Valakinek mindig a begyében volt, valakinek mindig szúrta a szemét, mégis dolgozott. Olykor a „doboznak”, nem a nézőközönségnek. Ha nem forgathatott játékfilmet, dokumentumfilmet rendezett. Ha azt sem lehetett, állóképeket fotografált. Most sincs operatőri s filmrendezői rangjához méltó munkája, kerek születésnapjára a fényképeiből szerkesztettek albumot barátai, pályatársai. Feledheted-e ezeket az arcokat? – kérdi a kiadvány címe, amely fölött a két Sára, Sándor és Balázs, apa és fia függeszti vigyázó szemeit a világra.
Ha Sára Sándor pályája alapján szeretné az ember összevetni a diktatúra éveit a szabadság idejével, arra a könnyelmű következtetésre juthatna, hogy az 50-es, 60-as években hamarabb jutott forgatási lehetőséghez a pályakezdő fiatal, mint manapság.
– Ha ma érkezne a fővárosba, a filmvilág meghódítására az a keménykötésű legény, aki fél évszázada Sára Sándor volt, talán munka nélkül ácsorogna a Széna téren, a Mammut-multiplex előtt.
– Bizonyos filmeket most is tető alá lehetne hozni, azokat, amelyekhez nem kell sok pénz. A Cigányokat ma is le tudnánk forgatni. Ahhoz nem kellett más, csak egy kamera, két ember.
– És temérdek idő. Szerzőtársától, Gaál Istvántól tudom, hogy száztíz cigánytelepet jártak végig. Szinte valamennyit, amiről a korabeli Magyarországnak tudomása volt.
– Hát igen, ma nem engedhetik meg maguknak a filmesek, hogy hosszú hónapokat, esetleg éveket töltsenek munkájuk előkészítésével. Ez idő alatt ugyanis nem keresik meg még a betevő falatjukat sem. A mi indulásunkkor a pénznek nem volt értéke. Nem voltak igényeink sem. Ha akadt egy öltözet ruhánk, és nem éheztünk, „mindenünk” megvolt. Hogy lesz-e valaha önálló lakásunk, vagy sokszoros albérletekben kell-e leélni az életet, hogy bejárhatjuk-e a világot, nem érdekelt bennünket. Ha a létfenntartásunk biztosítottnak látszott, csak a filmmel foglalkoztunk. Semmi mással. Azt vallottuk, ma is ezt vallom, filmet csak igényesen szabad és érdemes készíteni. Másként nem lehet.
– Ez az igényesség, kimunkáltság az, alighanem, ami miatt – például – a Szindbád film, ha századszor nézi is végig az ember, új meg új felfedezésekkel, meglepetésekkel szolgál. Kétlem, hogy csupán idő kérdése volna az a minden apró részletre kiterjedő érzékenység és alaposság, ami ennek a Krúdy-átiratnak valamennyi közreműködőjét jellemezte. A mai néző is felfedezi e klasszikus filmalkotáson, hogy a rendező, a színész és az operatőr azonos módon gondolkodott, és vállukat egymásnak vetve – nem pedig egymás ellen játszva – dolgozott. Ma ez is ismeretlen a hazai művészvilágban. Talán minden közösségben az.
– Kevesen voltunk a 60-as, 70-es években filmesek. Ismertük egymást, nem volt kérdés számunkra, hogy a főiskoláról kikerülve csapatban dolgozzunk tovább. Ma rengeteg a mozgóképes, azt sem tudni, ki kicsoda, hol és mit tanult, mi akar? Egyébként a Szindbádot sem volt könnyű tető alá hozni. Huszárik Zoltán hosszú évekig „házalt” forgatókönyvével, amíg elfogadták. Amikor azonban igent mondtak rá, a film anyagi hátterét is biztosították. Nem úgy, mint mostanság. Az is „jó szokásuk” volt a kádári idők nagy hatalmú filmfelügyelőinek, hogy menet közben nem nézték meg, mit forgat az ember. Akár az ellenkezőjét is csinálhattuk, mint amit az elfogadott forgatókönyv tartalmazott. Ez a turpisság csak akkor derült ki, amikor a kész művel kerültek szembe a cenzorok. Az elkészült filmeket azután olykor több évre is betiltották, de kész volt a mű, várhattunk irgalmasabb időkre. A le nem forgatott forgatókönyv sorsa a halál. Ha kiadják is, könyv alakban nem ér anynyit, mint a film, amit az alapján készíthettek volna. Irodalmi értéke sincs, mert nem irodalmi igénnyel íródott. A leforgatott film nem hal meg. Csak ha rossz rettentően.
