– A halál változik a legtöbbet... – morfondírozott Rezeda Kázmér, s valóban.
Amikor az ember még gyerek, a halál teljesen felfoghatatlan, tökéletesen elképzelhetetlen, éppen ezért nincsen semmi iszonyatosabb és hátborzongatóbb nála. A halál akkoriban – mondom újra – távoli és elképzelhetetlen, éppen ezért ott van mindenütt. A sötétben, a kisszobában, még akkor is, ha anyádék otthon vannak, s te hallod őket a szomszéd szobából, hiába. A halál ott kuporog a sarokban és rettenetes, üres szemeivel téged bámul. Ha pedig egyedül vagy, akkor nappal is képes rád vigyorogni váratlanul, a sötét spájzból vagy a pincéből.
És soha nincsen arca, csak az a két iszonytató, üres szem.
Mikor kamaszodsz, a halál egy időre eltűnik. Ugyanis annyi más dolgod lesz hirtelen, hogy csak akkor találkozol vele, amikor hívod. Vagyis sokszor. Mert nincsen végzetesebb és pusztítóbb és őszintébb és nevetségesebb a kamaszkori spleennél, hiábavalóságnál, életuntságnál, halálvágynál. Ezzel együtt pedig az élet harsog, üvölt, tombol és örökkévalóságnak tűnik.
És akkor még nem beszéltünk a lányokról...
Egyszóval kamaszkorodban a halál állandóan ott álldogál a hátad mögött, mert te hívod oda, de senki sem gondolja komolyan a dolgot, ráadásul a szemed előtt a csajok állnak, harsogó üdén, mint egy pompás őszibarack, és te nem tudsz betelni velük, ezért aztán a hátad mögött ácsorgó halálnak is többnyire női arca lesz, és olyan távoli nagynéniféle alakká válik, aki ápolgatja, simogatja, „soha-meg-nem-elégedés” illatú kenőccsel kenegeti a spleenedet.
Aztán egyszer csak meghal a nagymamád, és a halál valódi arcot kap. És nem barát, nem távoli ismerős, soha többé.
S aztán jön a nagy interregnum, a nagyszüleid halála után, amikor a halál valódi arcot kapott, de a szüleid élnek, s te családot alapítasz, gyermekeid lesznek, a halál pedig mintha eltűnne örökre, hogy átadja helyét az örökkévalóság csodájának és az aggódásnak.
Az örökkévalóságnak és az aggódásnak is babaszaga van.
Nem jut többé idő a halálra.
Hiszen élni kell.