– A halál változik a legtöbbet... – morfondírozott Rezeda Kázmér, s valóban.
Amikor az ember még gyerek, a halál teljesen felfoghatatlan, tökéletesen elképzelhetetlen, éppen ezért nincsen semmi iszonyatosabb és hátborzongatóbb nála. A halál akkoriban – mondom újra – távoli és elképzelhetetlen, éppen ezért ott van mindenütt. A sötétben, a kisszobában, még akkor is, ha anyádék otthon vannak, s te hallod őket a szomszéd szobából, hiába. A halál ott kuporog a sarokban és rettenetes, üres szemeivel téged bámul. Ha pedig egyedül vagy, akkor nappal is képes rád vigyorogni váratlanul, a sötét spájzból vagy a pincéből.
És soha nincsen arca, csak az a két iszonytató, üres szem.
Mikor kamaszodsz, a halál egy időre eltűnik. Ugyanis annyi más dolgod lesz hirtelen, hogy csak akkor találkozol vele, amikor hívod. Vagyis sokszor. Mert nincsen végzetesebb és pusztítóbb és őszintébb és nevetségesebb a kamaszkori spleennél, hiábavalóságnál, életuntságnál, halálvágynál. Ezzel együtt pedig az élet harsog, üvölt, tombol és örökkévalóságnak tűnik.
És akkor még nem beszéltünk a lányokról...
Egyszóval kamaszkorodban a halál állandóan ott álldogál a hátad mögött, mert te hívod oda, de senki sem gondolja komolyan a dolgot, ráadásul a szemed előtt a csajok állnak, harsogó üdén, mint egy pompás őszibarack, és te nem tudsz betelni velük, ezért aztán a hátad mögött ácsorgó halálnak is többnyire női arca lesz, és olyan távoli nagynéniféle alakká válik, aki ápolgatja, simogatja, „soha-meg-nem-elégedés” illatú kenőccsel kenegeti a spleenedet.
Aztán egyszer csak meghal a nagymamád, és a halál valódi arcot kap. És nem barát, nem távoli ismerős, soha többé.
S aztán jön a nagy interregnum, a nagyszüleid halála után, amikor a halál valódi arcot kapott, de a szüleid élnek, s te családot alapítasz, gyermekeid lesznek, a halál pedig mintha eltűnne örökre, hogy átadja helyét az örökkévalóság csodájának és az aggódásnak.
Az örökkévalóságnak és az aggódásnak is babaszaga van.
Nem jut többé idő a halálra.
Hiszen élni kell.
Rezeda Kázmér nagymamája is ezt válaszolta, amikor Kázmér egyszer megkérdezte tőle: – Nagyikám! Két világháború, kitelepítés, Rákosi-rendszer, kuláklista, ötvenhat, mindeközben négy gyerek, aztán az unokák, drága nagyikám, hogy lehetett ezt mind végigcsinálni?
Nagymama nem igazán értette a kérdést, és némi töprengés után csak ennyit válaszolt: – De hát kisfiam... Hát élni kellett...
Ha csak úgy nem...
Szóval eltűnik a halál egy időre.
A gyerekkor teljesen felfoghatatlan, tökéletesen elképzelhetetlen, iszonyatos és hátborzongató és állandóan jelen lévő halálából egy immáron teljes bizonyossággá vált, ám tökéletesen láthatatlan és soha jelen nem lévő halál lesz.
Aztán meghalnak a szüleid. Elárvulsz. És addigra éppen meg is barátkozol a halállal. Na jó, nem lesztek puszipajtások, nem ültök be egy sörre a kedvenc kocsmádba, vacsorára sem hívod meg, de arcot kap, emberi arcot, öreg arcot, s néha már, ha belenézel a tükörbe, egy pillanatra ő mosolyog vissza rád.
– Ne viccelj, öregem, még nincs itt az idő! – mondod akkor neki, és ő visszamosolyog, hogy tudja.
Hát csak így értem a megbarátkozást.
Meg úgy, hogy már végképp nem érted a világból, amit értened kellene, és már egyáltalán nem is akarod érteni. És téged is csak azok értenek lassan, akikre szintúgy visszamosolyog az arcot kapott halál a tükörből. Nincs is ezzel semmi baj, azt hiszem. Bár senki ne gondolja, hogy ez esetleg felmentés akar lenni a mai világnak, mert arra nincsen felmentés és nincsen magyarázat.
– A halál változik a legtöbbet... – morfondírozott Rezeda Kázmér, és akkor meglátta.
Illetve ez így nem pontos, hiszen látta már évek óta, csak soha nem tudatosult benne, amit lát.
