Nem tudták az írástudatlan harcosok, hogy mit hordanak szét. A pesavari piacokon középkori afgán kéziratos könyvritkaságok lapjaiba csomagolták a babot és a pisztáciát. Minden harcoló csoport a másik etnikum nyelvemlékeinek, kultúrájának tudatos pusztításával vádolja ellenfeleit. Az afgán kéziratok és ősnyomtatványok szétszóródtak a világban, s a katasztrófát átvészelt példányok ma már Európa, Amerika, Japán leghíresebb gyűjteményeinek ékességei.
A tálibok ugyan megfékezték a fosztogatásokat, a tolvajok kezét levágták, ám a sajátjukon kívül minden értéket tagadó szigor és teljes kulturális elszigetelődés jellemezte őket. Uralmuk alatt rendszeressé vált az ellenségesnek kikiáltott kulturális értékek pusztítása. A helyzet 2001 elején vált válságossá, amikor a tálibok kiirtották a mák- és kenderültetvényeket, ám az ígéret ellenére nem kapták meg a várt elismerést az Egyesült Államoktól és a nemzetközi közösségtől, s fegyvervásárlásaikhoz új jövedelem után kellett nézniük. A műtárgyrombolás ürügyet szolgáltatott nekik arra, hogy a megsemmisítés álcájával maguk is műkincseket csempésszenek ki az országból, és értékesítsék őket a nemzetközi piacokon.
2001. február 26-án lépett életbe Omar molla vallási rendelete a Buddhák és más „pogány szobrok és zarándokhelyek” lerombolásáról. Február 28-án az UNESCO főigazgatója Kandahárba utazott, ám nem sikerült meggyőznie a tálibokat a szobrok sértetlenségének biztosításáról. A fundamentalista harcosok diplomáciai elismerést kértek a világ országaitól a rendelet visszavonása fejében. Az emigráns afgán értelmiségiek nemzetközi tiltakozása csak olaj volt a tűzre. A VI–VII. századból való, 38, illetve 55 méter magas, barlangokba vájt Buddha-szobrok, a hellenisztikus iskola remekei 1400 esztendeig békésen álltak a 2700 méterrel a tengerszint felett található Bámiján térségében. A bámijáni völgyben állomásozó tálib erők két hétig nem voltak hajlandók végrehajtani Omar molla utasítását. Ellenállásuk március 8-án a vallásügyi miniszter személyes látogatását provokálta ki. A következő napon ő és emberei személyesen felügyelték a szobrok megsemmisítését dinamittal és ágyúkkal.
A tálibokat Hulagu kán mongol hordáihoz hasonlítják, akik elpusztították a perzsa kultúra emlékeit. Tálib csapatok gyújtották fel Alhakim Naszer-e Khoszru (Nusirvan Khoszru néven is emlegetik) Kabultól északra, Puli-Humri (Pol-e Khomri) városában található híres könyvtárának ötvenötezer perzsa kéziratát. Ez a barbár cselekedet ahhoz hasonlatos, mint amikor Hulagu kán csapatai megsemmisítették a Holt-kastély iszmailita könyvtárát, és a Tigris folyó vize feketéllett a könyvektől.
2001. november 23-án a tálibok összetörték a nemzeti múzeum megmaradt anyagát, s ennek leple alatt sok műkincset eladtak a feketepiacon. A tálib kulturális miniszter saját kezűleg zúzta szét Kaniska király híres szobrát, amely túl ismert volt ahhoz, hogy értékesítsék, ezért élte túl a korábbi fosztogatásokat. Az országos levéltár szerencsésebb volt: mintegy tizenötezer legértékesebb darabját elrejtették a szakemberek. Az idén augusztus végén Nadzsibullah elnök a legértékesebb kéziratokat is elcsomagoltatta az elnöki palota páncéltermében épségben megtalált baktriai aranylelettel együtt.
A háború azonban nemcsak pusztít, hanem felszínre hoz eltűntnek hitt vagy lappangó értékeket is. A kaotikus, polgárháborús állapotok a kéziratok terén azt eredményezték, hogy a nagy expedíciók korát követően – Stein Aurél (1862–1943), a francia Paul Pelliot (1878–1945), a német Albert Grünwedel (1856–1935), a japán Kozui Otami (1876–1940), a térségben szolgáló kutatók, a brit Hamilton Bower (1858–1940), a szintén brit A. F. R. Hoernle (1841–1918) és Nyikolaj Petrovszkij kasgári orosz főkonzul (1837–1908) bőséges adományai után – ismét felbukkant a ritka kéziratok bőségszaruja, s megindult a világ kulturális központjaiba áramlásuk, amivel remélhetőleg segítik tisztázni az emberiség kultúrtörténetének homályos pontjait.
