November 22-én az elnöki pár gépe Dallasban szállt le, és nyitott limuzinban hajtattak keresztül a városon. Az utcákon ünneplő tömeg fogadta őket. Ám 13.30-kor, amikor egy kanyar miatt a gépkocsioszlopnak le kellett lassítania a Dealey téren, több lövés dörrent. Az elnököt találat érte a hátán, a nyakán és a fején; az előtte ülő Connelly texasi kormányzó megsebesült a hátán, a mellkasán, a csuklóján és combján; egy eltévedt lövedék még egy járókelőt is megsebzett. A sebesülteket azonnal a Parkland kórházba szállították, de az elnököt már nem lehetett megmenteni: fél órán belül meghalt. A helyi orvosok szerették volna felboncolni, de az elnöki kíséret ezt nem engedte: azonnal koporsóba tették holttestét, és visszarepültek vele a fővárosba. A gépen, még a felszállás előtt, letette a hivatali esküt a Kennedy helyére lépő addigi alelnök, a texasi származású Lyndon B. Johnson.
13.10 körül Dallas távolabbi pontján egy (vagy több) ismeretlen személy több pisztolylövéssel megölte az autójából kiszálló, magányosan járőröző J. D. Tippit rendőrt. Kevéssel két óra előtt, e helytől nem túlságosan messze, egy moziban a hatalmas erőkkel kiérkező rendőrség letartóztatta a 24 éves, kétgyermekes családapa Lee Harvey Oswaldot, aki abban a hatemeletes tankönyvraktárban dolgozott, amely a merénylet színhelyén áll, és ahonnan a lövések egy részét leadták. A rendőrség és a sajtó azonnal őt tekintette az elnök gyilkosának. A következő másfél napban hosszú órákon keresztül hallgatták ki – ám nem kapott ügyvédet, a kihallgatásról nem készült magnófelvétel, sőt még hivatalos jegyzőkönyv sem. Az egyik nyomozó állítása szerint készített ugyan feljegyzéseket, de ezeket utóbb megsemmisítette…
Oswaldot előbb Tippit rendőr, majd az elnök meggyilkolásával is vádolták, ám az éjszakai sajtótájékoztatón a gyanúsított közölte, hogy ő senkit nem lőtt le, és jogi segítséget kért. Hozzátette: ő csupán bűnbak. November 24-én délelőtt megkísérelték átszállítani a megyei börtönbe, de amint a rendőrség alagsorán vezették keresztül, hogy autóba ültessék, mintegy hetven rendőr és több tucat újságíró szeme láttára, élő televíziós adásban hozzálépett egy Jack Ruby nevű helybéli bártulajdonos – aki épp abban a percben érkezett az épületbe –, és pisztolyával lelőtte…
November legvégén Johnson elnök különleges bizottságot állított fel a történtek kivizsgálására, melynek élére a legfelsőbb bíróság elnökét, Earl Warrent nevezte ki. A bizottság munkája megkezdésekor több kérdést is feltett, azt azonban (bármennyire megdöbbentő is) nem, hogy ki lőtte le az elnököt. Ugyanis már december elején megkapták az FBI jelentését, amely tényként közölte, hogy a lövéseket kizárólag Oswald adta le. A bizottság ténykedése így tulajdonképpen azt célozta, hogy az FBI állításait mindenben alátámasszák. 1964 szeptemberében fejezték be a munkát: ekkor közzétett jelentésük szerint Oswald és Ruby is magányosan cselekedett, összeesküvés nem történt. Huszonhat kötetben nyilvánosságra hoztak számtalan tanúvallomást, melyek közül nem egy élesen szemben áll a bizottság „következtetéseivel”; számtalan más anyagot azonban 75 évre zároltak. Sok olyan tanút ismerünk, akiket meg sem hallgattak, pedig értékes információkkal rendelkeztek.
A kormányzati szervek tehát a „magányos merénylő” verzióját tették hivatalossá; a sajtó pedig széles egyetértésben igyekezett ezt propagálni. Ezt az elméletet félretéve vizsgáljunk meg most néhány tényt.
