Éjjel-nappal virág

Az örökkévalóságnak és az aggódásnak is babaszaga van. Nem jut többé idő a halálra. Hiszen élni kell.

Rezeda Kázmér nagymamája is ezt válaszolta, amikor Kázmér egyszer megkérdezte tőle: – Nagyikám! Két világháború, kitelepítés, Rákosi-rendszer, kuláklista, ötvenhat, mindeközben négy gyerek, aztán az unokák, drága nagyikám, hogy lehetett ezt mind végigcsinálni?

Nagymama nem igazán értette a kérdést, és némi töprengés után csak ennyit válaszolt: – De hát kisfiam... Hát élni kellett...

Ha csak úgy nem...

Szóval eltűnik a halál egy időre.

A gyerekkor teljesen felfoghatatlan, tökéletesen elképzelhetetlen, iszonyatos és hátborzongató és állandóan jelen lévő halálából egy immáron teljes bizonyossággá vált, ám tökéletesen láthatatlan és soha jelen nem lévő halál lesz.

Aztán meghalnak a szüleid. Elárvulsz. És addigra éppen meg is barátkozol a halállal. Na jó, nem lesztek puszipajtások, nem ültök be egy sörre a kedvenc kocsmádba, vacsorára sem hívod meg, de arcot kap, emberi arcot, öreg arcot, s néha már, ha belenézel a tükörbe, egy pillanatra ő mosolyog vissza rád.

– Ne viccelj, öregem, még nincs itt az idő! – mondod akkor neki, és ő visszamosolyog, hogy tudja.

Hát csak így értem a megbarátkozást.

Meg úgy, hogy már végképp nem érted a világból, amit értened kellene, és már egyáltalán nem is akarod érteni. És téged is csak azok értenek lassan, akikre szintúgy visszamosolyog az arcot kapott halál a tükörből. Nincs is ezzel semmi baj, azt hiszem. Bár senki ne gondolja, hogy ez esetleg felmentés akar lenni a mai világnak, mert arra nincsen felmentés és nincsen magyarázat.

– A halál változik a legtöbbet... – morfondírozott Rezeda Kázmér, és akkor meglátta.

Illetve ez így nem pontos, hiszen látta már évek óta, csak soha nem tudatosult benne, amit lát.

A Farkasréti temető főbejáratánál van egy virágbolt. Arról beszélünk. És Kázmér most meglátta, és éjfél is elmúlt, és a virágbolt nyitva volt, sőt ki is volt rá írva piros neonfénnyel, hogy NYITVA. Na, hát ez tudatosult Kázmérban. Hogy mit csinál egy éjjel is nyitva tartó virágbolt a farkasréti temető főbejáratánál. Mert, ugye, a temetőt legkésőbb este hatkor bezárják. A környéken pedig nincsen semmi. A környéken a Farkasréti temető van, bezárva, ameddig a szem ellát, vele szemben pedig egy sírköves, ami szintúgy bezár, legkésőbb hatkor. Éppen ezért olyan nehéz elképzelni, hogy jön valaki éjfél körül, virágot vesz, amivel átmászik a temető kerítésén, hogy bevigye és letegye valamelyik szerette sírjára. Hacsak nem a sánta jön. Nem ismerik? Nahát...

Az úgy történt, hogy egyszer a púpos késő éjjel ment haza, s útja a temetőn keresztül vezetett. Rettegett szegény, s nem hiába, ugyanis egyszer csak elébe toppant egy félelmetes szellem, és félelmetes szellemhangon így szólt hozzá:

– Mi van a hátadon?

A púpos majd elájult, s dadogva válaszolt:

– Eeegy púp....

– Add nekem!

S a szellem elvitte magával a púpos púpját, aki délcegen, egyenesen ment haza.

