Isztambul, a tizenhárommilliós frontváros

Amikor péntek délben Ferihegyről felszállt a Malév menetrend szerinti isztambuli járata, a száznyolcvan férőhelyes gépen alig harmincan utaztunk. A beszállókártya kiadásakor azonban figyelmeztettek: ha a napokban tervezzük a visszautat, akkor számítsunk arra, hogy nehéz lesz helyet találni a hazafele tartó gépre. A tizenhárommilliónál is több lakosú világváros tizenöt fokos meleggel fogad, a repülőtéren nyoma sincs annak, hogy egy nappal korábban több tucat áldozatot szedő, sok helyszínes bombamerénylet történt. Az útlevélkezelés gyorsan és gond nélkül zajlik, a vámosok senki csomagjára sem kíváncsiak, a reptér előtt sem látható különösebb rendőri készültség. A taxis angol–magyar–török keveréknyelven fejti ki, hogy nagy baj, ami az előző nap történt, de az igazi katasztrófára szerda este került sor, amikor a török labdarúgó-válogatott nem tudta megverni a letteket a pótselejtezőn, s emiatt nem indulhatnak az Európa-bajnokságon.
Az üzleti negyedbe megyünk, ahol egy nappal korábban teherautó robbant egy londoni székhelyű bank épülete előtt. Itt már látunk jó néhány géppisztolyos rendőrt és katonát – nyugati cégek székházait és a nagyobb útkereszteződések környékét ellenőrzik. Elképesztő dugó van, a péntek délutáni csúcsforgalmat tetézi, hogy a városban több helyütt lezárták az utcákat a tűzszerészek és a romeltakarítók. A HSBC bank isztambuli központja közelébe gyalog sem engednek, egy katona a sajtóigazolványunk hatására mellékutcákon visz közelebb a merénylet színhelyéhez. A bank körüli százötven méteres sugarú körben mindenütt takarítanak és újraüvegezik vagy bedeszkázzák a kirakatokat. Betörtek a boltok fölötti lakóházak ablakai is annak ellenére, hogy a bombákkal rakott teherautó az épület másik oldalán robbant – a főbejárattal szemben is akkora volt a légnyomás, hogy a sugárút másik oldalán levő bevásárlóközpont hatalmas üvegfala több helyütt betört. Az egyik kisboltban az idős eladó elmeséli, hogyan dőlt rá a polc, és utána még órákig ammóniaszagot érzett. A helyi kollégáktól megtudjuk, hogy a mobilhálózat most is akadozik, de ez még hagyján, mert a merénylet után órákig süketek voltak a telefonok, s egy ideig víz és villany sem volt a városban.
A katona segítségével megtaláljuk a fotósok és operatőrök számára elkerített részt, ahol már tíznél több műholdas közvetítőkocsi és többtucatnyi operatőr jelenléte jelzi, hogy lesz még valami sajtóesemény a délután. Pár perc múlva megérkezik Ahmet Erelcin, a HSBC bankhálózat törökországi szóvivője, és elmondja, hogy a többi fiókban újraindult az élet, az ügyfelek immár minden banki szolgáltatást elérhetnek. Miután megköszöni az országból és a nagyvilágból feléjük áradó részvétáradatot, kérdésemre angolra vált, és elmondja, eddig két alkalmazottjuk halt meg a támadásban, egynek az állapota kritikus. Az épületet látva szerencséjük volt: gyakorlatilag leszakadt az utcafront, és húszból hat emelet több helyütt beomlott.
A romeltakarítás még folyik, markológépekkel rakják teherautókba a törmeléket és az autók leszakadt darabjait. Az egyik helyi újságban sokkoló képet látok: leszakadt emberi végtagok a bank előtt. A másik lap a World Trade Center elleni repülőgépes terrortámadás képeit szerkesztette a tegnapi fotók mellé: az egyik képpáron emberek rohannak az utcán, mögöttük gomolyog a füst, a másikon pedig lángoló ikertorony és banképület.
A másik helyszínen, a Beyoglu negyedben levő brit főkonzulátus környékén még nagyobb a kár. Az épület pár tíz méterre van egy forgalmas bazársortól és nem messze a város központjában levő nagyon forgalmas sétálóutcától – több márkabolt üvegfala is összeomlott a légnyomástól. Itt félszáznál is több parkoló gépkocsi ment tönkre, és itt halt meg a főkonzul, Roger Short is, aki kiválóan beszélt törökül. Az ötvennyolc esztendős angol diplomata két éve töltötte be ezt a tisztséget, és különösen odafigyelt az épület és a munkatársai biztonságára. A merénylet idején a kertben tartózkodott, és a felrobbanó kerítés alatt lelte halálát.
A rendőrök elkerítettek egy kisebb városnegyedet, a kordonon belülre csak az ottlakók és a romeltakarítók léphetnek, de nekik is le kell adniuk belépéskor a személyi igazolványukat. Az egyik lakó elmeséli, hogy a mentők a közlekedési dugók miatt nagyon későn értek ide a robbantás után, később pedig a tévé és a rádió útján kértek a kórházak az önkéntes véradóktól gyors segítséget.
A belvárosban több emberrel szóba elegyedek, az újságíró szó hallatán szívesen beszélik ki magukból az emlékeket. Nem értem, miért minket ölnek, mondja az egyik járókelő, hiszen mi is mozlimok vagyunk. Nem minket akartak – szól bele egy másik, de abban mindketten megegyeznek, hogy csakúgy, mint a szombati zsinagógarobbantások idején, most is a helyi lakosságból került ki a legtöbb áldozat.