– Ma már nem is nagyon érti az ember, mi lehetett a kifogásuk a Krúdy Gyula elbeszélései alapján írt forgatókönyvvel szemben. Az író által megörökített világ nem tetszett az elvtársaknak? A hős elvágyódása a való világból?
– Talán el sem jutottak idáig. Nem hitték, hogy abból az irodalmi matériából, amit Huszárik Zoltán a forgatókönyvében felhasznált, filmet lehet csinálni. Kezdetben én sem nagyon hittem benne. Az operatőri felkérésre is csak azért mondtam igent, mert régi, nagy barátság fűzött a rendezőhöz, és nem azért, mert fantáziát láttam benne. Menet közben szerettem meg Krúdyt is és a munkát is.
– Huszárik Zoltán mondta egyszer Sára Sándorról, hogy olyan, mint egy hegy. Állítólag parancsoló akaratára, hegynyi energiáira gondolt. Dicséretnek is, bírálatnak is felfogható ez a megállapítás. Akit – vagy harminc évvel ezelőtt – illettek vele, érvényesnek tartja?
– Talán igen, talán nem. A rendező, az operatőr nem boldogul, ha nem képes keresztülvinni tűzön-vízen át, amit elhatározott. De más sem. Vállalkozó kedvű Császár nagyapám azt tanította nekem szegény, ha így nem tudsz zöld ágra vergődni, fordíts a dolgokon, és célt fogsz érni bizonyosan. Rossz lovakkal, tengelyig érő sárban mentünk haza a tanyáról, télidőben, Jászberénybe. Senki sem hitte, hogy épségben hazaérünk. Én sem, csak a nagyapám. Nem tudom, mit súgott a lovak fülébe, de hazajutottunk. De Dassint-t is idézhetem, aki szerint a filmrendezőnek bárkivel tudnia kell filmet készíteni, de bárki ellenében is.
– A „bárki ellenében” című fejezet ugyancsak ismerős lehet Sára Sándor nemzedéke számára. És a „hegyomlás”, a „hegy” számára?
– A hetvenes években jó darabig nem forgathattam, ezt „hegyomlásként” éltem meg. Most se forgathatok, évek óta próbálok összekalapozni egy játékfilmre való összeget, sikertelenül. Mi ez, ha nem „hegyomlás” egy hetvenéves ember számára? A Transzszibériai álom című gulágtörténetemre sincsen pénz, a félig magyar, félig indiai festőművésznőről, Amrita Sher Gilről tervezett játékfilmemre sincs, a II. magyar hadsereg tragédiáját feldolgozó mozira sincs. Most a negyedik forgatókönyvemen dolgozom.
– A nemzetközi hírű, ám idehaza tétlenségre kárhoztatott operatőr-rendező mivel tölti ki napjait? Pótcselekvésekkel? Tudásának, tapasztalatának továbbadásával? Film közeli vagy a filmtől távoli teendőkkel?
– Olvasással, írással. Szülőfalumban, Turán rendbe tettem anyám, apám házát, szőlőt művelek, bort termelek. A borral az idén nagyon megjártam, vandál módon feltörték a pincémet, húszhektónyi újbortól szabadítottak meg. Egy részét talán elvitték, más részét kiengedték, iszonyú volt látni, mit műveltek. Azután összejárok régi filmjeim szereplőivel. A gulágot járt férfiakkal, nőkkel minden évben találkozom, róluk talán össze is hozok egy újabb dokumentumfilmet. Nehéz sorsú emberek lesz a címe. Legutóbb emlékérmet kaptam tőlük, mert tiszteletbeli gulágosnak tekintenek.