Másnap újjászületve, büszkén sétált a kocsma felé, amikor találkozott régi barátjával, a sántával, akinek mindent elmesélt az éjszakai eseményekről, a sánta meg alig bírta kivárni, hogy éjfél legyen, s indult ki a temetőbe. Félt ő is, de még sokkal inkább reménykedett, s nem hiába, mert hirtelen elébe toppant a szellem:

– Ki vagy te?

– Éééén.... éééén vagyok a sánta....

– Mi van a hátadon?

– Semmi...

– Nesze, itt egy púp!

Így történt a dolog, de ez már régen volt. Ettől persze még jöhetne egy másik sánta éjfélkor, de minek venne virágot a szellemnek, ugye...

Rezeda Kázmér érezte, végére kell járnia ennek a dolognak, úgyhogy egy napon, szép tavaszon, úgy kilenc óra után, mikor már besötétedett, bemászott a temető főbejáratával szemközti sírköveshez, megbújt egy nagyobbacska sírkő mögött, s elhatározta, eltölti ott az éjszakát, hogy meglesse, kik mennek be az éjjel-nappali virágüzletbe.

Éjfélig nem történt semmi sem. Nem járt arra egy lélek sem – se ki, se be. Csak az üzlet piros neonfénye hirdette: NYITVA.

El-elbóbiskolt Rezeda Kázmér, de egyszer csak mintha valami fény kezdett volna derengeni odabent a temetőben. S a fény a főbejárat felé közeledett, s ha lassan is, de odaért. A nagy vaskapu pedig lassan, méltóságteljesen kinyílt, s akkor kijöttek rajta a halottak. Sápadt, szép szellemek, fehér lepelben valamennyi, a szájuk is egészen fehér volt, mégsem voltak félelmetesek, mert a tekintetükben élet volt. És – Istenem, ne hagyj el! – egyszer csak kijött a kapun Kázmér nagymamája. Kázmér pedig kiabált, torka szakadtából, hogy „Nagyi! Nagyi!”, de a szellemnagymama nem hallott semmit, talán az is oka lehetett ennek, hogy Kázmér torkából egy árva hang sem jött ki, bár ő úgy hallotta, soha nem kiabált még ilyen hangosan...

S aztán sorra bementek a szellemek a virágüzletbe, és mindegyik egy-egy szál virággal a kezében jött ki onnan, s visszamenve a temetőbe, eltűnt a sötétben.

Kázmér drága nagymamája is éppen így tett, előbb bement a virágoshoz, ahonnét egy csokorka ibolyával jött ki, pedig már nem volt ibolya, már május volt, elvirágoztak az ibolyák, de Kázmér nagymamájának az volt a kedvence, hát az volt a kezében, s mikor visszament, egy pillanatra megállt a temető tágra nyílt kapujában, és visszanézett.

Mintha a sírköves udvarát fürkészte volna, különösen egy nagyobb sírkövet, s mintha el is mosolyodott volna. Talán még a kezével is intett, legalábbis Rezeda Kázmér így látta. Aztán eltűnt ő is a sötétben. A kapu pedig bezárult. Csönd lett. És kisvártatva kinyílt a virágüzlet ajtaja, kijött az éjszakába egy asszony, rágyújtott, köhögött kicsit, majd visszament. Nem látszott rajta semmiféle felindulás.

Másnap délelőtt Rezeda Kázmér visszament a virágüzletbe, és érdeklődött, van-e ibolya. Mondták neki, hogy nincsen, s mintha némi gúnyos mosoly is játszott volna az eladóasszonyság szája szélén, miszerint kicsoda az, aki ibolyát keres május legvégén?

Kázmér vett egy szál fehér rózsát, és bement a nagyszülei sírjához. Letette a virágját a sírra, és észrevette, hogy a síron friss ibolyák virágoznak. Nem csodálkozott. Csak mosolygott.

– A halál változik a legtöbbet... – morfondírozott Rezeda Kázmér, s valóban.

Ráadásul olykor ibolyaillata van.

De nem lehet kiszámítani, hogy mikor...