanságukban azonban kételkedem. A népi bölcsesség úgy fogalmaz: nyomtató lónak ne kösd be a száját – ha már a gabonát őröli, fogyasszon belőle kedve szerint. A bankszféra történetesen a pénzzel dolgozik, részesüljön hát belőle méltányosan – de legyen beleszólása az ügyfélnek is a beszedett vám mértékébe.
Mindez most arról jutott eszembe, hogy a pénzügyi híradások a bankok sikereitől hangosak. A háromnegyed évi jelentések arról szólnak, hogy tartós maradhat a magas banki jövedelmezőség. A pénzintézetekre mintha nem is volna befolyással a kormányzat megszorító politikája: tény, hogy a baloldali hatalomgyakorlók a „Több pénzt az embereknek!” választási szlogennek épp az ellenkezőjét valósítják meg. Kicsit sommásan úgy fogalmaznék: az emberek és vállalkozások megszorítják a nadrágszíjat, a bankok meg kiengedik. Egy republikánus demokrata, akiben mély nyomot hagyott a közteherviselés eszméje (miszerint együtt sírunk, együtt nevetünk), ilyenkor legalábbis furcsálkodik.
Botorság olyan világ-összeesküvésről vizionálni, aminek mi magunk is szerves részei vagyunk. Némileg indokoltabb volna azt fölemlegetni, hogy ha már bankárkormány alakult, akkor latba vethetné szakértelmét az általa fennen hirdetett szociáldemokrata értékek gyakorlati megvalósításáért. Nem ez történik. A tárgyilagosság érdekében forduljunk Várhegyi Éva közgazdászhoz, a Pénzügykutató Rt. szakértőjéhez, aki igazán nem vádolható azzal, hogy politikai alapon szemben állna a Medgyessy-kabinettel – sőt, ott ücsörög karót nyelve az asztal végén a miniszterelnöki dolgozószobában, amikor Baló György spontán arra jár egy kósza közszolgálati tévéstábbal. Várhegyi úgy véli, hogy a magyarországi banki profit az uniós csatlakozás után is magas maradhat, noha ez ma az uniós átlag duplája. Ez a pénzintézeti paradicsom már csak azért is meghökkentő, mert a nyereségesség a szakértő szerint nem a hazai bankok hatékony gazdálkodásának köszönhető. Ez hétköznapi nyelven annyit jelent: a bankok nem dolgoznak meg a nyereségért, hanem az ügyfeleket zsigerelik ki. A vállalatokat, a lakossági ügyfeleket. Bennünket.
Az vesse egy üzletemberre az első követ, aki nem használ ki jövedelmező lehetőséget, ha különben törvényesen teheti. Egy bankárkormány fejének azonban legalábbis el kéne gondolkoznia azon: vajon nem csinál-e valamit rosszul, ha az aktív gazdaság pang, a nép nélkülöz, a bankok extraprofitja viszont 25 százalékra rúg az európai 12-13 százalékkal szemben. Lehet jönni a költséghatékonysági mutatók növekedésével (azaz, hogy a bankok papíron egyre jobban teszik-veszik magukat), ám a valóság az, hogy a bevételek olyan ütemben nőnek, amit a kiadásokkal nagy bravúr árán is képtelenség volna követni. Ennek a konjunktúrának – Várhegyi Éva egy rádiónyilatkozata szerint – egyértelműen a lakáshitelezés felvirágzása az oka. Az egyszerű ügyfél viszont azt tapasztalja, hogy hiába a részleges állami hitelátvállalás, a bankok mintha összebeszéltek volna: olyan kemény feltételeket szabnak a hitelelbírálásnál, hogy azok diktátumként is felfoghatók. A szakemberek ezt úgy fogalmazzák meg, hogy hazánkra a kamatrugalmatlanság a jellemző, ami jelzi a valódi verseny hiányát. E finom kifejezésmódot pedig nem tudom másként érteni, mint hogy a negyvenvalahány hazai bank voltaképpen kartellként működik, s jövedelmezőségüknek csupán az alkotó fantázia szab határt.
A köznapi megítélés szerint ez a fajta haszonszerzés tisztességtelen: a nyomtató ló nemcsak saját használatra csappantja az őrlendő gabonát, hanem fel is halmoz belőle, amennyit nem szégyell. Demokratikus jogállamban e felhalmozásnak nyilván határt kell szabni. Őszintén szólva nem tudom, ez kinek vagy minek a feladata. A bankfelügyeleté? A bankfelügyelet nálunk politikai támadások tárgya, még az alapvető sikkasztási és pénzmosási visszaélések felderítésében is gátolják. A pénzügyi kormányzaté? A kormánytöbbség pillanatnyilag épp azzal van elfoglalva, hogy személyes és politikai meggondolásokból törvényileg kiszervezze a felügyeletet a kényelmetlenné vált vezető alól. A pénzintézeti fogyasztóvédelemé? Szerény véleményem szerint Magyarországon az uniós csatlakozás küszöbén sem létezik említésre érdemes, hatékony piac- és fogyasztóvédelem a banki szolgáltatások szférájában.
Szét is tárhatnánk a kezünket, s hivatkozhatnánk arra, hogy széllel szemben mit nem lehet csinálni; ám a civil szféra mintha mostanában mégiscsak kezdene kibontakozni évtizedes bénultságából. Az Autóklub a minap nem jogerősen pert nyert a Mol ellen: a bíróság kimondta, hogy az üzemanyag árképzése során bezsebelt profit kisebb is lehetne. A Molt szeretjük, nemzetgazdaságunk egyik zászlóshajója, de a folyamatos pénzügyi újraelosztásban mégiscsak fogyasztóként jelenünk meg. Ha a benzinkutaknál ugyanazért a benzinért néhány forinttal kevesebbet kell fizetnünk, az egyik szemünk sír ugyan a Mol kisebb nyereségessége miatt, a másik szemünk viszont nevet a mi kisebb veszteségességünkből kifolyólag. Örömest elhisszük a méltatlankodó vezérigazgatónak is, hogy cége nincs monopolhelyzetben, hiszen Magyarországon bárki szállíthat és finomíthat olajat, de azért megnyugszunk a bíróság bölcsességében. Meg aztán nehéz is cáfolhatatlan gazdasági törvényszerűségként elfogadni, hogy miért épp Magyarországon kell Európa-szerte a legdrágábban internetezni, telefonálni, tankolni és bankolni – holott elvileg a versenytörvényeink a világ élvonalában foglalnak helyet.
Érdeklődő laikusként sem gondolom azt, hogy a bankoknak meg lehetne tiltani, hogy a pályázati kaucióként lerakott százmilliókról kiadott pénzintézeti igazolásért (amellett, hogy a zárolt letétet kamatmentesen forgatják) még két-három százalékos jutalékot is felszámítsanak. Milliókat a semmiért, egy darab papírért. Ha tehetik, teszik. Nem fognak egymás alá ajánlani a horribilis általános hitelmutatókban sem. Ha nem kényszerülnek versenyre, jogos a bunda. De miért kell tűrnünk, hogy az általunk választott kormány ártatlanul adja a bankot?