Bősi zavart

Mesterségem címere sütnivaló kolbász, jöttem Békéscsabáról, a kolbászfesztiválról, s jó barátom Tasi István. Ez eddig nem tűnik különösképp inkonzisztensnek, de ha górcső alá vesszük, úgy tüstént láthatóvá lesz majd inkonzisztenciája, lévén, hogy Tasi István Krisna-tudatú szerzetes. Egy azok közül, akik Hare Krisna, hare Majorána szózat közepette fel-feltűnnek a székesfőváros különböző pontjain. Tasi István sohase látogatott volna el egy kolbászfesztiválra. Persze én nem vagyok Tasi István, de azért kolbászból sincs nálam a kerítés.
Inkább akkor már a kolbász és köztem van egyfajta kerítés. A kolbász-érzület – szándékosan nem mondok kolbászfeelinget, ahogy Ká end Há Bankot sem, csak Ká és Há bankot – és köztem. A kolbász-érzület az disznótor a javából, én nem tudok örülni a halálnak s együtt érezni szellemileg a böllérkéssel. Így értelmezve virtuális, avagy lágy vegetáriánus vagyok. Olyan, akár azok a bennszülöttek, akik vadászva bocsánatot kértek a vad szellemétől a „háborgatásért”. Ők még átérezték, hogy az ember nem ölhet, bár ölnie kell, ha élni akar. Átérezték, hogy az ölés kényszer, az emberre különösképp vonatkozó etikai világrend örök sebe s a földre szállott rosszlét nyilvánvaló jele. A kolbász-érzület, a disznótor erről az ősi lelkiismeret-furdalásról egy későbbi hagyomány jegyében már elfeledkezik, marad a kisüsti kedély. Hentes, mészáros, favágó, szűcs, kedélyérlelte szakmák, távol Afrikától, távol a természettől, mintha Isten maga akarná így.
Mesterségem címere sütnivaló kolbász, jöttem Békéscsabáról, a kolbászfesztiválról, s jóbarátom Tasi István. Lágy húsevő a kemény húsevők között. Vajon meddig mehetek el s hova jutok, elmenve akár a végsőkig is? Amióta egyszer igent mondtam az életre, igent a Házra, azóta foglalkoztat a kérdés: meddig terjedhet az igen? Hol az elviség hóhatára, mely fölött már befagy a szív? Mert hát itt a bibi. Az igen közelkép, a nem: távolságtartás. Igent mondva sok mindenre, ami személyiségemmel közvetve vagy közvetlenül ellenkezik, megtapasztaltam a szeretet gyakorlatát. A szeretet valóságát. Például a békéscsabai emberek szeretetvalóságát. Testvérközelét. Szeretet ott van, ahol nincs ideológia. Szeretet a koccintásban, a kézfogásban, a kacsintásban van. Minél inkább jól érzed magad, s osztályrészesévé válsz a közös élménynek, értéknek, annál inkább felold a szív. Ha valaki aggódik a világért, a világért sem feledkezhet meg erről a fajta kérdezetlen, kéretlen, s kívánatos testvériségről, de saját mélységéről sem, melyből olykor a pusztába kiált.
Mindez egy fura élmény kapcsán vált bennem sarkossá. A békéscsabai kolbászfesztiválon
t. i. összehozott a sors a bősi erőmű igazgatójával, aki meg is hívott Bősre. „Ön nagy művész, bármikor örömest látjuk nálunk.” Mitévő legyen ilyenkor az ember? Sértsen meg egy vendéget, akit ráadásul mások hívtak oda? Vagy kezdjen el vitatkozni két szál kolbász közt arról, amit sok százezer oldalnyi dokumentum, sok száz órányi perbeszéd sem tisztázott? Elvhűnek maradni ilyen körülmények közepette talán nagyobb faragatlanság, mint a konfliktuskerülő mosoly. Ott, akkor, abban a minutában a hangulat, a kedély s mások szeretetkultúrájának tisztelete fontosabb volt egy elvnél. Az ilyen pillanatok a paradicsomi pillanatok. Amikor a kolbász egy tálból cseresznyézik a gödölyével, s a természetvédő koccint a természetpusztítóval.
Vajon meddig terjed a Paradicsom s honnét kezdve érvényes a világ? Végső válasz nincs, de tény ami szó, ami szó: sem a szív, sem az elv nem végtelen. Útjaik egymást megannyiszor keresztezik. Jöhet helyzet, amikor elveidet kell feladnod egy korty szeretetért, s jöhet helyzet, mikor épp ellenkezőleg, egész szívedet kell odaadnod, odadobnod, odavetned egyetlen elvért.