– Kevesen tudják – de akik erről az oldaláról is ismerik, tisztelik érte –, Sára Sándor felelősséget érez azok iránt, akiket egyszer lefilmezett. De mit tart az utódok iránti felelősségről? Átadja-e azt a tömérdek tudást és tapasztalatot a pályakezdő filmeseknek, amelyet gazdag élete során a fejében és a lelkében felhalmozott?
– Nemigen. Dunaversitas néven továbbképző központot szerveztünk meg a határon innen és túl, kis helyi stúdiókban tevékenykedő fiatalok számára. Csepp a tengerben a Dunaversitas, se több, se kevesebb. A színművészeti főiskolára soha nem hívtak, az a szellemiség, amit én képviselek, nemkívánatos ebben az intézményben még ma sem. Többen számon tartják, és, bizony, nem számít „jó pontnak”, hogy 1956-ban benne voltam a főiskola forradalmi bizottságában…
– Hetven évének nagyobb részét a filmkamera mögött töltötte. Születésnapjára azonban nem a mozgóképei alapján állítottak össze könyvet, hanem az állóképeiből. A fotográfiáiból. Nemcsak fotóalbum ez a könyv, de történelemkönyv is, amely – talán – hívebben ábrázolja a kort, amelyben e felvételek készültek, mint akárhány vaskos, írásos dokumentum. Nagy kérdés, hogy mi az, ami hiányzik ebből a „történelemkönyvből”. És az is, vajon a megörökítője vagy a cselekvő részese volt a közelmúlt históriájának Sára Sándor?
– Nemigen hiszek benne, hogy az a tevékenység, amit egy filmművész pályája során elvégezhet, jelentős hatást gyakorolna a döntéshozókra. Azt pedig nem tudom, hogy mi az, ami hatással van a politikusokra. Meg kéne kérdezni tőlük. De bármit követnek is el, senki nem kéri tőlük számon. Legfeljebb vesztes háborúk idején – a győztesek. A filmes tehát „csak” megörökítője az eseményeknek, nem irányítója, formálója. Hogy mi hiányzik a „történelemkönyvemből”? 1956-ról többet kellene beszélni, szóval és filmmel egyaránt. Aki magyar, velünk tart címmel forgattam ugyan egy kétrészes dokumentumfilmet, de valahogy eltűnt a látókörünkből. Pedig azt mutattam meg benne, amiről viszonylag keveset tudunk, ami vidéken történt a forradalom napjaiban. Azt az iszonyatos megtorlást próbáltam tudatosítani az emberekben, amely még azokat is sújtotta, akik nem akartak mást, csak a rendet fenntartani a falujukban, városukban.
– Ha közvetlenül nem is, közvetett módon igenis alakítója lehet a filmes a históriának, például azáltal, hogy az elhallgatott és lehazudott korszakokról az igazat mondja. Sára Sándor kalandos sorsú Pergőtüze láttán másként gondolkodott itt a második világháborús magyar katonai részvételről az ember, mint ahogyan az iskolában tanították. És ez csak az egyik munkája, igaz, eredeti formájában a legterjedelmesebb, amit a Kárpát-medence lakóinak háborús megpróbáltatásairól készített.
– Ezekről azonban – úgy tűnik – megfeledkezett a világ, mint arról is, hogy tíz évet az életemből kizárólag dokumentumfilm-készítésre szántam. Egyszer kiszámoltam, ha valaki végig szeretné nézni ezeket a munkáimat, a Magyar nők a gulágon című filmemet, az amerikai és a francia hadifogság-történeteket elbeszélő filmjeimet, a Csonka-Bereget és a többit, hatvan órát kellene rájuk szánnia.
