Közelebb az autonómiához

Kissé tétova és nehezen átlátható indulás után egyre határozottabb kontúrokat ölt a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) vezetésével szemben álló erdélyi mozgalom. Szerdán Kolozsváron az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács kezdeményezői közzétették a Székelyföld önrendelkezését és a Románia többi területén élő nemzeti kisebbségek autonómiáját célzó tervezetet. A dokumentum hitelességét erősíti az a tény, hogy nemcsak romániai magyar, hanem nemzetközi politológusok, jogászok is hozzájárultak annak elkészítéséhez. A tervezet – amely az előterjesztők szerint még korántsem tekinthető véglegesnek – három kerettörvényből áll. Az első a tanácsok által vezetett romániai régiók működéséről szól, a második és a harmadik kerettörvény pedig különleges jogállású régióvá alakítaná a Székelyföldet. A Transindex internetes portálon olvasható dokumentumokból kiderül, hogy a régiók mibenlétét taglaló kerettörvény a megyék fölött álló államigazgatási szervként határozza meg az új közigazgatási egységet, amely közvetlenül választott testületek révén kormányozza magát. A jogköröket a központi állam és a régió megosztja egymás között. Így például a honvédelemmel és a pénzügypolitikával csak az állam foglalkozik, a közrend biztosításával, az oktatással, a turizmussal, szociális kérdésekkel a régió, de a környezetvédelemről közösen döntenek. Székelyföld különleges régióstátust kapna a második törvényjavaslat elfogadása esetén. Az államigazgatásban és az oktatásban teljes körű kétnyelvűség valósulna meg, azaz hivatalos ügyekben mindenki anyanyelvén fordulhat a közigazgatási intézményekhez. A magyar és román diákok azonos mértékben tanulnák egymás nyelvét, kultúráját különálló vagy tagozatos iskolákban. Sajátos regionális választási rendszert vezetnének be, hogy a románság és a magyarság egyaránt biztosítva láthassa képviseletét a régió vezető szerveiben. Székelyföld autonómiáját külön törvény fogadná el, ami a másik két jogszabálytervezettel ellentétben ki is jelöli a régió határait. Ezek szerint az autonóm régió a mostani Hargita és Kovászna megye mellett a történelmi Marosszék egyes részeivel egészülne ki. A tervezet szerint a régióban megtermelt adó hatvan százaléka maradna a régió feladatainak ellátására, húsz százalék jutna belőle az állam központi költségvetésébe, és szintén húsz százalék a régióközi szolidaritási alapba. Ez utóbbi pénzalap segítené ki a rosszabb anyagi helyzetben levő területeket.
A dokumentumok átböngészése után joggal merül fel a kérdés: miért éppen most, és miért nem évekkel ezelőtt fogalmazódott meg nyíltan az európai szemmel semmiképpen sem kifogásolható elképzelés. Önrendelkezési törvénytervezetek, programok 1990 óta készülnek az erdélyi autonómiáról. 1995-ben egy ilyen dokumentum az RMDSZ programjába is bekerült. A Markó Béla által irányított szövetség 1996-ban került először kormányzati pozícióba, s ez az új helyzet paradox módon nem egy erőteljes, radikális érdekérvényesítő – adott esetben a politikai zsarolástól sem elzárkózó – politikai offenzíva elkezdésére ösztökélte az RMDSZ-vezetést. A szövetség vezetése elsősorban a koalíció stabilitását tartotta szem előtt, s bár cseppet sem elhanyagolandó részeredményeket sikerül elérnie, az RMDSZ összességében egy átlagos román parlamenti párt tevékenységére rendezkedett be. Ebből a politizálásból kiindulva nyilvánvaló volt, hogy az autonómia kérdése nem kerülhet előtérbe. A szövetség belső ellenzékének hangja kevésnek bizonyult az alapvető változtatásokhoz, s e folyamat záróakkordjaként került sor az RMDSZ vezetésével szemben álló, az autonómia kérdését nyíltan felvállaló mozgalom megalakulására az idei év elején.
