Harry Potter visszavág

-Szigetvilág-

Erős képzelet szüli az okokat
(Montaigne)

Kezdetben volt a Galaktika. Több, egymásra torlódó korosztály ebből a könyvszerű periodikából alkotott hozzávetőleges fogalmat arról, mi is az a „tudományos fantasztikum”. Számon tartottuk, mikor várható a következő szám megjelenése; a bennfenteseknek félrerakta az újságárus. Az antológiasorozat vonzereje a változatosság volt. Annak a lehetőségnek a felvillantása megannyi szemszögből, hogy vannak alternatívák is a létezésre. Nemcsak ez az egy világ a kínálat: ez a szürke, amelyben élnünk adatott.
Olvastunk persze mást is. Mindent, ami a kezünk ügyébe került, s nem hasonlított a létező szocializmus mechanikusan ötéves tervekre szabdalt, nyomasztóan kiszámítható rögvalóságához. Vernét a sorra beteljesülő jóslataival, Jókaitól A jövő század regényét (ami időközben múlt század lett), Karinthy furcsa gondolatkísérleteit. Felfedeztük Lemet, Huxleyt és Vonnegutot. (Orwellről hírből sem hallottunk.) Itthonról meg Kuczkát, Nemerét, Czakót. Akadt olyan fiú is a rokonságban, aki egy irigyelt elit középiskolából „dolgozta ki” magát, mert a húzós tananyag elsajátítása helyett naphosszat az iskolai könyvtár olvasótermében gunnyadt, s a pionírok megszállottságával, szellemi láncdohányosként falta a sci-fiket.
Az engedélyezett repertoár persze elsősorban a tudományosságot erőltette a fantasztikum rovására. Ez egybevágott a hivatalos utópiával, hogy az új típusú ember – miközben amúgy mellékesen igazságos társadalmat teremt a Földön – módszeresen leigázza, uralma alá hajtja a világegyetemet. E novellák és elbeszélések hőse jobbára az űrhajós volt, aki odahagyta szülőbolygóját, hogy az emberiség küldötteként bizonytalan kimenetelű missziót teljesítsen. Némelyik írásművet telezsúfolták űrtechnikai részletekkel, nem létező műszavakkal, szárnyalt az amúgy röghözkötött műszaki fantázia. Ez egyes ifjú olvasókat lelkesített, másokat elidegenített. Egyet azonban mindenki érzékelt: azáltal, hogy a szkafanderes ember kilépett a számára rendelt időből és térből, új dimenziók nyíltak a nyilvános álmodozásban. S nem mindig olyan dimenziók, amelyek felé az uralkodó társadalmi utópia terelte volna a közgondolkodást. A diktatórikus hatalomnak szüksége volt a sci-fi mítoszaira, de korlátozott volt a befolyása a mítoszok természetére. Nem támogathatta, de nem is tilthatta a rendszerbe állított fantasztikumot. Hát tűrte.
Ám a kozmikus gyarmatosítás, melyet a virtuális űrexpedíciók illusztráltak, gyakorta nélkülözte a diadalittasságot: az utópia kéz a kézben járt az antiutópiával. A meghódított idegen bolygók ezerféle díszletet ölthettek, mégis elkezdtek kísértetiesen hasonlítani arra az égitestre, ahonnan elmenekültünk. Ezt akkor még nem tudtuk volna így megfogalmazni, de a sci-fi alkotások szociológiai kutatóműhelyekké alakultak: mi történik, ha erre vagy arra mozdul el földi világunk. Wells már mindent tudott erről: nincs izgalmasabb annál, mint ha egy földön kívüli civilizáció optikáján keresztül tekintünk magunkra – miként magyarázzák (félre) mindazt, amit mi a rendszeren belül evidenciának tartunk. A fonák szemlélet önmérsékletre int: a mi magyarázataink is lehetnek félremagyarázások az ismeretlen univerzumról.
A végtelen kozmoszban alighanem mégiscsak a Föld a legfantasztikusabb. Ezt évezredeken át tudtuk; e tudásról lappangó mítoszaink tanúskodnak – csak épp az újkeletű racionalizmus bűvöletében megfeledkeztünk róla. Az ember lelke nem tűri el, hogy a csodát kizárólag a jövőbe helyezze – elviselhetetlenné válik számára addig az élet. A kommunizmus utópiája sem csupán gazdasági szükségszerűségek miatt bukott el: az emberek hosszú távon képtelenek elfogadni, hogy miközben megfosztják őket mitikus múltjuktól, elérhetetlen távolságba helyezik tőlük a mitikus jövőt. Az emberi élet biológiailag behatárolt – a csodát e határok között kell megélnie. Az az utópia, amely ezt a tényt figyelmen kívül hagyja, tiszavirág-életű.
