Azír, mer tellik…

Debrecen mintha hosszú téli álomból ébredt volna. A kulturális pangás évei itt jócskán áthúzódtak a rendszerváltozás korszakhatárán: a cívisváros csupán az ezredforduló küszöbén kezdett újra magára találni. Röpke néhány esztendő alatt új arcot öltött, jelentősen megújult az intézményrendszere, s a változásoknak koránt sincs végük. Ám még a híresen hagyományos iskolarendszert is könnyebb volt korszerűsíteni, mint a debreceni színházi struktúrát. Ez nem is csoda, hiszen az itteni színházi élet több mint két évszázados múltra tekint vissza – igaz, a hegymenetek mellett jócskán voltak lejtmenetek is.
Ha hihetünk a kultúrtörténészeknek, Kelemen László színtársulata már 1795-ben megjelent a debreceni nagyvásáron, három év múlva pedig a Wesselényi Nemzeti Játékszín Társasága tartott előadásokat. 1825-ben Petőfi későbbi barátja, Megyeri Károly és társulata a Kossuth utca sarkán lévő Vargaszínben bukkant fel. Ez az épület 1835-ben használhatatlanná vált, s amikor a város eladta, az érte kapott pénzt állandó színház építésére tette félre. A színielőadások évtizedekig egy közeli magtárban folytak, amit maguk a cívisek is méltatlannak ítéltek. A városi színház építésével először Ybl Miklóst bízták meg, de a terv túl drágának bizonyult. Ybl már benne volt, hogy takarékosabb tervet készítsen, ám amikor megtudta, hogy Szkalinczky Antalt is felkérték, megsértődött és viszszalépett. Szkalinczky színházát 1861-ben kezdték el építeni, a romantikus stílusú épület 1865. októberi megnyitóján a Bánk bánt adták elő. A prológust Jókai Mór írta, s akkori felesége, Laborfalvi Róza szavalta el. Az új épület Blaha Lujzát is elbűvölte: 1866-tól öt éven át játszott itt. A színházba az állóhelyeket is beszámítva kétezren fértek be. Amikor a cívist megkérdezték, miért kell ilyen nagy színház Debrecennek, azt válaszolta: „azír, mer tellik”. (Gyorsan elfeledték az Ybl-affért, amely épp a pénzhiányból fakadt.) A múlt század elején az állóhelyekre is páholyokat építettek, így a férőhelyek száma hatszázra csökkent. Innen indult a pályára Újházy Ede, idősebb Latabár Kálmán, Honthy Hanna, s játszott e falak között Ódry Árpád, Heltai Jenő, Csortos Gyula, Somlay Artúr, Rózsahegyi Kálmán, Pethes Imre, Hegedűs Gyula, Thuróczy Gyula, Sulyok Mária és Rajz János is. Csokonai Vitéz Mihály nevét 1915-ben vette fel a teátrum. Nagy művészszínházi kísérletként tarthatjuk számon 1936-tól Horváth Árpád emlékezetes direktorkodását. A Nemzeti Színház nyugalmazott főrendezője európai színvonalú társulatról álmodott, ám a korabeli közönség csak az operettre tódult. A klasszikus darabokat kevesen látogatták, s noha Az ember tragédiája így is megért huszonöt előadást, a színház csődbe ment. Az 1960-as évek elején Szendrő József igazgatása alatt vált a Csokonai újra országos hírűvé: többek között Latinovits Zoltán, Mensáros László és Márkus László neve fémjelzi e korszakot. Azóta jó néhány kísérlet történt az országos figyelem felkeltésére – több-kevesebb sikerrel. Számos emlékezetes produkció született (legutóbb Háy János darabja, A Gézagyerek), áttörésről azonban nem beszélhetünk.
