Bankett

Amikor 1956. november 3-án a szovjet–magyar tárgyalások elkezdődtek a Parlamentben, már eldöntött tény volt a magyar forradalom vérbe fojtása. A szovjet küldöttség a tárgyalások előtt a szovjet nagykövetséget kereste fel, ahol megbeszélték a taktikát, tudniillik Malinyin, a szovjet küldöttség vezetője ugyanúgy tudta, mint Andropov nagykövet, hogy november 4-én megindul a második szovjet intervenció. Vitalij Ivanovics Fomin nyugalmazott ezredes, 1956-ban a szovjet különleges hadtest politikai osztályának munkatársa, a tárgyaló küldöttség tolmácsa, ma hadtörténész különös megvilágítást adott a történteknek.

Hogyan és mikor került Tökölre?
– Október 31-én 4 óra tájban három vagy négy páncélgépkocsival indultam el Tökölre, mert a szovjet tankok már kivonultak Budapestről.
– Mit tapasztalt, amikor kiérkezett?
– A szovjet laktanyákban a szokásos élet folyt. Abban az időben az objektum katonai repülőtér volt, lakótelep, amelynek egy részét addigra már kiürítették, és ott tartózkodott az áthelyezett különleges hadtest törzse is.
– Magyarok voltak az objektumon?
– Akkor már voltak! Nagyon sok civil, akik politikai okok miatt keresték fel, mások korábban szovjet emigrációban éltek, de rajtuk kívül meghúzódtak ott katonatisztek, volt ávéhások és pártfunkcionáriusok is.
– Felismert valakit közülük?
– A legtöbbjét nem ismertem, de november 1-jén vagy 2-án láttam Tökölön Marosánt, mellette volt Erdélyi Károly, aki Kádár tolmácsa volt később, és sokan mások, akikre már nem emlékszem. November 1-jén éjszaka jött Kádár, vele volt Münnich és néhány más ember. Úgy tudom, hogy Csepel felől érkeztek gyalog…
– Kádárék meddig maradtak?
– Nagyon rövid ideig. Lábbelit cseréltek, mert az övék át volt ázva, vacsoráztak, és utána elrepültek.
– Hová?
– Szolnokra.
– Ön hogyan lett tagja a szovjet tárgyaló küldöttségnek?
– Rádión keresztül hallottam a leendő megbeszélésekről, de nem nagyon figyeltem oda. November 2-án reggel vagy délelőtt azonban hívatott Malinyin tábornok, és közölte velem, hogy a szovjet–magyar tárgyalásokon én leszek a tolmács. Kicsit kellemetlenül éreztem magamat, mert Siskin volt a hivatalos fordító. Amikor ezt felvetettem, megnyugtattak, hogy nem baj, legalább két magyarul tudó tiszt lesz a delegáció tagja. Malinyin még azt is hozzátette: „A Parlamenthez vezető utat is te fogod megmutatni.” Hallottam, hogy Csepelen lőnek, ezért úgy döntöttem, hogy Dunaharasztin keresztül közelítjük meg Budapestet.
– Kik voltak a szovjet küldöttség tagjai?
– Malinyin vezette a delegációt, továbbá Styepcsenko altábornagy, a politikai főcsoportfőnök helyettese és Scselbanyin vezérőrnagy, a hadtest törzsfőnöke. Azonkívül Siskin, aztán a segédtiszt, a gépkocsivezetők és én. A ZIL személygépkocsit egy terepjáró gépkocsi kísérte hat géppisztolyos katonával és azok parancsnokával. Dunaharasztinál megállított bennünket a nemzetőrség, kiszóltam, hogy kik vagyunk, mire továbbmehettünk. Dunaharaszti után Malinyin hadseregtábornok észrevette, hogy egy dombon légvédelmi ágyúk néznek velünk farkasszemet. (Utána tudtam meg, hogy ez a Mecséri-féle alakulathoz tartozott.) „Na, kérlek szépen – fordult hozzánk a tábornok –, éppen tegnap kértük, hogy ne csináljanak ilyesmit, mert lesz egy hülye, aki elsüti az ágyút, és ebből baj lehet.” Kána Lőrinc vezérőrnagy, az akkori légvédelmi parancsnok utóbb azt mondta, hogy a Varsói Szerződés értelmében telepítették az ágyúkat oda, s azok Budapest védelmét szolgálták. Végül aztán szerencsésen megérkeztünk a Parlamenthez, útközben nem volt semmi incidens.
– Mit tapasztaltak a Kossuth téren?
– Tele volt emberekkel. Kiszálltam a kocsiból, és próbáltam megtudakolni, hogy melyik kapunál fogadják a szovjet köldöttséget. Két fiatal fogta rám a fegyvert. Mondtam nekik, hogy srácok, ez veszélyes játék! „Kicsodák vagytok?” – kérdezték. Megmondtam, és hozzátettem, hogy legjobb, ha maguk biztosítják nekünk az utat. Büszkék lettek erre a feladatra, s azt kiabálták: „Itt van a szovjet katonai küldöttség, adjanak utat nekik!” Hát így mentünk be a Parlamentbe.