A csoda tehát létezésünk alapeleme: vigasz és elmepezsdítés egyszerre. Kézenfekvő kérdéseket jár körbe: miért nem halhatatlan mégis az ember; miért nem repül; miért nem Isten? A távol-keleti, ógörög vagy kelta mítoszok lényegében mind e protestálások körül forognak. Az istenek olyanok, mint az emberek; az emberek olyanok, mint az istenek. A köztes lények sokasága meg lebírhatatlan vonzalmunkat mutatja a létezés változatossága és változékonysága iránt. A mese keveri a mítosz és a hétköznapok elemeit, de őrzi a csodát. A mesebeli köztes lények nemcsak méretükkel vagy kevert fajukkal, de csodás tulajdonságaikkal is tüntetnek. Történelmi szereplők (királyfiak) csatáznak történelem előtti lényekkel (sárkányokkal). A varázslat földrészektől, kultúráktól és vallásoktól függetlenül jelen van történeteinkben; s vérszegény a magyarázat, hogy tudatlanságunkat lepleznénk a csodával. Nem véletlen, hogy épp a katolicizmus emelte a csodát intézményes szintre: csodatétel nélkül a legszentebb életű hívő sem avatható szentté. Róma nyíltan elismeri, amit más vallások és ateista üdvtanok megkerülnek: szakralitás nélkül elértéktelenedik az életünk.

Az egyház azonban ragaszkodott a csoda monopóliumához: a rajta kívül esett mirákulumokat érvénytelennek, apokrifnak tartja. Az emberi természet viszont nem elégedett meg ennyivel. A pogány hézagokba benyomult a világi mítoszipar: Herkules próbatételeitől Szindbád utazásain át James Bond kalandjaiig se szeri, se száma a ránk hasonlító félisteneknek. A ponyvaregény mindig vonzódott a természetfölöttihez, a könnyed szórakoztatás mellett átélhető hősiességpótlékot is kínálva. Cervantes társította hozzá a pikareszket, a hajós felfedezők az egzotikumot, az egymással ütköző kultúrák a rejtélyességet, a romantika a kelléktárat. Van azonban egy pillanat az európai műveltségben, amikor pőrén és szabadon megjelenik az áhított fantasztikum: ez a gótikus regény. Kelta és germán motívumok, latin és görög alapokon, a népi kereszténység mázával leöntve – mégis hallatlanul gyermeki előadásmódban. Ami ezután jön az évszázadok során, csupán variáns – beleértve a nagy alapmítoszok hollywoodias kifosztását is. A lassan levonulófélben lévő posztmodern hókuszpókusz (amely „politikailag korrekt” művészeti irályként kategorikusan tagadja a hierarchiát műfajok és műnemek, korok és értékek között, s az addig felhalmozott tudást és írást korlátlanul felhasználható közkincsnek, szabad prédának tekintve egymás mellé rendeli azt, ami a lélekben hierarchikus) a gótikus regényt érdekes módon arkhimédészi pontnak tekinti: a sok viszonylagosság között ez kitüntetett hely. A nyugati irodalomban a sci-fi műfajáról már a hatvanas években leválik a fantasy (elvetélt magyar szóújítással: a fanti), amely a csodát nem a távoli csillagködökben, hanem az emberi történelem ködös múltjában véli feltalálni. Az űrhajóst felváltja a páncélos lovag, aki adott esetben akár ufókkal és gépsárkányokkal is felveszi a küzdelmet: egybefolyik múlt és jövő, elveszíti értelmét az idő. Épp, mint a mítoszokban – s a szétszedett, de össze nem rakott világban meg is születik a lélektani igény: új mítoszokra van szükség, amelyek csupán annyiban különböznek a régiektől, hogy immár a „tudományos-fantasztikus” reflexeket is beépítették teremtett világukba.
