A német televíziós piacon nincs komoly esélye és befolyása a külföldi befektetőknek. A gondos előkészítés után felépített „duális rendszerben” mindössze egyetlen tévékonszern támaszkodik idegen tőkére. A közszolgálati hálózat több mint fél évszázadon keresztül megőrizte imponáló függetlenségét. E fogalom – a magyar olvasóval szemben – feltétlen magyarázatra szorul. Amíg a magát „közszolgálatinak” nevező MTV ugyanis kizárólag állami pénzen működik és a mindenkori kormánytól, jobban mondva annak költségvetésétől függ, addig a német „közszolgálatiság” elsődlegesen a nézők által befizetett öszszegekre támaszkodik. Az ARD-hálózat (a tartományi állomások munkaközössége) és a ZDF csak a felügyelő grémiumokon keresztül áll kapcsolatban a politikával. A hitleri Németország központi irányítású sajtójának tanulságaiból levont következtetés a föderalisztikus szisztéma javára, garantálja az elektronikus média bevált, független munkalehetőségeit. A németek csak hosszas mérlegelés után szánták el magukat arra, hogy helyet biztosítsanak a kereskedelmi tévétársaságoknak, amelyek kizárólag a reklámbevételekből tartják fenn magukat. Az RTL és a VOX a Luxemburgban székelő Group RTL leányvállalatai, de műsoraik szerkesztésénél saját hatáskörükben döntenek és a „függetlenség” jelszavával dicséretesen követik a közszolgálati példát. A müncheni Kirch-Media csődje nyitotta meg a lehetőséget arra, hogy az első külföldi vállalkozó betörhessen a hazai tévépiacra. A Kirch-impérium legértékesebb darabját, a négy műsort (SAT1, Pro7, Kabel 1, N24) felölelő Pro7/SAT1 vállalkozás az amerikai Haim Saban birtokába került. A külföldi tőke első megjelenését a német politikusok gyanakvása kísérte, attól tartva, hogy az új befektetőt csak spekulációs cél vezeti. Saban a szerződések aláírása alkalmából mindenesetre kijelentette, nem törekszik politikai befolyásra. Mindeddig tartotta is magát ígéretéhez.
Nagy-Britanniában a sajtó élesen megoszlik a komoly hangvételű, s a közérdeklődést nem pletykaszinten értelmező, nagy formátumban nyomtatott bulvárlapok között. Az utóbbiak skálája nagyon széles, témájuk váltakozik a belpolitikával komolyan foglalkozó, de amellett könnyed hangvételű és szenzációhajhász kiadvá-nyok és a teljesen megbízhatatlan, csaknem kizárólag a legalacsonyabb közös nevezőjű témaválasztású és sokszor alpári stílusú lapok között. Mindössze két kiadvány van külföldi tulajdonban. Az egyik a Times napilap, amely az ausztráliai Rupert Murdoché, a másik a kanadai Conrad Black lapja, a Daily Telegraph, amely a legközelebbi jövőben gazdát cserél, mert Black üzletcsoportja súlyos pénzügyi és jogi válságba sodródott. Az Independent ugyan ír tulajdonban van, de ez az Egyesült Királyságban is bejegyzett vállalatcsoport. A Financial Times és a The Guardian brit tulajdonos kezében van. Eladás után brit tulajdonba kerülhet a Daily Telegraph is, hiszen a legkomolyabban érdeklődő vevők között van Lord Rothermere DMG-csoportja, amelynek legismertebb kiadványa a Daily Mail, valamint az ugyancsak angol Richard Desmond Express-csoportja, a Daily Express című lap tulajdonosa. Lord Black csak részben tekinthető külföldinek, kanadai születése okán, de évekkel ezelőtt lemondott kanadai állampolgárságáról és brit polgár lett, így kaphatta meg a lordi címet, a harmincas és negyvenes évek nagy kanadai származású újságbárójához, Lord Beaverbrookhoz hasonlóan. A laptulajdonosok egyéniségük és érdeklődésük szerint szólnak bele lapjaik politikai beállításába és hangvételébe. Murdoch érdeklődése elsősorban üzleti. Amikor például megtiltotta, hogy Chris Patten, az utolsó brit hongkongi kormányzó emlékiratai megjelenjenek a Timesban, elsősorban azért tette, mert féltette kínai üzleti kapcsolatait. Black ezzel szemben erősen politikus beállítottságú laptulajdonos, akinek politikai kötődései meghatározók a Daily Telegraph és a Spectator című heti folyóirat szempontjából.