– A folyosókon találkoztak-e valakivel?
– Igen, Tildy Zoltánnal, aki egy csoport közepén haladt. Megnézte magának Malinyin tábornokot, nekem úgy tetszett, hogy megijedt valamitől. Nem tudom… legalábbis ez volt az érzésem. De nem szólt semmit, továbbment. Nem emlékszem, hogy Maléter, Szücs vagy Kovács fogadott-e minket, de hamarosan a tárgyalóteremben találtuk magunkat.
– Mi volt a benyomása a parlamenti tárgyalásokról?
– Nyomasztó volt… Tudniillik a magyar fél nagyon sürgette, hogy a szovjet csapatok kivonulására minél gyorsabban kerüljön sor. Azt mondták, olyan a helyzet, hogy senki sem tudja, mi történik másnap. Esetleg valamilyen provokáció vagy vétlen összetűzés… A népnek meg kell tudnia, hogy megkezdjük a csapatok kivonását… A tárgyalás alapját képezte, hogy először azokat az alakulatokat vonják ki, amelyek október 23-a után érkeztek Magyarországra, és utána megfelelő ütemezéssel a többieket. A kivonulás technikai részletei a tárgyalás második részére maradtak.
– A magyar tárgyaló küldöttség egyes tagjairól milyen impressziókat szerzett?
– Emlékezetem szerint magyar részről Szücs ezredes volt a tolmács, ő fordított, nagyon jól és nagyon nyugodtan; Maléter „hivatalos arcú” ember volt, mondhatjuk talán, hogy egy kicsit büszke is…
– Merev?
– Merev… De ő legalább beszélt… A legmerevebb viszont Erdei Ferenc volt. Ő alig szólt, és nagyon komor arccal ült végig. A többiekkel könnyen szót értettünk, mivel katonai problémák voltak napirenden.
– Milyen hangulatban fejeződött be a tárgyalás első szakasza?
– Hogy mondjam… Nyugtalan volt a hangulat! Mikor kimentünk, nagyon sok újságíró volt ott, és mindenkinek volt valamilyen kérdése: miben állapodtunk meg? Jutottunk-e közös nevezőre? Mikor mennek ki a szovjet csapatok? És így tovább.
– Mikor elhagyták a Parlamentet, hová mentek?
– Vissza Tökölre.
– A szovjet nagykövetségen is jártak?
– Igen, de a parlamenti tárgyalás előtt. A szovjet nagykövet, Andropov fogadta Malinyin tábornokot, illetve a delegáció tagjait…
– Tökölre visszamenet kaptak-e magyar katonai biztosítást az útvonalon?
– Kaptunk, de már nem nagyon emlékszem a történtekre, mert nagyon kimerült voltam.
– Hogyan zajlott le az a pár óra, amely a magyar küldöttség megérkezéséig tartott?
– Készültek a fogadásra. Sőt fehér asztalt terítettek.
– Honnan tudja?
– A hadtestparancsnok helyettese, akihez ez tartozott, tőlem kérdezte meg, hányan jönnek, és hány személyre kell teríteni. Azt mondta oroszul, hogy bankett lesz, fogadás…
– Önnek személy szerint volt tudomása arról vagy sejtette, hogy itt valami készül?
– Nem… Semmi… Abban a szövegben, amelyet nekem kellett lefordítanom, nem volt semmilyen ultimátum. Nem tudom, és nagyon nehéz is eldöntenem, hogy a szovjet tárgyaló delegáció tagjai – akik között tábornokok is voltak – tudtak-e a szószegésről, de nem zárom ki…
– Hogyan emlékszik vissza a magyar küldöttség megérkezésére, és melyik épületbe vezették őket?
– Én nem voltam a fogadóbizottság tagja, éppen ezért erről nem tudok semmit mondani. Mi már bent tartózkodtunk abban a szobában, ahol a tárgyalást folytatni kívántuk; egy körülbelül 20 négyzetméteres tiszti lakás egyik szobájában, ahol T alakú asztalt állítottak össze a delegációk részére.
– Milyen hangulatban kezdődött a második tárgyaló szakasz Tökölön?
– Jó hangulatban. Megmondom őszintén, én is feldobódtam, kicsit jobban éreztem magam. Barátian csevegtünk, a hangnem nem volt hivatalos. Malinyin a tárgyalás alatt nagyon nyugodt volt. Semmiféle problémát nem észleltem; nagy vonalakban gyorsan, mindenben megegyeztünk. Utána Malinyin azt mondta, hogy most már menjünk át a fehér asztalhoz, és ott folytassuk. Arra is emlékszem, hogy Erdei Ferenc ezúttal sem szólt egy szót sem, csak a legvégén, amikor Malinyin a fehér asztalhoz invitálta a küldöttséget. Ekkor jegyezte meg, hogy: „Köszönjük szépen, de nekünk sietnünk kell vissza, hogy közölhessük Nagy Imrével: minden rendben van…” Ebben a pillanatan megjelent egy pincérnő, és bort hozott be kelyhekben… Ittuk a bort a sikeres tárgyalásokra, leültünk, és vártuk, hogy a magyar delegáció kocsijai előálljanak.
