Terrorasszonynak nevezte itt valaki Schmidt Máriát a múltkoriban, adtam volna két akkora pofont a felszólamlónak, hogy rögvest átértékeli az elmondottakat. A terror nem ott kezdődik, kedves uram – talán úr volt, talán nem –, hogy elviccelődünk az igazgató asszony státusán (Terror Háza), ott az eleje az egésznek, mikor ad hírt az a múzeum, intézmény, amelynek élén Schmidt Mária áll. Meg az sem mindegy, ki a keresztszülő, ki nevezi terrorasszonynak a történészt, aki évtizedek után végre nevén nevezi a nyilaskort és az ávót.
Az egésznek a lényege, hogy útban van az egyenes beszéd. Rosszul veszi ki magát, ha a dolgot a nevén nevezik. Az ávóst ávósnak, a nyilast meg nyilasnak. Hirtelenjében jön az ötlet: kevesebb pénzt kellene adni a múzeumnak, döcög az államháztartás, nem marad a hó végére…
Ne találgassunk, kinek áll leginkább útjában az Andrássy út hatvan. Ne ávócsemetézzünk, mert nagy lesz a feljajdulás. Valahonnan pénzt kell elvenni, hogy egyensúly legyen – de honnan? Szoros a büdzsé, merev az agrárolló, meg aztán a pedagógusok is háborognak, a tűzoltók, a mozdonyvezetők, a kisnyugdíjasok…
Ott a Terror Háza, csak úgy terpeszkedik az Andrássy út sarkán. A folyosó szegletében meg ott a névsor. Az ávóstabló. Itt kell szorítani a büdzsén, itt lapulnak a fölösleges államháztartási milliók. Persze, szelíd legyen az akció, ne mindjárt Pető Iván kezdjen el ágálni a tabló ellen. Úgy túl direkt. A költségvetés anomáliáira tessék hivatkozni legelőször. Hogy vannak fontosabb dolgok is, meg hogy ne örökké visszafele tekintgessünk, az sosem vet jó fényt ránk.
Schmidt Máriát kezdjük piszkálni legelébb, hogy nem érti a dolgát, alkalmatlan a feladatra. Akció indul!
origo.hu
Cserpes Laura: „Abban a pillanatban egy perc alatt váltam felnőtté”