Spikkestad álmos kisváros Oszlótól negyven kilométerre. Nem is sejti a világ, micsoda kincsek vannak felhalmozva benne. Itt él a feleségével Martin Schoyen norvég multimilliomos, aki a világ legnagyobb kéziratgyűjteményét birtokolja. Ezen a vidéken bukkant fel a világ legnagyobb buddhista kéziratgyűjteménye, amelynek számos darabját eredetileg Afganisztánban, az óriás Buddháktól háromszáz kilométerre, egy természetes barlangban rejtették el buddhista szerzetesek a mozlim martalócok elől. A kéziratok nem sokkal a tálibok hatalomra jutását követően, a szoborrongálást megelőzően szamárháton jutottak át a Hindukuson, és a pakisztáni Dirbe, illetve Pesavarba kerültek. Pesavarban egy afgán adta el őket a dílerek korábbi központjában, a Katcsa Garhi menekülttáborban egy pakisztáninak, onnan Londonba csempészték őket, ahol 1996-ban egy antikvárium aukcionált 108 töredéket. Később Schoyen megszerezte a pakisztánitól a teljes gyűjteményt, mintegy 3000 darabot. Állítólag mesés összeget, mintegy százmillió dollárt fizetett a kéziratokért. 1998-ban már több mint tízezer töredékkel rendelkezett. A példátlanul gazdag leletet afgán holt-tengeri tekercseknek is nevezik. A VII–VIII. századi kéziratok, amelyek pálmalevélre, nyírfakéregre, borjúpergamenre íródtak, a száraz, hideg időben csodás állapotban konzerválódtak. Ez a világ első nagy buddhista kézirattára a gandhara műveltség korából. Karósti, baktriai, gandharai, bráhmi, páli vagy szanszkrit nyelven, karósti, bráhmi és gupta írással íródtak. A gyűjtemény tanulmányozására, feldolgozására és publikálására nemzetközi kuratórium alakult.
Nem sokkal a szovjet csapatkivonást követően, 1989-ben a kelet-afganisztáni Dzsalálábád ostroma során a Gulbuddin Hekmatjar által vezetett Hezb-i Iszlami harcosai betörtek Hadda buddhista kolostorába, törtek-zúztak és fosztogattak anélkül, hogy bármiféle nemzetközi reakciót váltottak volna ki. Ugyanezek a harcosok később csatlakoztak a tálibokhoz, s rombolásaik ideológiai motivációt nyertek.
1996 júniusában a British Library publikálta öt agyagedény képét, amelyekben a bámijáninál régebbi kéziratokat találtak Kelet-Afganisztánban, a haddai kolostor romjainál. Ezek a Kr. u. I. századból származnak, Kaniska kusán–szaka király idejéből, így a világ legrégebbi buddhista kéziratai. A kelet-afganisztáni Nangarhar tartomány, az I–IV. században prosperáló gandharai birodalom hajdani központja egyébként is mesés kéziratok lelőhelye. A Tora Bora hegység barlangjaiban is értékes kéziratok bukkantak fel, s illegális ásatások folynak a tartomány számos járásában. Rendszeresen fosztogatják például a híres Szerai-sírleletet. Pakisztáni megrendelők a gandharai birodalom térképeivel járkálnak a feltárásokon. A helyi hadurakat megvesztegetik, hogy hunyjanak szemet, sőt részesítsék védelemben őket. A régiségek Pesavarban kötnek ki, ahol a Sinvari aranybazárban és a Szardar-bazárban eredeti és hamis régiségek tömege bukkan fel. Ma már Musarraf elnök szigorú politikája miatt sokkal nehezebb kivinni a régiségeket Pakisztánból. A csempészet új irányt vett: ma már zömmel a nyugat-afganisztáni Herát városából Iránba vezetnek útjai. A mozlim országok aggódnak az iráni kormány engedékeny magatartása miatt.
A napvilágra került kéziratok segíthetnek bennünket abban, hogy megismerjük az emberiség történelmének eddig homályban maradt korszakait. Noha a feltárásuk nem szakszerűen történik, felbukkanásuk – lett légyen bár a háborús káosz következménye – ajándék az emberiség számára még akkor is, ha nincsen remény rá, hogy visszakerüljenek származási helyükre.
Rejtett kincstár
Az afgánok nemzeti nyelve, a pastu a kelet-iráni nyelvek családjába tartozik. Az ókorban az avesztai nyelv, a középkorban Szogdia, Khorezm és Baktria nyelvei, valamint a jászok nyelve, az újkorban a pastu, a Pamír kelet-iráni nyelvei és az oszét tartozik ebbe a csoportba. A térség népei a VII–IX. század során szaka–heftalita keveredésből jöttek létre az eurázsiai sztyeppeken és a Hindukustól északra. A tádzsikok is ezekből a népelemekből alakultak ki, csak ők az iszlám hódítást követően nyelvcserén estek át, átvették a perzsa közép-ázsiai változatát, a darit.