– Változatlanul semmi jel nem utalt a letartóztatásra?
– Semmi. Összeültünk és beszélgetni kezdtünk egymással. De egyszer csak váratlanul bejött a szobába három KGB-s tiszt. A tisztek odamentek a magyar katonák székei mögé. Ezután lépett be a szobába a KGB vezetője, Szerov hadseregtábornok díszegyenruhában, sapkában és fehér kesztyűvel a kezében. Odament az asztalhoz, és rádobta a fehér kesztyűt. A mozdulat mintha jeladás lett volna, mert a KGB-s tisztek ezután a mozdulat után lefegyverezték Malétert, Kovácsot és Szücsöt. Szerov pedig közölte, hogy le vannak tartóztatva. Attól féltek, hogy a magyarok lövöldözni fognak.
– Mi a véleménye: Malinyin tudhatott arról, hogy a letartóztatásra sor fog kerülni?
– Utólag kétségeim vannak afelől, hogy Malinyin nem tudott a letartóztatásról… Valamit sejtett… (A november 4-i támadásról minden bizonynyal értesült, mert november 2-án részt vett a szolnoki eligazításban – A szerk.) De hogy milyen formában, azt nem tudom. Mindenesetre a módszer Szerovra vallott…
– A magyar küldöttség tagjai hogyan reagáltak a letartóztatásra?
– Csodálkoztak, mert ezt az előzmények után senki sem várta. Megdöbbentek. Senki sem szólt egy szót sem, és hamarosan ki is vezették őket a szobából. Én is sokkos állapotba kerültem, mert egyéb részletre nem emlékszem.
– A delegáció életben maradt tagjai elmondták, hogy még az éjszaka folyamán kihallgatták őket.
– Tudomásom szerint még az éjszakai órákban egy rádiós kocsi segítségével felvették a kapcsolatot a Honvédelmi Minisztériummal. Malasenko ezredes, a különleges hadtest megbízott törzsfőnöke közölte velem – a küldöttség letartóztatása után alig egy órával –, hogy parancs van Budapest elfoglalására. „Mi csak azt akarjuk, hogy minél kevesebb vér folyjon – mondta. – Te tudod – folytatta –, hogy Budapest körül légvédelmi ütegek állnak, és ezek nagyon komoly fegyverek a tankok és a páncélkocsik ellen. Jó volna az ütközetet elkerülni. Itt van a Honvédelmi Minisztérium által rendelkezésünkre bocsátott rádiós kocsi, ennek a segítségével, Maléter nevében rádiógramot kell leadni a minisztériumba, hogy a tárgyalások folynak…”
– Tehát akkor hamisítás történt?
– Hogy mondjam… Úgynevezett kis dezinformácia… Én katona voltam, a parancs az parancs, és láttam, hogy ebben van valami, ami hozzásegíthet ahhoz, hogy valóban kevesebb legyen a véráldozat… A rádiós üzenet szövege pontosan így szólt: „A megbeszélések folytatódnak. Az egyezménynyel egyetértésben a szovjet csapatok megkezdték a kivonulást. Tüzet szüntess! Maléter.”
– És utána?
– Később az egyik visszaemlékező azt mondta nekem, hogy a rádiógram elkerült a HM-be, de hogy mi lett a sorsa, fogalmam sincs. Azt viszont tapasztaltuk, hogy – ezért vagy másért – a magyar légvédelmi ágyúk nem tüzeltek ránk, csak egy helyen szólaltak meg, a Soroksári úton. Az én értelmezésem szerint a tárgyalásokkal el lehetett volna kerülni a vérontást. Ezért fordítottam szívesen, és hajtottam végre minden parancsot. A hamis rádiógramnak a fő célja – később sikerült megállapítanom – az volt, hogy a Nagy Imre-kormányt megtévesszék; ne tudják meg a Parlamentben: mi az oka annak, hogy a magyar delegáció kint maradt Tökölön.
– Hogyan értékeli azt a tényt, hogy a magyar küldöttséget tőrbe csalták, és a tárgyalás csak szemfényvesztés volt?
– Csak negatívan! A KGB munkatársainak akciója, amelyet vezetőjük parancsnoksága alatt hajtottak végre, szégyent hozott ránk! Ha a magyar küldöttség tagjainak megmondtuk volna, hogy milyen eszközökkel és milyen határozott céllal küldjük vissza a szovjet csapatokat Budapestre, hasznosabb megoldást választhattunk volna. A hruscsovi vezetés azonban a kompromisszumokat nélkülöző katonai út mellett döntött…
– Mi a véleménye Szerovról?
– Szürke ember volt, aki minden parancsot gondolkodás nélkül végrehajtott. Biztos, hogy parancsot kapott Hruscsovtól. A módszer azonban egyéni volt.
– 1956-ra vonatkozóan még van tisztázásra váró fehér folt.
– Sok lenne a közös feladatunk, és közös nevezőre is kellene jutnunk a történtek megítélésében, de sajnos az 1956-os magyarországi események nálunk még most is részben tabu témának számítanak.