Ebben az évben összecsúszott május elseje és anyák napja. Előfordul néha. Édesanyám azt mondta a halálos ágyán tékozló fiának, hogy „Jó gyerek vagy”. Magam mondjuk gyakran másként láttam ezt, de az anyák már csak ilyenek. Ha őszinték akarunk lenni, mindig marad utánuk némi lelkiismeret-furdalás.
Ez ugrott be legintenzívebben a nagyon hosszú hétvégén. Meg régi május elsejék. Azért régiek, mert az újakról, a mostaniakról halvány sejtésem sincs. Akkoriban felvonulás volt, a sör-virsli kombóval jócskán megelőztük Bud Spencert és Terence Hillt, este pedig felvonulók kérték a tévében, és a felvonulók nagyjából mindig ugyanazt kérték. Mit mondjak, nem volt egy Mardi Gras. Lehetett persze nem oda menni, a lezüllesztett Városligetbe a részeg munkásőrök és a teljesen hülye ifjúgárdisták közé, és éltem is a lehetőséggel. Puhult már a diktatúra, ami valóban az volt, de erről a mostani diktatúrázóknak vagy halvány sejtésük sincs, vagy amnéziásak.
Mi túrázni mentünk, focizni, sörözni. Így ment ez a munka ünnepén, ami, ha jól emlékszem, egyben a nemzetközi munkásosztály ünnepe is volt. Ezért aztán a magyarországi komcsik hordozgatták is fel-alá más komcsik fényképeit, az idióta Brezsnyevtől Honeckeren át Gustav Husakig, de a fekete öves rajongók kezében néha feltűnt egy erősen retusált, de eredeti Todor Zsivkov is.
Enrico Berlinguert vagy Georges Marchés-t nem cipelte a kutya se, pedig ők is komancsok voltak, csak lazábbak. Ennek ellenére az olasz és a francia kommunistákat nálunk végképp nem értette senki, hogy mi a bánatért éneklik az Internacionálét ott a szabadságban.
A Bella ciao még elment szódával, annak volt egy kis romantikus húzása. Az egész cucc hazug volt a velejéig, a munkásőrök például a munkásokat őrizték, hogy ne csináljanak balhét és a csepeliek ne rakjanak zsíros kenyeret a Lenin-szobor kezébe. De azért valahogy csak el lehetett igazodni. Volt baloldal, meg jobboldal, utóbbiak voltak a kapitalisták meg az imperialisták. A kelet-közép-európai melósok (akik kemények voltak, s jó fejek) viszont szívük szerint inkább építették volna a kapitalizmust, mint a szocializmusnak nevezett valamit. Ám ez sem érdekelt senkit, őket eladták, elárulták, mikor hogy.
Aztán elég gyorsan megváltoztak a dolgok. A klasszikus értelemben vett munkásosztály például egész egyszerűen eltűnt. Szőrén-szálán. Tényleg, nem látta őket valaki véletlenül?
Ezzel most persze nem azt akarom mondani, hogy nincsenek dolgozó emberek, akik eltartják és etetik azokat, akik egész életükben csak nyafognak. De, vannak, mindenki szerencséjére. Csak másként. És hogy még bonyolultabb, azaz inkább zavarosabb legyen a kép, a baloldal és a jobboldal is eltűnt átmenetileg a süllyesztőben, majd újra felbukkantak, csak éppen helyet cseréltek egymással, bizonyos értékek mentén. Az információbirtokos komancsokból először szocik lettek (arról azonnal gondoskodtak, hogy szocdemek még véletlenül se rúghassanak labdába), aztán meg olyan vadkapitalisták, mint ide Lacháza, és közben rohadt nagy demokraták is, és osztódással szaporodtak, különböző neveken.
Ugyanaz a bagázs, mindig más színű zászlók alatt. Eredendően bolsevikok, de most éppen globalisták, a mindenható szabad piac elszánt védelmezői. A jelenlegi baloldal a multinacionális cégek, a bankok érdekeit képviseli, szótárából hiányzik a szolidaritás. Mindeközben beszippantják az olyan, nyomokban jobboldalt tartalmazó politikai formációkat, mint teszem azt a német CDU és az Európai Néppárt. A jobboldalra hárult hát a feladat, hogy a szegényekkel, elesettekkel is foglalkozzon és a nép, a nemzet érdekeit képviselje a globalista egyenruhásokkal szemben.
Mondok egy példát, már csak úgy anyák napja kapcsán.
Volt az a borzalmas Bokros Lajos nevű ember, nyilván mindenki emlékszik rá, aki túlélte az ámokfutását. Neki sikerült elérnie, hogy az ország tehetősekre és szegényekre szakadjon, a gyermeket vállaló családok jelentős része örült, ha pelenkára futotta, és a (legalább alsó) középosztály kialakulásának lehetősége is ment a levesbe. A liberálbolsik szerették is mindezekért nagyon, talán nem véletlenül.
