MI A MAGYAR?

Leszerelték és elvitték az összes telefonokat; megvámolták istenesen a búzatermésünket; tömérdek háziállatunkat expediálták, úri házakból egész szobaberendezések tűntek el. Azt mondják, a németektől tanulták; a germánok még a televényföldet is vagonokra rakták, és elszállították Romániából Németországba. (…)
Szegény magyar! Mindennek te iszod meg a levét!
És ahelyett, hogy tömérdek bajunkban végre összefognánk, és együttérzéssel, összevetett vállakkal indulnánk neki a kibontakozásnak, az új életnek: a legádázabb pártvillongás viharában élünk újra. Nincsen két magyar, aki egyetértene! (…) … szétszakadunk vörösre, vörösgyanúsra, fehérre, zöldre, keresztényszocialistára, szociáldemokratára, kisgazdák pártjára, royalistákra, köztársaságiakra, bolondokra és félbolondokra. (…) Ha sokáig tart ez a marakodás, úgy szétvagdalják a magyar földet, mintha soha egy darab nem lett volna. És fent, Budapesten, nem érzik, nem értik ezt a vezérkolomposok? Az ember ordítani szeretne rájuk innen, a pusztából: ne taktikázzatok, ne versengjetek, mert elmerülünk!
(1919)

Itt, Debrecenben a nemes románok mindent elkövetnek, hogy megutáljuk az életünket és azokat, akik ilyenné teszik azt. Most betiltották a Falu rossza előadását, mert közönségünk a múltkor hallatlan lelkesedéssel és szinte fájó szeretettel ünnepelte a Piros bugyelláris előadásakor a magyar gatyát, inget és huszáruniformist! Óh, most értem már a Bach-korszak hangulatát! Idáig jutottunk, hogy egy ruhadarab a hazaszeretet, s még azt sem szabad megtapsolnunk, mert sérti a „hadi érdekeket”. Kolozsváron a Hamletet adták, s a „lenni vagy nem lenni” monológ kimondhatatlan hatással zuhant, vágott a magyar közönség lelkébe. Egy báró Bánffyné sírt, sírt a páholyában, mert érezte, hogy Hamlet a mi létünk vagy nemlétünk kérdésén görgeti lelkét. Állítólag a román cenzúra kihúzta a híres monológot a darabból, s most már enélkül szabad csak játszani! Hát nem őrület ez?! Jól van; ez visz bennünket közelebb minden nappal a feltámadáshoz!
(1920)

Mindenfelé igazoltatják az embereket, köztisztviselőket, hivatalnokokat: volt-e részük a proletárdiktatúra előkészítésében és szolgálatában? Helyes. Csakhogy ezt egy kicsit nehéz megállapítani, hacsak nem kimondottan ellenforradalmár volt az illető. A köztisztviselők, állami hivatalnokok mind elfogadták a szovjet államformát, fölvették a fizetésüket a Kun Béla kormányától, tehát: a proletárdiktatúra szolgalátaban állottak, a szó leghivatalosabb értelmében. És mi történik most? Egyéni ellenszenvek, bosszúállások nagyszerűen kiválogatják a bélyegeznivalókat, titkos szavazással terítik rá a vizes lepedőt. Az egyformán bűnösök vagy egyformán ártatlanok ítélkeznek egymáson, a szent igazság mocskos nevében. Jó vicc ez is, a forradalmi idők termése. Alapelv ez: mindenkinek szenvedni kell valamiképpen, aki harctéren volt: az kivette ott a magáét; akinek a forradalomban jó dolga volt: legyen komisz az ellenforradalom alatt és vice versa. Ez is helyes volna, ha valamennyien nem szenvedtünk volna valamennyi államforma és csapás alatt. (…) A kommunizmust a vesztett háború szülte! Ki vesztette el a háborút? Én és egypár tanártársam? Fenét. Elvesztették a Frigyes főhercegek, az Arz-ok, a Potiorek-ek, a Királyok! Ja, ja, hiába tetszik szemet meresztgetni! (…)

Oláh Gábor: Naplók (Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2002)