A város európai oldalán vagyok, amikor megszólal az esti imára hívó müezzin. Ramadán ideje van, de hiába figyelek, senki sem kapja fel a fejét a hangra. A Beyazit negyed bevásárlóutcáján a magyar szó hallatán megszólít az egyik pulóverárus. Hányadik kerületben laksz, kérdezi, és nem értem a kérdést. Hamar kiderül, több esztendőt élt Budapesten a kilencvenes évek elején a tizenkettedik kerületben, és szívesen emlékezik azokra az időkre. Emrének hívják, és azt állítja, hogy tíz éve még az összes boltos tudott magyarul abban az utcában, de azóta át kellett képezniük magukat az orosz nyelvre, mert kicserélődött a turistaforgalom. Ezentúl senki sem fog jönni – mondja szomorúan, majd hozzáteszi: becsukhatjuk a boltokat.
A szállodákban bőven van hely, az utóbbi időkben felértékelődtek a belső udvarra néző szobák. A külföldiek által látogatott nagyobb szállodákban sorra jönnek a foglalásokat lemondó faxok és e-mailek – a világ megijedt a robbantásoktól. Meglepődve tapasztalom, hogy a helyiek közül szinte mindenki biztos abban, nincs még vége a robbantássorozatnak. Hasonlóképpen nyilatkozik este a belügyminiszter is, de leszögezi: azt senki sem tudja, hol és mikor lesz a következő. Az emberek úgy vélik, most Törökország ellen hirdetett harcot az al-Kaida. Sokan megemlítik, hogy a népszerű színész, Kerem Yilmazer is meghalt, és sokan biztosak benne, saját honfitársa volt a gyilkosa. Később hivatalosan is megerősítik ezt a hírt, az egyik elkövető iskolatársa volt a múlt szombati zsinagóga-robbantással vádolt fiatalembernek. Eddig hét személyt vettek őrizetbe, de a külügyminiszter, Abdullah Gül semmit sem árult el a letartóztatottakról, a pontos számot sem erősítette meg.
Szombat délelőttre néhány városban csendes tüntetést hirdetnek meg civil szervezetek, „békével az erőszak és a terror ellen” elnevezéssel. Isztambulban sok millió emberből pár ezer tartja fontosnak megjelenni – az emberek inkább otthon maradnak, szombat délben a Kapali Carsi nevű fedett óriásbazár is kong az ürességtől. Az árusok vagy unottan olvasgatják az újságokat, vagy bennem látják az aznapi üzletet, így ha érdeklődést vélnek felfedezni a tekintetemben, máris elkezdenek maguk ellen alkudni. Bombaüzletek hadát szalasztom el, szerencsémre később kissé élénkül a forgalom, így nyugodtan kisétálok a bazárból.
A Taksimban egy török kávé mellett átolvasom az aznapi angol nyelvű helyi napilapot. A címlapon az al-Kaida beismerése mellett az áll: Törökország frontvonal lett a terror elleni háborúban. És az országon belül ez a két kontinensre épített város, ahol eddig jól megfért a két, vagy a zsidókkal kiegészülve három kultúra. Recep Tayyip Erdogan miniszterelnök ugyan „az amerikai elnökkel vállvetve” küzd a terrorizmus ellen, de nincs könnyű helyzetben, mert az „emberarcú iszlamistának” is nevezett politikus most nehezen tud jól dönteni. Az európai politika és az iszlám világ közti határvonal egyre mélyül, Amerika és Anglia iraki beavatkozása polarizálta a közel-keleti régiót, megerősítve az iszlám fundamentalizmust. Az Európai Unióba kívánkozó országot igen érzékenyen fogja érinteni, ha elmaradnak a turisták, így könnyen egy mélybe húzó gazdasági spirálba is kerülhet a politikai instabilitás mellett. Csütörtökön például a robbantás után kellett volna elindulnia Izraelből egy kirándulócsoportot szállító repülőgépnek, de a csoport harmada, ötven fő kiszállt azzal az indokkal, hogy épp a hasonló terrorcselekmények miatt indultak el otthonról, semmi értelme egy ugyanolyan gondokkal küszködő országba utazniuk.
A törökök most attól tartanak, hogy egyedül maradnak ezzel a problémával – a Turkish Daily News cikkírója ennek első jelét abban látja, hogy Nagy-Britannia, Amerika, Izrael és Ausztrália a robbantások óta nem javasolja állampolgárainak a törökországi utazást, sőt az USA immár vízumot sem ad ki Isztambulban, és arra kéri az itt-tartózkodó állampolgárait, hogy kerüljék a forgalmas helyeket, a külföldi érdekeltségű vállalatokat és a vallási központokat. A politikusok persze nem győzik hangsúlyozni, hogy a bombákkal nem lehet eltávolítani az országot Amerikától, de a kialakult helyzet nem túl megnyugtató.
Szombat délután a Taksim sétálóutcáját ellepték a magukat kommunistáknak mondó fiatalok, akik a kapitalizmus és a kizsákmányolás ellen tüntettek. Legtöbbjükön divatos, márkás pulóver és farmer feszült, jelezve, hogy azért a globalizációban is van valami jó. Elrakom az angol nyelvű újságot, amikor megakad a szemem a fejlécbe írt jelmondaton. Ennek szerzője Kemal Atatürk, a modern török állam megalkotója. „Békét otthon, békét a világban!” – szól az idézet, de a gondolat megvalósulásának most nagyságrendekkel kisebb az esélye, mint egy héttel korábban, az első merénylet előtt.