Az első és az utolsó lövés között kevesebb mint hat másodperc telt el. Ezt az Abraham Zapruder által készített amatőr filmfelvételből tudjuk ilyen pontosan. A tankönyvraktár hatodik emeletén találtak egy régi konstrukciójú olasz puskát – a hivatalos verzió szerinti gyilkos fegyvert –, ezzel pedig ilyen rövid idő alatt legfeljebb három lövést lehetett leadni – bár a valóságban még ez is megkérdőjelezhető. A Warren-bizottság ezért ragaszkodott ahhoz, hogy összesen három lövés dördült el, csakhogy a fentebb említett sebesülések száma ezt kizárja.
A lövések pillanatában az elnöki limuzin már elhagyta a tankönyvraktárat, a hátulról és fentről érkező golyók tehát jöhettek innen. A kocsi előtt, az út jobb oldalán kis füves dombocska terül el, a tetején bokrok és léckerítés, ezek mögött pedig autóparkoló és vasúti sínek. Sok szemtanú állította, hogy a lövések egy része itt dördült el: a többség hallotta, de olyan is akadt, aki látta a villanást, a lőporfüstöt, vagy éppen érezte ennek jellegzetes szagát. A merénylet pillanatai után ezért a téren állók közül sokan (köztük rendőrök is) ide rohantak. Ez az információ pontosan összevág a Parkland kórház orvosainak egybehangzó állításával, akik az elnök nyakán elöl golyó ütötte bemeneti nyílást fedeztek fel. Nyomós érvek mutatnak rá, hogy az elnök életét végül is kioltó, a koponyáját érő lövedék is szemből érkezett: például több tanú érzékelt az elnök koponyájából hátrafelé kirobbanó szilánkokat. A merénylet másodperceiben felesége ült legközelebb az elnökhöz, a kórházba szállítás közben ő tartotta a haldoklót, így nyilván alapvető információkkal rendelkezett a lövések irányáról és a sebekről. A Warren-bizottság előtt készséggel el is mondott mindent; ám a nyilvánosságra hozott szövegben minden erre vonatkozó szavát törölték és 75 évre titkosították…
A részletek további boncolgatása helyett tényként szögezhetjük le, hogy Kennedy elnököt több személy lőtte le – azaz összeesküvés történt. 1963 óta könyvtárnyi irodalom áll rendelkezésre (idővel filmek is készültek) a kérdésről. A megfogalmazott nézeteket három fő csoportba rendezhetjük.
Az eddig elmondottak után meglepőnek tűnhet, de még napjainkban is akadnak olyanok, akik a „magányos gyilkos” teóriát képviselik. Elsősorban olyan értelmiségiekről van szó, akik az „összeesküvés” szó bármely felbukkanását kispolgári gondolkodás jeleként bélyegzik meg. Ezáltal viszont saját ideologikus előítéletük csapdájába esnek, és szembehelyezkednek az alapvető tényekkel.
Biztos, hogy Oswald nem volt magányos merénylő, de még afelől is komoly kétségeink lehetnek, hogy egyáltalán lőtt-e. Láttuk, hogy ő határozottan tagadta ezt. A letartóztatása után elvégzett vegyészeti vizsgálat (az ún. paraffinpróba) eredménye arra utal, hogy 22-én semmilyen lőfegyvert nem sütött el. Ez azt is jelenti ráadásul, hogy Tippit rendőrt sem lőhette le. A Warren-bizottság ugyan váltig állította, hogy a letartóztatás elől menekülő Oswald gyilkolta meg a járőrt, de ezt további tények is kétségessé teszik: a szemtanúk egy része több pisztolyos gyilkost látott, ráadásul Oswald oda sem érhetett a szállásáról, amelyet 13 óra tájban hagyott el. Azt is tudjuk, hogy a 24 éves férfi közepesen (de inkább rosszul) lőtt; a bűnösségének bizonyítására – meglehetősen gyanús körülmények között – „előbányászott” gyatra olasz puskával pedig még mesterlövészek sem tudták volna az adott helyzetből eltalálni a mozgó autóban ülő elnök fejét.
A tankönyvraktár híres ötödik emeleti ablaka környékén a hatóságok számtalan ujjlenyomatot rögzítettek: itteni alkalmazottakét (természetesen Oswaldét is), rendőrökét és még egyet, amelynek tulajdonosa a mai napig ismeretlen. Ez lehet azé a merénylőé, aki innen lőtt. Egy utcán álló szemtanú két alakot látott az ablakban: a gyilkos segítője lehetett kétségtelenül Oswald is, akit valakik valamilyen mesével beugrattak, bűnbaknak használtak.