– A „beszélő fejek” filmjei ezek, amelyek a befogadóról, a nézőről vallott minden korábbi feltételezést megváltoztattak. Akkor is ott ragadt az ember a képernyő előtt, ha hosszú időn át mást nem láthatott, csak egy embert, aki az emlékeit mesélte. Azt mondják, Sára Sándort valójában semmi nem érdekli, csak az ember. De az ember is sokféle, melyik köti le igazán a rendező figyelmét? A hős, a bölcs, a különc? A kiszolgáltatott, a megalázott?
– A cselekvő emberek. De a táj is erősen érdekel, amely körülölel bennünket.
– Hasonló a hasonlót kedveli, tartja a mondás: Sára Sándor maga is cselekvő ember. És nem is csupán filmművészként, de a művészeti élet, a kulturális közélet szervezőjeként is. A tevékenyeknek azonban sok az irigyük, a vádlójuk. Sára Sándorról ők azt állítják, feudális nagyúrként jogot formál hozzá, hogy azoknak az intézményeknek a megszűntéről is döntsön, amelyeknek a világra jöttében döntő szerepe volt. Nem bánná, mondják, ha nem volna többé Duna Televízió, sem történelmi filmalapítvány…
– Ezeknek a rosszindulatú híreszteléseknek az lehet az alapjuk, hogy a készülőfélben levő filmtörvényről két egymástól élesen elkülönülő vélemény fogalmazódott meg. Az egyik azt vallotta, minden úgy jó, ahogyan van, a filmgyártásra fordítható közpénzekről több kuratórium, többek között a Magyar Mozgókép Közalapítvány és a Magyar Történelmi Filmalapítvány döntsön. A másik tábor, ahová én is tartoztam, amelyik a törvénytervezetről folytatott szakmai vitákban alulmaradt, azt tartotta, alapvető dolgokon kellene változtatni. Például a filmre szánt összegek szétforgácsolódásán… Azok a pénzek, amelyeket a magyar állam játék- és dokumentumfilmek finanszírozására juttat, legyenek egy helyen. A döntést azonban, hogy milyen munkák részesüljenek állami támogatásban, demokratikus módon, több helyen hozzák meg. A történelmi filmalapítvány akkor sem szűnt volna meg, ha ez a felfogás győzedelmeskedett volna, hanem több lehetőséghez jutott volna. Ami pedig a Duna Televíziót illeti, vádlóimnak bizonyára nincsen tudomásuk róla, hogy a Duna Televízióért Alapítvány legutóbbi összejövetelén én erőszakoltam ki, hogy – karöltve a Duna Televízió Baráti Körével – levelet írjon a köztársasági elnöknek és a miniszterelnöknek, több pénzt kérve az intézmény számára.
– Főiskolai társa volt az operatőri tanszakon az Oscar-díjas Zsigmond Vilmos, Kovács László, tanársegéde a nyugat-európai filmművészet által elismert Badal János. Világhírű szakemberek mindannyian. Sohasem fordult meg a fejében, hogy mennyivel könnyebb lett volna az élete, ha a nagy menekülési hullám idején, 1956 novemberében velük tart?
– Soha. Mindig is büszkén és megmásíthatatlanul vallottam, hogy én magyar filmes vagyok.
– Vajon lesz-e értelme s jelentősége ennek a jelzős összetételnek az Európai Unióban? És a holnap filmművészei számára?
– Nem tudom. Aggódom is értük. Abban azonban biztos vagyok, hogy csak akkor tudnak talpon maradni, ha erősen kötődnek ahhoz a tájhoz, ahol világra jöttek. A film sem nemzetek fölötti műfaj, ahogyan a költészet sem az. Az a film, amelyről nem lehet eldönteni, hogy hol született, rossz film vagy legfeljebb közepes színvonalú munka. A világ csak azokat a műveket tartja számon és azokat jutalmazza, amelyekről pontosan tudható, hogy francia filmesek alkotása-e vagy az olaszoké, a magyaroké…
origo.hu
Ezt mondta Orbán Viktor Gyurcsány lemondásáról és válásáról