Csutka Istvánt, a Csokonai Színház igazgatóját annak idején táncos komikusként zárta szívébe a debreceni publikum. A Madách Színház művészeként tért vissza az alföldi városba, s társulati tagságát a direktorság kedvéért sem adta fel a fővárosban. „A Madáchban nem kezelnek igazgatóként, itt Debrecenben meg senkit nem zavar a kettős életmódom, hiszen ha portás nem volna, rendszerint én oltanám le a villanyt” – mondja. „Fontosnak érzem, hogy ne csupán igazgassak, hanem játsszak is, hiszen igazából csak a színpadon tudok feltöltődni…”
Pedig igazgatóként is van elég munka a három tagozattal. Ez ugyan nem kuriózum, hiszen három másik vidéki színházban – Győrben, Pécsett és Szegeden – is hasonló a tagozódás, Csutka szerint azonban közülük egyértelműen a szegedi és a debreceni viszi holtversenyben a prímet. A Csokonai operatagozata tavaly volt ötvenéves, ám a szelleme fiatalos: komoly műhelymunka folyik, igyekeznek ütőképes társulatot kialakítani az új korosztályokból. A friss Prokofjev-bemutató két szereposztásában is többen debütáltak. A premier illeszkedik abba az elképzelésbe, hogy bővítsék a magyar operajátszás repertoárját, hiszen a hazai színpadokon kilencven százalékban visszatérően ugyanazok a művek szoktak előkerülni. Az Eljegyzés a kolostorban is a tíz százalékba tartozó választás: Prokofjev művét mindössze egyszer tűzték műsorra az Andrássy úton. Igaz, a debreceni Lohengrin meg épp arra volt hivatott, hogy bizonyítsa: a társulat ezt is tudja. A választék mindenesetre elég széles: a Székely fonótól Cimarosa Titkos házasságán keresztül egészen a Mario és a varázslóig ível. Ez az évad két bemutatóval és három felújítással szolgál – úgy tervezik, februárban már olaszul énekelik a Nabuccót. A balett-tagozat a színház tánckarából nőtt ki, ám nem önálló társulat, mint például Győrben. Kiszolgálja a színház produkcióit, viszont januárban két egyfelvonásos balettel is előrukkol egy előadás keretében, a Hókirálynő című gyermekbalettet pedig a Víg moziban állította színre. A leghangsúlyosabb azonban a prózai tagozat, amely a három nagyszínházi és öt stúdiószínházi premieren kívül két zenés produkcióval – egy operettel meg egy musicallel – is készül.
Hogy monstre társulatról van szó, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Csutka István számításai szerint az írókat, dramaturgokat és zeneszerzőket is beleértve a Csokonai Színház 440 főt foglalkoztat egy évadban. De 330–340-en vannak azok is, akik közalkalmazotti vagy vállalkozói viszonyban vannak a teátrummal. Szezononként négyszáz előadást teljesítenek, s ezek közül igen jelentős számban vannak opera- és balettprodukciók is – a színigazgató szerint nem lehet egy balett-táncost sem úgy szerződtetni, hogy ne kapjon lehetőséget nagybalettben, gyermekbalettben és stúdiószínházi performance-ben.