A téma kutatóinak talán legnagyobb csoportja a szervezett alvilágban fedezi fel a gyilkosok megbízóit. Itt kell szólnunk Jack Rubyról. A chichagói születésű férfi afféle hasznos „közkatona” szerepét töltötte be a maffiában: pénzt szállított, kisebb-nagyobb ügyleteket bonyolított, Kubában is járt egy nagyfőnök kiszabadítása érdekében. Részt vett titkos fegyverszállítási ügyletekben, ahol kapcsolatba került kubai emigránsokkal, sőt amerikai katonatisztekkel, talán titkos ügynökökkel is. Három alapvető feltevés létezik, hogy miért ölte meg Oswaldot. 1. Amaz részese volt valamilyen összeesküvésnek, még ha nem is lőtt, ezért el kellett tenni láb alól, nehogy a tárgyalás során eláruljon valamit. 2. Oswald teljesen ártatlan volt, ezt pedig egy jó ügyvéd bizonyítani tudta volna. Felmentése után viszont vizsgálatot kellett volna indítani a tényleges gyilkosok után. Halálával ez a veszély elhárult. 3. Bár nem túl valószínű, de felvetődött, hogy Ruby a történetben a „jó fiú”, aki tudott valamit az összeesküvésről, de nem értett vele egyet. Ezek szerint azért követte el tettét, hogy felhívja magára a figyelmet, és a nyilvánosság elé tárhassa információit. Tudjuk, hogy a merénylet előtti hetekben feltűnően sokat telefonált Dallason kívülre alvilági figuráknak, fivére pedig a merénylet után hirtelen komoly anyagi gyarapodást könyvelhetett el. Amikor 1964 folyamán a Warren-bizottság tagjai egy dallasi börtönben kihallgatták, akkor közölte velük, hogy sokkal többet is el tudna mondani, ha Washingtonba szállítanák… Erre persze nem került sor, és pár évvel később meghalt a börtönben.
Egybehangzó vallomások szerint Ruby és Oswald már régebben ismerték egymást: gyanús ügyletekben vettek részt közösen. Néhány szemtanú látta Rubyt a gyilkosság pillanataiban a Dealey téren; sőt egy vallomás szerint ő vezette azt a kisteherautót, amelyből még 22-én délelőtt egy fegyvertokot vittek föl a kis füves dombra… A rovott múltú bártulajdonos 24-én lőtte le Oswaldot, de az FBI már 23-án, amikor az ügy szempontjából elvben ő még szóba sem jöhetett, megmutatta a fényképét Oswald édesanyjának. A letartóztatott állítólagos merénylő pedig ugyanekkor egy cellatársának megemlítette a bártulajdonost.
A maffia több okból neheztelt Kennedyre. Részben ők segítették hatalomra, amikor 1960 novemberében „szállítottak” neki szavazatokat Illinois államban; az igazságügyi miniszterré kinevezett Robert Kennedy (az elnök öccse) azonban mégis alaposan rászállt a szervezett alvilágra. A másik „vádpont” Kuba elvesztése volt. Az kaszinók Castro általi felszámolásával a maffia komoly jövedelmektől esett el. Kennedy pedig nem adott légi támogatást az 1961 áprilisában a Disznó-öbölben partra szálló emigránsoknak; az 1962. októberi rakétaválság idején pedig nemet mondott a már tervbe vett invázióra. Ráadásul tudunk keresztapák egymás közti tárgyalásairól, amelyekben az elnök meggyilkolásáról esik szó – még november 22-e előtt…
A maffia mindig törekszik jó kapcsolatok kiépítésére a politikai elittel, hiszen ők sajátos üzletembereknek tekintik magukat, akiknek a zavartalan üzletmenet az érdekük, nem pedig az, hogy felhívják magukra a figyelmet. A korrupt politikusok nem ritkák az amerikai történelemben, de a maffia által megöltek igen… A szervezett alvilág tagjai lelkiismeret-furdalás nélkül ölnek meg embereket, de áldozataik meghatározó többsége saját köreikből kerül ki. A maffiózók szinte soha nem gyilkolnak meg ártatlan civileket, rendőröket vagy FBI-ügynököket; egy ilyen tett ugyanis nagyszabású hatósági megtorlást váltana ki. Hasonló a helyzet a politikusokkal is: az utóbbi száz évben az amerikai alvilág csak olyan közszereplőt, hivatalnokot ölt meg, aki korábban valahogy kapcsolatba került velük, „lefeküdt” nekik. A Kennedy család esetében pedig erősen sejthetők ilyen szálak. Az elnök édesapja, Joseph Kennedy a két világháború között gazdagodott meg. Makacsul tartja magát a feltételezés, hogy beszállt az 1919–1933 között igen jól jövedelmező szeszcsempészetbe is. Ha e pletyka esetleg nem állja is meg a helyét, a 60-as évek keresztapái akkor is tarthatták a Kennedyt olyan családnak, amelynek tagjai már átlépték a törvényesség határát, azaz szabad prédává váltak. A már említett – szintén nem teljesen bizonyított – 1960-as chichagói szavazatokon kívül az elnököt még egy – gyöngéd – szál is összekötötte az alvilággal: hosszabb ideig szeretői közé tartozott Judith Campbell, aki vele egy időben maffiavezérekkel is folytatott viszonyt.