Az már tény tehát, hogy az erdélyi magyar politikum egy nem mellőzhető hányada nyíltan követeli az autonómiát. A kérdés most az: sikerre viheti-e merész célkitűzését. Az aligha kétséges, hogy a bukaresti hatalom, sőt a román politikai elit több mint kilencven százaléka a lehető leghatározottabban elutasítja majd a parlament elé terjesztendő törvénytervezeteket. De mit tesznek majd az RMDSZ Markó-párti képviselői, illetve szenátorai, amikor a bukaresti törvényhozás illetékes bizottságában terítékre kerülnek a tervezetek? Amennyiben a politikai ellenféllel szembeni zsigeri gyűlölet győz, akkor nemmel szavaznak. Csakhogy ez esetben közvetve éppen az autonómiát szorgalmazók malmára hajthatják a vizet, hiszen a magyar szavazók nem vennék jó néven, ha az RMDSZ a többi román párttal kéz a kézben fojtana meg egy önrendelkezésre vonatkozó javaslatot. Ha mégis igent mondanak, akkor viszont elismerik az úgynevezett radikális követelés jogosságát, s ezáltal az ellenfél igazát is.
Éppen az erőteljes román elutasítás miatt kiemelten fontos az autonómia megvalósítását célzó törvénytervezetek megismertetése, elfogadtatása olyan európai tényezőkkel, amelyek javaslatokat, esetleg nyomást gyakorolhatnak Bukarestre néhány évvel az uniós csatlakozás előtt. Most kedvezőnek mondható a politikai légkör, hiszen néhány hónappal ezelőtt fogadta el az Európa Tanács Michael Gross jelentését. A dokumentum az autonómiát mint a kisebbség és a többség közötti konfliktus egyik hatékony megoldását nevezi meg. A svájci ET-alelnök jelentése kitűnő hivatkozási alap és tárgyalási kiindulópont lehet az erdélyiek számára. Hogy ennek ellenére nem lesz könnyű az európai elfogadtatás, azt jól jelzi Jonathan Scheele-nek, az EU romániai bővítési biztosának elutasító nyilatkozata az etnikai alapú önrendelkezéssel kapcsolatban. Az autonómiát szorgalmazók számára rövid távon külön gondot jelenthet az RMDSZ strasbourgi ténykedése, ismertsége, mivel a szövetség támogatása nélkül nem lehet egységes romániai magyar igényről beszélni.
Egy hosszúnak ígérkező folyamat első lépéseinek lehetünk most tanúi Erdélyben. Dél-Tirolban tizenkét év telt el az autonómia bejelentése óta, míg 1992-re minden részletkérdés a gyakorlat alapján tisztázódott – emlékeztetett Bakk Miklós, az önrendelkezést szabályozó dokumentumok kidolgozását koordináló politológus. Ehhez képest egy optimista forgatókönyvet vázolt fel Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács kezdeményező testületének tagja, aki szerint az autonómiatörvények elfogadása feltehetően öt-hét évbe fog telni, jó esetben már a következő bukaresti törvényhozás rábólinthat. Ma még merész álomnak tűnik tehát a székelyföldi autonómia, de az álom megvalósításáért már konkrét lépések születtek, s ez távol tartja a hirtelen ébredés gondolatát. Hitte volna-e bárki is akár egy esztendővel ezelőtt, hogy román televíziós csatornák vitaműsorokat szentelnek a bukaresti médiában évek óta csak szitokszóként felmerülő magyar autonómia kérdésének taglalására? Az önrendelkezést ellenzőknek ma már érvelniük kell a nacionalista szlogenek helyett (vagy mellett), s ez máris nagy előrelépés a központosított, magát az alkotmány szintjén is egységes nemzetállamként meghatározó Romániában.