Egyébként változóban vannak az olvasási szokások Nagy-Britanniában, ezt igazolja, hogy már a második tekintélyes brit napilap jelenik meg bulvár (az eredetinél kisebb) formátumban is. Az Independent szeptember 30-tól került utcára kisebb kiadásban, és ebben a hónapban a mértékadó konzervatív napilap, a Times is piacra dobta bulvár mutációját, változatlan áron. Az új formátum a várakozásoknak megfelelően nagy sikert ért el, annak ellenére, hogy a tartalom az Independent esetében változatlan maradt. A hírek szerint hamarosan a legnagyobb példányszámú Daily Telegraph is bulvárpróbaszámmal jelentkezik. A baloldali Independent bulvár- kiadása naponta 17 ezerrel növelte a lap eladott példányszámát, amely 7,7 százalékos növekedést jelent. A Times most hasonló sikerre számít. Az új formátumú lapokat a bejáró dolgozók lakóhelyén, London külvárosában, illetve vonzáskörzetében terjesztik, főként tömegközlekedési csomópontoknál. Az itáliai médiát alapvetően három csoport határozza meg. A legismertebb talán a Silvio Berlusconi olasz kormányfő családja által ellenőrzött Fininvest. A cégnek döntő részesedése (48,6 százalék) van a Mediaset elnevezésű, földi sugárzású televíziós csoportban. Ez utóbbi három kereskedelmi tv-csatornával rendelkezik. A Fininvest a nyomtatott sajtóban is tekintélyes érdekeltséggel bír: így egyebek között az Il Giornale napilapot, több magazint és Olaszország legnagyobb kiadóvállalatát, a Mondadorit ellenőrzi. Berlusconinak sokan a szemére vetik, hogy miniszterelnökként a közszolgálati televízió, a RAI műsorpolitikáját is előszeretettel alakítja a saját ízlése szerint. Az ellenzéknek egyébként októberben sikerült elhalasztania az új médiatörvény elfogadását, amely lehetővé tette volna a Fininvest további terjeszkedését. (Az új szabályozás például lehetővé tenné, hogy a tévétársaságok közvetlen tulajdont szerezzenek az írott sajtóban is.) A Berlusconi család riválisaként emlegetik az RCS Rizzoli-csoportot, amely a La Stampa és Corriere della Sera napilapokkal büszkélkedhet. A cég főként a könyvkiadás területén tevékeny, és meglehetősen aktív egyebek között Spanyolországban, Németországban és Nagy-Britanniában is. Az itáliai média meghatározó szereplője a L’Espresso-csoport is, amely a de Benedetti család tulajdonában áll. A cég érdekeltségébe tartozik a la Repubblica napilap, több magazin és lokális újság, három rádióállomás, valamint egy zenei tévécsatorna is.
Messze földön híres Franciaország hagyományos nemzetvédő gazdaságpolitikája, amely a sajtóviszonyokban is megfigyelhető. Franciaország óriásai, a régi, nagy hatalmú Bayard-konszern, az Hachette, az amerikai piacon is működő Havas, az Hersant, az elsősorban a vidéki Franciaországra figyelő Ouest-France vagy a Vivendi mamutcég mind hazai kézben vannak. Mivel a vállalkozások meglehetősen sikeresek, külföldre is kiterjesztik érdekeltségeiket. A Bayard-birodalom egy római katolikus szerzetesrend tulajdona, s vallási kiadványok és idősek számára készített újságok mellett főleg gyermekeknek szóló magazinokat készít – világszerte kilencvenöt sajtótermék kötődik a párizsi céghez. Könyvkiadása is jelentős, ráadásul rátette a kezét a világ legnagyobb vallási magazinjára, a Catholic Digestre is. Az Hachette-Filipacchi valódi nemzeti büszkeségnek számít, tulajdonosa a Legardere francia ipari konglomerátum, amely főleg nehézipari tevékenységet folytat. A hazánkban is ismert Relay újságárusító-hálózat is hozzájuk tartozik. Az Hachette a világ legnagyobb magazinkiadójának számít, s míg Franciaországban és Spanyolországban ő vezet, az amerikai és olasz piacon is a harmadik legfontosabb szereplővé nőtte ki magát. A Le Monde Franciaország legnagyobb példányszámú napilapja – és a Le Monde-csoporthoz tartozó egyéb cégek – Jean-Marie Colombani főszerkesztő tulajdonában vannak. Hasonlóképp erős a Le Figaro napilap köré szerveződött Hersant-csoport is, amely belső harcot folytatott korábban a Le Monde kiadójával a L’Express hetilap tulajdonlásárért. A Le Figaro nemzeti irányultságú kiadóvállalata a francia gyarmatokon terjeszkedett, a hetvenes években a közép-európai piacra is betört. A jelenleg leghatalmasabb cég azonban a kommunális szolgáltatóból médiabirodalommá vált Vivendi. A Vivendi erejét jelzi, hogy megszerezte magának a Seagram amerikai–kanadai italgyártó óriást, amely nem sokkal azelőtt vette át a Universal szórakoztató szekcióját és a Poligram zenebirodalmat.
Spanyolország legnagyobb példányszámú napilapja, a baloldaliként számon tartott El Pais, egy helyi befektetői csoport tulajdona, éppen úgy, mint a többi spanyol sajtótermék döntő többsége. Hasonló tulajdonosi háttérrel rendelkezik a második legnagyobb lapként számon tartott, konzervatív-monarchista ABC. Utóbbi lap példájának tanúsága szerint Spanyolországban is működnek több médiavállalkozást kezükben tartó óriás kiadóvállalatok, egy ilyen, lapkiadással is foglalkozó konszern tartja kezében például az eredetileg francia Canal+ tévécsatorna spanyol kiadásának üzemeltetését is. A mediterrán ország sajtóviszonyairól általánosságban tehát elmondható, hogy az ország sajtótermékeit magántőkéből üzemeltetik, ezek a vállalkozások és befektetők azonban mind spanyolok.
origo.hu
Orbán Viktor és Magyarország az ukrán titkosszolgálat célkeresztjében áll