Egyértelmű, hogy a Warren-bizottság nem derítette ki az igazságot, a kérdés az, hogy miért nem tették? Bizonyos vádak szerint egész vizsgálódásuk nem volt más, mint nagyszabású eltussolás. Negyven év távlatából ez azért túlzó feltételezésnek tűnik. Az idősödő főbíró nem akarta elvállalni a feladatot, a tagok pedig a két nagy amerikai párt különböző személyiségei közül kerültek ki, akik együttvéve biztosan nem lehettek egy gigantikus összeesküvés részesei. Lehetséges, hogy mindnyájan őszintén meg voltak győződve saját elméletük igazságáról, illetve fel sem merült bennük, hogy az FBI tévedhet, ezért alakították a vizsgálatot Oswald kizárólagos bűnösségének bizonygatásává. Elképzelhető, hogy a politikusok révén legfontosabb céljuknak az amerikai közvélemény megnyugtatását tartották, ezért ragaszkodtak hozzá, hogy nem történt összeesküvés. A bizottság egyik tagját, Allen Dullest, a CIA korábbi igazgatóját éppen a később meggyilkolt elnök váltotta le a kudarcba fulladt Disznó-öböli akció után, még 1961-ben. Nem valószínű, hogy rajongott a Kennedyekért… Talán ezzel is összefügg, hogy egy alapvető információt nem osztott meg társaival: a CIA és a maffia, valamint kubai emigránsok együttműködtek egymással Castro megbuktatására. Márpedig az ő számításaikat J. F. K. többször is keresztülhúzta…
Azon a novemberi napon titkosszolgálati igazolványt lobogtató emberek győzködték a szemtanúkat, hogy csak három lövés dörrent, másokat pedig eltessékeltek a füves dombocskán álló léckerítés mögül… Ez némiképp talán túlmutat az alvilág lehetőségein és módszerein.
A merénylet kapcsán megfogalmazódott harmadik elméletcsoport a katonai-fegyvergyáros elitet és a titkosszolgálatokat sejti a háttérben. Ide tartozik Oliver Stone nagy hatású és egyes részleteiben valóban kiváló 1991-es filmje, a JFK. Tudjuk, Kennedy csökkentette a katonai kiadásokat; nem engedte, hogy a Kuba elleni akciók túllépjenek egy bizonyos határt, és a Szovjetunióval fennálló feszültségek csökkentésére törekedett. Biztos, hogy bizonyos körökben igen népszerűtlenné vált – kérdés, ez elegendő ok volt-e arra, hogy megöljék. Oliver Stone filmje részletesen dokumentálja, hogy a „magányos gyilkos” verziója képtelenség, és biztosan összeesküvés történt. Ténymegállapításai mellett viszont kellően nem alátámasztott elméletekbe is bocsátkozik. A neves rendező életének legnagyobb traumája Vietnam, ezért hajlamos mindent ebből levezetni. 1963 őszén Kennedy egy interjúban meglehetősen kétértelműen beszélt az indokínai országról, szavait a történészek azóta is felemásan értelmezik. Egyesek szerint arra készült, hogy minden katonai tanácsadót hazahozzon, mások szerint viszont korántsem erről van szó. Bizonyíték egyik nézetre sincs. Stone szerint november 22-én, nem sokkal 12.30 után kikapcsolták a washingtoni telefonrendszert, ami szerinte az jelenti, hogy a valóságban éppen hatalomátvétel zajlott. Valójában szinte mindenki egyszerre akarta ismerőseit felhívni, miután meghallotta a hírt, a túlterhelt hálózat pedig ezt nem bírhatta el.