S hogy Csutka Istvánnak előny-e vagy hátrány, hogy színészből lett direktor? Úgy érzi, inkább negatívum, mint pozitívum, hiszen például egy rendezőből lett igazgatótól jobban elfogadják az instrukciókat. Évente csupán egy darabban játszik Debrecenben, s így lehetséges az egyensúlyozás. Egyébként pedig arra szokott gondolni: a legendás debreceni direktorok közül többen – például Téri Árpád és Szendrő József is – színész-igazgatók voltak…
Turi Gábornak, Debrecen város kulturális alpolgármesterének a szempontjai érzékelhetően túllépnek a Csokonai Színház keretein. Gondjaik azonban közösek: például az, hogy a lebontott Kölcsey Művelődési Központtal elveszített kamaraszínházi játszóhelyet miként lehetne méltó módon pótolni. Turi szerint a főépületben kialakított, próbateremből stúdióvá kinevezett helyiség alkalmatlan professzionista előadások tartására, így a probléma halmozott. Adódik a lehetőség, hogy az eredetileg színháznak épült, az Aranybika Szálloda hátsó fertályában lévő Víg mozit tegyék alkalmassá e célra – ennek felújítása azonban fölöttébb drága mulatság. (Próbák és gyermekelőadások céljaira már most is igénybe veszik e helyszínt.) A tűzvédelmi előírások szerint többek között lángmentesíteni kell az épületet – ez gyakorlatilag teljes átépítést jelent. De ha már a Víg mozit rendbe teszik, egyúttal rendeznék a szedett-vedett környéket is. Önerőből ez természetesen nem megy: a félmilliárdos költség egy részére a PHARE pályázati alapjait ostromolják. A helyzetet súlyosbítja, hogy a Csokonai Színház belsejére vonatkozó felújítási támogatást immár negyedszer utasították el az egymást követő kormányzatok. Kívülről öt-hat éve újították fel a Szkalinczky-féle épületet.
Amennyiben a Víg mozi félmilliárdos terve kútba esne, a város csak a magántőkére támaszkodhat. A Debrecen Plazával szemben, a Kölcsey Tanítóképző Főiskolával átellenben lévő saroktelken egy beruházócsoport új kereskedelmi létesítményt tervez – tapogatódzó tárgyalások folynak arról, hogy az ingatlanért cserében a második emeletet megkapná a város, ahol 200–250 nézőt befogadó kamaraszínházat működtethetne. Ugyancsak szóba került, hogy a Monti ezredes utca elején, a volt Biogal Klubkönyvtárban, amelyet később pártszékháznak is használtak, a tervezett közművelődési központban egyebek mellett 150 négyzetméteres stúdiószínházat alakítanának ki. Ez nem a Csokonai Színházé lenne ugyan, hanem a városé, de bizonyos napokon a Csokonainak is rendelkezésre bocsátanák. Az alpolgármester úgy látja: 2005 végére, 2006 elejére helyreállhat a normális, „három színházas” állapot Debrecenben.
A város nagy ívű kulturális fejlesztési terveiben a színház a zászlóshajó szerepét játssza. Turi Gábor nem titkolja: a debreceni becsvágy a legjobb vidéki színházak sorába emelné a Csokonait, s ennek érdekében művészi értelemben is megerősítik a társulatot. Tárgyalásokat folytatnak neves színházi személyiségekkel, többek között Vidnyánszky Attilával, hogy Debrecent a hazai színjátszás első vonalába emeljék. A megfogalmazott koncepció határokon átívelő kultúraközvetítő szerepet szán a városnak, amely Románia küszöbönálló uniós csatlakozása után a Partium kulturális hátországának visszavételére készül. Ebbe illeszkedik a hírneves beregszászi rendező tervezett „leigazolása” is, hiszen a régi kulturális kisugárzóerő visszaszerzésében az eredeti produkciók már ma is segítséget nyújthatnak.
Turi Gábor világosan fogalmaz: Debrecenben az elmúlt évtizedekben középszerű színjátszás volt, s ennek mentségeként a publikum konzervatív beállítottságára hivatkoztak. (Mintha még mindig Horváth Árpád idejében járnánk.) Az alpolgármester szerint ez a konzervativizmus csak részben igaz: a városban rengeteg az értelmiségi, 25 ezer diák tanul, a Debreceni Egyetem a világ 76 egyetemével ápol szoros, 554 egyetemmel lazább kapcsolatokat. Az Ady által a maradandóság városának nevezett Debrecen manapság Európa újdonságokra egyik legfogékonyabb pontja: miközben ragaszkodik értékeihez és hagyományaihoz, a kulturális nyitás híve. Itt az ideje a realista színjátszás felől elmozdulni a borzongató szellemi izgalmak irányába…