Hogyan legyél humoralista (8.)

AHOGYAN PÉLDÁUL
KAJÁN TIBOR
– aki immár 83. éve felé közeledve úgyszólván átrajzolta magát a XXI. századba. Generációkat nevel, nevettet, és gondolkodtat. Karikatúrái kis szigetek a lapok betűtengerében, melyeken a szem megpihen, és többet lát. Tudás, humánum, emberszeretet és nagy-nagy féltés árad rajzaiból. Csak féltsen minket sokáig! – van miért.
Régi műfaj a karikatúra, már az ókori egyiptomiakat is szórakoztatta – olvasom a Spinoza Ház Kaján karikatúráival díszített míves füzetecskéjében. A Kr. e. második századból származó, ma a londoni British Museumban őrzött szatirikus tekercsek például állatokat ábrázoltak emberi helyzetekben.

MIKOR NEMRÉG KAJÁNNAL EGYÜTT NÉZEGETTÜK
KARIKATÚRÁIT
– az egyiknél hosszabban elidőztünk. Karinthyt ábrázolja és egy kezet, amint éppen kihúzza a legnagyobb magyar (humorista) zsebéből noteszét. Így lopunk mi? (Persze sokféleképpen még…), de Kajánra ez nem érvényes.
Olvasom Székely András avatott tanulmányát a 2003-as gyönyörű Réber-antológiában, ahol Kaján Tibor egykori híres karavánját – is – emlegeti, mely helyet kapott 1957-es albumában. Hoszszú, kihajtogatható lapon számtalan különféle tevével. (Köztük akkor a „negatív teve” volt a leghatásosabb, amelynek befelé nőtt a púpja. Kaján itt túllépett még Karinthy groteszk látásmódján is: szerinte az a teve nyomorék, amelyiknek nincs púpja.)
Ezek után félszegen hozakodom elő 1966-ban írt Gyíkok-karikatúrasorozatommal. (De azért nem kímélek most már senkit, tartozzon bár érzelmileg akárhova.)

AZ ELSŐ GYÍK ANNAK IDEJÉN
ABBÓL INDULT KI
– hogy farka van, és következtetéseiben egészen a nyakáig jutott el, aztán a fejével együtt eltűnt a torkában.
A második gyík még többet tapasztalhatott a saját bőrén, mert egy karosszéket díszített.
Mindenki a harmadik gyíkban reménykedett, mert benne egy vezető egyéniség született meg. De nem jött a világra. Önuralomra volt szüksége (?)
Negyedik gyík még nem volt.
Később a hatodik és hetedik terjesztette el az ötödikről, hogy leendő vezérük, míg ők nem voltak, miattuk éhezett.
Mikor az érzelmileg megfogott gyíkok húszan lettek, egy emberként az ötödik mögé álltak, mert minden gyíknak, még életében, elérhető célként: a másik farkát lebegtette.
Ő meg a sor végére állt.
Az élet olyan rövid.
(Amilyen hosszú egy gyík.)
De ha nem enne, és nem ennék: akkor is fölfordulna.
Ez mindenkiben ugyanabban a pillanatban világosodott meg, s ez mindenkinek az utolsó pillanata volt.
Kivéve a sorban a legutolsót.
De ha ő jóllakik, az már az eggyel előtte levő halálának is a rovására megy.
És mivel a második gyík még életében be tudott telni… az elsővel, megelégedetten nézett hátra (a megtett útra), és már ő is világosan látta: hogy az utolsó megint megéhezett.
Nagy testével a Nap elé állt, és beárnyékolta a sötétség ellen kikelő gyíktojásokat.
De az újból megéhező, egymással most már szemben álló gyíkoknak: még minden lehetőség adva van (???!)

[UGYE, NEM IS ANNYIRA
KARIKATÚRA EZ…
– inkább (gyilkos) sorozat. Csodálkozom, legelső önálló estemben – 1956 után tíz évvel –, hogyan reagáltam a vérfordulóra és az utána következő megtorlásokra. Vajon ma le merném-e írni újból ugyanígy ezeket a sorokat?! A puszta másolása is már bizonyos bátorságot követel lassan? Mindenesetre köszönöm a nagybetűs Sorsnak (kezének), hogy még találkozhattam egy fiatalemberrel egy pillanatra.]