Az afgánok elődei később húzódtak délre, a Szulejmán-hegységbe, onnan rajzottak ki, asszimiláltak türk, ind, dard és tádzsik csoportokat, ahogy fokozatosan terjeszkedtek keleti, majd nyugati irányba. Nyelvemlékeik azonban csak a kései középkorból maradtak fenn, a különböző nyelvtörténeti periódusok között szakadék tátong. Ezért a perzsát beszélő népcsoportokkal folyó történelmi versengés során az afgánokat az a vád éri, hogy az ötezer éves perzsa kultúrával szemben népük és nyelvük új keletű, ők maguk pedig „a Szulejmán-hegységből kirajzott barbárok”. A tálibok türelmetlensége és kulturális nihilizmusa jelentős érveket szolgáltat ezekhez az állításokhoz.
A legrégebbi pastu nyelvemlék, a Pata Khazana (Rejtett kincstár) a XVIII. században lejegyzett antológia, amely a középkor különböző periódusaiból származó verseket tartalmaz. A legrégebbi vers a legendás afgán király, Amir Kror idejéből, 771-ből, azaz 1416-ból származik, a legkésőbbiek XVII. századiak. 1989 kora tavaszán, a szovjet csapatkivonást követően, de még Dzsalálábád ostroma előtt Doszt Mohamed Sinvari professzor, az Afgán Tudományos Akadémia pastu nyelvművelő szekciójának, a Pastu Tolanának az elnöke hazalátogatott szűkebb pátriájába, Sinvarba, a heszkaminai járásba. Onnan a Pata Khazana újabb, a meglévőnél másfél évszázaddal régebbi kéziratával tért vissza Kabulba. A lelet megtalálásának körülményeiről több legenda kering: a család szerint Sinvari professzor a heszkaminai mecsetben bukkant rá, mások szerint egy pesavari díler kínálta neki megvételre, ismét mások arról suttognak, hogy sinvari parasztok nagy kéziratraktárra bukkantak a Tora Bora egyik barlangjában. 1992 tavaszára megtörtént a kézirat feldolgozása, április elején kellett volna nyomdába adni, akkor, amikor Nadzsibullah elnök lemondott, és az északról a fővárosba vezényelt tádzsik és üzbég csapatok átálltak Maszudékhoz, egyszersmind megakadályozták, hogy az államfő elhagyja a fővárost. Hamarosan káosz lett úrrá mindenen. Noha a repülőtér környéke és egyes kerületek fölött Dosztum üzbég milíciája volt az úr, Doszt Sinvari professzor lakásába – ahol tizenkétezer kötetes könyvtárát és ötezer kötetes unikális kéziratgyűjteményét őrizte – betörtek Maszud harcosai. Az indoeurópai összehasonlító nyelvészet professzora ugyanis Taraki és Nadzsibullah elnök kulturális főtanácsadója volt. A „szent harcosok” tüzet raktak az értékes kéziratokból. A professzor híres iszlám előtti érmegyűjteményét – amely a kabuli múzeumé után a világ második legnagyobb anyaga volt az óperzsa, szaka–kusán, szasszanida és hellenisztikus kultúrából – elrabolták, a tiltakozó professzort egy szótárral ütötték le, amelyet később eltüzeltek. A család nőtagjai korábban elmenekültek, mivel a martalócok a városnegyedben lakásról lakásra járva szedték össze a lányokat. A professzor lánya, Palvasa, aki maga is a pastu nyelv és irodalom kutatója, burkája alatt menekítette ki a Pata Khazana kéziratát és apja készülő könyvét. A kézirat, amelyet pesavari kéziratnak is neveznek, ezután a profeszszor családjával együtt valóban Pesavarba került, Palvasa Sinvari készül a kiadására. Korábban évekig nem tehette, mert a család szó szerint éhezett.
A Pata Khazana harmadik kézirata Budapesten található: 1859-ben került Vámbéry Ármin birtokába. Egy Dzsingisz-name, a mongolok titkos története perzsa változatának szattyánbőr kötésében lapult meg, amelyet Jakub Khán heráti emír ajándékozott a kolduló dervisnek, akiben felismerte az európai kutatót. Ez a kézirat a legrégebbi, 1728–29-ben jegyezték le.
A polgárháborús káosz számos műkincset, kéziratot, könyvet, múzeumot, könyvtárat, iskolát megsemmisített, súlyos csapást mért a nemzettudatra. A Pata Khazana három különböző időszakban lejegyzett kéziratának kiadása nemcsak az orientalistáknak jelent csemegét, hanem jelentős lépés az afgán nemzeti identitás tisztázásában, a nemzetté válás elősegítésében is.
