Amióta a múlt század nyolcvanas éveiben Pajor Tamás kijelentette, hogy a rock and roll nem egy tánc, és ezt elfogadtuk, már csak azt kell időnként megfejteni, vagy legalábbis eltűnődni rajta, hogy akkor micsoda. Ez néha viszonylag könnyű feladat, néha kissé bonyolultabb. Nézzünk néhány példát.
Véleményem szerint amikor Szoboszlai a Liverpool mezében a Milan ellen, a lábfejét a döntő pillanatban, hanyag eleganciával kissé visszahúzva betekeri a lasztit a kapuba, az rock and roll. Ha a kedves kommentelő erre azt írja, hogy be akarta adni, csak lecsúszott, az meg nem. Az irigységből fakadó mindensz…rizmus a köbön.
És ha már Szoboszlai. Az egész srác úgy, ahogy van, maga a rock and roll. Ahogy kinéz, ahogy viselkedik. Vagány és menő. Képes kő, papír, ollóval eldönteni, hogy ki rúgja a tizenegyest, ő vagy szintén csibész haverja, Sallai, ugyanakkor van benne felelősségtudat. Hiszen ő a kapitány. Kölyökként. Íme hát, végre megint valaki, akinek tiszta szívből örülhetnénk mindannyian, de akadnak, akiknek nem megy. Az istennek se.
Ha Ozzy Osbourne, a rock történetének egyik felejthetetlen klasszikusa a Black Sabbath (és a saját) búcsúkoncertjének próbáira már csak ápolók segítségével tud eljárni, aztán egy trónuson ülve, díszes botra támaszkodva úgy nyomja el az Aston Villa stadionjában minden idők egyik legnagyobb rockszerzeményét, a Paranoidot, ahogy, na, az a vegytiszta rock and roll.
És fejedelmi elköszönés, búcsú. És ha halálhíréről értesülve korunk legnagyobb popdívája, Lady Gaga a koncertjét félbeszakítva sírva eljátssza a Mama I’m Coming Home című dalt, az is rock and roll. A rock and roll érzelmes, megható oldala és arca, mert olyan is van neki. Ha viszont valakik a gyászszertartás kapcsán a mesterséges intelligencia segítségével összeszemetelik a Facebookot mindenféle álképsorokkal és hamis szövegekkel, az fake news, és ami még rosszabb, tömény giccs. Most nem mennék bele abba, hogy a giccs mikor és hogyan elfogadható, de ez szörnyű volt.
Amikor néhány évvel ezelőtt a kormánypártisággal nehezen vádolható Quimby zenekar elment a Tusványosra játszani, az rock and roll volt. Lejátszották a programot, felvették a gázsit, elköszöntek szépen, és hazautaztak. Korrekt. Kaptak is érte azonnal a mindensz…ristáktól, hogy árulók és hasonló hülyeségek.
Ugyanígy jártak akkor is, amikor udvariasan jelezték, hogy nem csattannak ki az örömtől, ha a megkérdezésük nélkül, különös kontextusban használják a dalaikat. Kis kitérővel idetenném még a Müller Péter Sziámi Kossuth-díja körüli ocsmány verbális-digitális agressziót is, ami szintén az irigységen alapuló fóbiás attitűd egyik iskolapéldája, holott az nehezen megkérdőjelezhető, hogy Müller aztán tényleg valódi rock and roll arc, ráadásul a hazai mezőny egyik legtehetségesebb, emblematikus versenyzője. Ugyanezek a hörgő fröcsögők természetesen semmi kivetnivalót nem találtak abban, hogy a valamivel szűkebb életművel rendelkező Lovasi András annak idején átvette a maga Kossuth-díját a Gyurcsány-kormánytól.
De vissza a Tusványosra. Aki odamegy, tudja, hogy hova megy. És persze azt is, hogy mennyiért. Szivárványos zászlót lobogtatni inkább tűnik tiszteletlenségnek, mint valamiféle bátorságnak. Népszabadságos pólóban fellépni pedig a történelmi ismeretek és tapasztalatok teljes hiányát tükrözi.
Persze az is lehet, hogy a viselője egyetért mindazzal, amit egy valódi diktatúra valóban lakájmédiája próbált a fejünkbe gyömöszölni évtizedeken át a borzalmas Szabó Lászlóval (idevonatkozó rock and roll irodalom az URH zenekar Kék fény című szerzeménye) és tettestársaival, hogy ügyesen átmentsék magukat és a rengeteg lóvéjukat a demokráciába, ahol már liberális jelmezbe öltözve ekézték boldogan a nemzeti oldalt. A macskás fadísz (értsd mocskos Fidesz) színpadra csempészése egy másik kategória. Legalább felsejlik benne némi kreativitás, ami azért, lássuk be, egyáltalán nem jellemző korunk kissé szánalmasnak tűnő lázadóira.