A filmnek e tekintetben mindig könnyebb dolga volt: a számítógépes technika házhoz szállította a csodát. A Csillagok háborúja filmeposzának tömegsikere azt mutatta: nívós irodalmi alapanyag sem feltétlenül szükséges az illúzióhoz – a látványtechnikusok átmenetileg a dramaturgiát is képesek pótolni. Ám ahogy a Solaris is mindig csak könyvben, s nem filmen lesz igazán érvényes, a „szociológiai műhelymunka” feladata is az irodalomra maradt. Asimov Alapítvány-trilógiája még csak jelezte az elmozdulást az újfajta mítoszfelfogás irányába, A gyűrűk urában azonban Tolkien már végeredményt közöl: nemcsak egy jövő-múlt világot épített meg a régi építőkövekből, de teremtett hozzá történelmet, földrajzot, sőt nyelvet is. Régi kamaszvágyakra apellált ezzel: ki ne rajzolgatott volna unalmas órákon nem létező szigeteket az iskolapadban – szaggatott partvonallal, patakokkal és belső tavakkal? A kreált tartományok, az egymással háborúzó birodalmak, fehér és fekete mágusok, humanoid teremtmények, szörnyek és tündérek akkor érdekfeszítők, ha rímelnek históriai emlékeinkre, de gótikusan különböznek is tőlük. Összecsapásaikban egyszerre van jelen a realitás és a csoda, no meg az ismert toposzok: a vándorlás, a küldetés, a kaland, a próbatétel és a győzelem. Tolkien szellemesen fosztogatja a mítoszok egyetemes kincstárát – s ez a nagyvonalúság még a szükségképpen szegényített filmváltozaton is átüt. Nem kerüli meg még a fasisztoid vagy kommunisztikus mítoszok szimbolikáját sem: nem fordul el álszemérmesen olyan motívumoktól, melyekből a XX. századi totalitariánus rendszerek önkényesen szemezgettek.
A gyűrűk ura – mint a fantasy eddig meg nem haladott szintézise – külsőségeiben ragaszkodik ugyan a históriai középkorhoz, de ledöntötte az időkorlátokat. Központi eleme a csoda, ám az események központjában álló gyűrűk inkább az áhított emberi célokat: a boldogság-, a közösség- és hatalomvágyat jelképezik. Tolkien befogadásához nemcsak fokozott empátia, de valamelyes művelődéstörténeti előismeret is szükséges. Csak idő kérdése volt, mikor áll elő valaki a „light” változattal, amely úgy vonultatja fel a mitikus eszköztárat a második ezredforduló tömegízléséhez igazítva, hogy nem igényel referenciális tudást. Az áttörés a gyermekirodalom felől érkezett – ami nem is csoda, ha tekintetbe vesszük, hogy egy korábbi periódusban a mai mesék is a felnőtteket célozták meg, olykor a pornográfia és a horror iránti elemi érdeklődést is szemérmesen kielégítve.
Harry Potter – mert ki másról is lehetne szó – egyebek mellett profán Jézus-reinkarnáció: nemcsak a stigmája miatt, hanem azért is, mert messiásként várta a lektűripar. Rowling asszony ösztönösen – vagy nem is annyira ösztönösen – a zseniális Tolkien receptjét követte: világegésszé gyúrta a mítosztörmeléket. Elveszik a részletekben, aki (akár valláserkölcsi alapon) a fehér és fekete mágia propagandáját látja e bestseller könyvfolyamban. A csoda-inventáriumot gátlások nélkül művébe építő írónő ugyanis nem tünteti ki a keresztény tradíciót: noha motívumai javarészt európai kultúrkörökből származnak, példatára egyetemes. Sikere pedig – a mesterségbeli fogások virtuóz kezelése mellett – annak tulajdonítható, hogy a serdülő generáció egyetlen ismerős (iskolai) rendszerbe szervezve veheti birtokba mindazt, ami a kollektív emlékezetből már amúgy is ismerős neki. Rowling jelentőségét még az sem csökkenti, hogy semmi eredeti nincs benne – vannak korok, amikor ügyes kompilátorokra van szükség. A varázslótanonc a szerethető Superman, aki – bár közülünk való – pertuban van a csodákkal. Annyi vargabetű után immár ő a neogót Galaktika ura: talán maga a Birodalom. A világegyetem ugyan visszaverte kozmikus rohamainkat, de a Föld a miénk: Harry Potter visszavág.