A Farkasréti temető főbejáratánál van egy virágbolt. Arról beszélünk. És Kázmér most meglátta, és éjfél is elmúlt, és a virágbolt nyitva volt, sőt ki is volt rá írva piros neonfénnyel, hogy NYITVA. Na, hát ez tudatosult Kázmérban. Hogy mit csinál egy éjjel is nyitva tartó virágbolt a farkasréti temető főbejáratánál. Mert, ugye, a temetőt legkésőbb este hatkor bezárják. A környéken pedig nincsen semmi. A környéken a Farkasréti temető van, bezárva, ameddig a szem ellát, vele szemben pedig egy sírköves, ami szintúgy bezár, legkésőbb hatkor. Éppen ezért olyan nehéz elképzelni, hogy jön valaki éjfél körül, virágot vesz, amivel átmászik a temető kerítésén, hogy bevigye és letegye valamelyik szerette sírjára. Hacsak nem a sánta jön. Nem ismerik? Nahát...
Az úgy történt, hogy egyszer a púpos késő éjjel ment haza, s útja a temetőn keresztül vezetett. Rettegett szegény, s nem hiába, ugyanis egyszer csak elébe toppant egy félelmetes szellem, és félelmetes szellemhangon így szólt hozzá:
– Mi van a hátadon?
A púpos majd elájult, s dadogva válaszolt:
– Eeegy púp....
– Add nekem!
S a szellem elvitte magával a púpos púpját, aki délcegen, egyenesen ment haza.
Másnap újjászületve, büszkén sétált a kocsma felé, amikor találkozott régi barátjával, a sántával, akinek mindent elmesélt az éjszakai eseményekről, a sánta meg alig bírta kivárni, hogy éjfél legyen, s indult ki a temetőbe. Félt ő is, de még sokkal inkább reménykedett, s nem hiába, mert hirtelen elébe toppant a szellem:
– Ki vagy te?
– Éééén.... éééén vagyok a sánta....
– Mi van a hátadon?
– Semmi...
– Nesze, itt egy púp!
Így történt a dolog, de ez már régen volt. Ettől persze még jöhetne egy másik sánta éjfélkor, de minek venne virágot a szellemnek, ugye...
Rezeda Kázmér érezte, végére kell járnia ennek a dolognak, úgyhogy egy napon, szép tavaszon, úgy kilenc óra után, mikor már besötétedett, bemászott a temető főbejáratával szemközti sírköveshez, megbújt egy nagyobbacska sírkő mögött, s elhatározta, eltölti ott az éjszakát, hogy meglesse, kik mennek be az éjjel-nappali virágüzletbe.
Éjfélig nem történt semmi sem. Nem járt arra egy lélek sem – se ki, se be. Csak az üzlet piros neonfénye hirdette: NYITVA.
El-elbóbiskolt Rezeda Kázmér, de egyszer csak mintha valami fény kezdett volna derengeni odabent a temetőben. S a fény a főbejárat felé közeledett, s ha lassan is, de odaért. A nagy vaskapu pedig lassan, méltóságteljesen kinyílt, s akkor kijöttek rajta a halottak. Sápadt, szép szellemek, fehér lepelben valamennyi, a szájuk is egészen fehér volt, mégsem voltak félelmetesek, mert a tekintetükben élet volt. És – Istenem, ne hagyj el! – egyszer csak kijött a kapun Kázmér nagymamája. Kázmér pedig kiabált, torka szakadtából, hogy „Nagyi! Nagyi!”, de a szellemnagymama nem hallott semmit, talán az is oka lehetett ennek, hogy Kázmér torkából egy árva hang sem jött ki, bár ő úgy hallotta, soha nem kiabált még ilyen hangosan...
S aztán sorra bementek a szellemek a virágüzletbe, és mindegyik egy-egy szál virággal a kezében jött ki onnan, s visszamenve a temetőbe, eltűnt a sötétben.
Kázmér drága nagymamája is éppen így tett, előbb bement a virágoshoz, ahonnét egy csokorka ibolyával jött ki, pedig már nem volt ibolya, már május volt, elvirágoztak az ibolyák, de Kázmér nagymamájának az volt a kedvence, hát az volt a kezében, s mikor visszament, egy pillanatra megállt a temető tágra nyílt kapujában, és visszanézett.
Mintha a sírköves udvarát fürkészte volna, különösen egy nagyobb sírkövet, s mintha el is mosolyodott volna. Talán még a kezével is intett, legalábbis Rezeda Kázmér így látta. Aztán eltűnt ő is a sötétben. A kapu pedig bezárult. Csönd lett. És kisvártatva kinyílt a virágüzlet ajtaja, kijött az éjszakába egy asszony, rágyújtott, köhögött kicsit, majd visszament. Nem látszott rajta semmiféle felindulás.
Másnap délelőtt Rezeda Kázmér visszament a virágüzletbe, és érdeklődött, van-e ibolya. Mondták neki, hogy nincsen, s mintha némi gúnyos mosoly is játszott volna az eladóasszonyság szája szélén, miszerint kicsoda az, aki ibolyát keres május legvégén?
Kázmér vett egy szál fehér rózsát, és bement a nagyszülei sírjához. Letette a virágját a sírra, és észrevette, hogy a síron friss ibolyák virágoznak. Nem csodálkozott. Csak mosolygott.
– A halál változik a legtöbbet... – morfondírozott Rezeda Kázmér, s valóban.
Ráadásul olykor ibolyaillata van.
De nem lehet kiszámítani, hogy mikor...