A nyugati civilizáció országaiban azért hozzák létre és működtetik a titkosszolgálatokat, hogy az állam vezetőit szolgálják és védelmezzék – nem azért, hogy meggyilkolják őket. Nem ismerünk olyan XX. századi nyugati politikust, akit saját titkosszolgálata ölt volna meg. A CIA nem szokott amerikaiakat ölni – épp az elnökkel tettek volna kivételt? Stone filmjének központi alakja – akinek könyve a forgatókönyv egyik alapjául szolgált – Jim Garrison louisianai ügyész. Helyesen tárt fel számtalan tényt, a végső felelősök keresésében viszont feltűnően kerülte az alvilági személyeket, és mindenáron a „katonai-ipari komplexum” és a kormányzat felé mutogatott. Ez nem teljesen véletlen: a 60-as években (és talán később is) anyagi ellenszolgáltatásokban részesült bizonyos alvilági körökből.
Az egész história talán legtöbbet emlegetett figurája Lee Harvey Oswald. A hivatalos verzió szerint „zavaros személyiségű” magányos merénylő; mások szerint az egyik lövész a többi közül. A fentebb elmondottak mellett azonban más tények is megkérdőjelezik ezt. A puskán talált tenyérlenyomat gyanús (nem csak november 22-én kerülhetett rá); Oswaldnak a merénylet előtt és után pár perccel a tankönyvraktár épületében tanúsított viselkedése nem utal gyilkosra; ha pedig nem ő lőtte le Tippit rendőrt, akkor ez is cáfolja a „menekülő gyilkosról” sulykolt képet. (A moziban, ahol letartóztatták, nem használta a nála lévő pisztolyt.) Mindezeken felül még épkézláb indítékot sem sikerült számára találni, hisz mindaz, amit politikai szimpátiáiról tudunk, inkább a demokratákhoz közelítette. Ha úgymond a gyilkossággal akart volna világhírűvé válni, akkor biztosan lelkesen dicsekedett volna ezzel – csakhogy ő ragaszkodott ártatlanságához.
Már kihallgatásán felbukkant egy fénykép, mely őt ábrázolja puskával és két politikai újsággal a kezében. Az amerikai sajtó lelkesen közölte mint a bűnösség fontos bizonyítékát, csakhogy – amint a fotózáshoz értő Oswald azonnal közölte – a kép nyilvánvalóan hamis, ugyanis a fej és a test árnyéka ellenkező irányba mutat… Vagyis valaki szerzett egy arcképet Oswaldról, és rámontírozta egy puskát tartó férfi testére. Márpedig ha valakiről előre hamis bizonyítékot gyártanak, az már önmagában azt jelenti, hogy a háttérben komoly erők működnek, és jól előkészített akció folyik. November 22-e előtt Dallas környékén feltűnően viselkedő Oswald-hasonmások bukkantak fel, egyikük egy lövészklubban közölte, hogy legszívesebben nem céltáblára lövöldözne, hanem Kennedy fejére… Ez is előbbi gyanúnkat támasztja alá. Mindezek mellé a dallasi rendőrség belső rádióhálózata kevesebb mint negyedórával a merénylet után (12.44-től) sugározta a pontos személyleírását – csak épp azt nem tudjuk, hogy honnan vették az adatokat. Ráadásul olyan elemeket is tartalmazott a körözés (magasság, testsúly, hajszín, életkor), amit aligha tudott volna egy utcán álldogáló szemtanú megfigyelni egy hatodik emeleti ablak mögött pár pillanatra állítólag feltűnő puskás emberről.
Lee Harvey Oswald 24 évet élt, és biztosan nem volt amerikai átlagpolgár – bár az életéről rendelkezésre álló információkban sok a fehér folt. (CIA-aktája még mindig nem publikus.) Nevelőapja jövedelmező üzleti kapcsolatban állt a maffiával; ő maga beállt a haditengerészethez, radarkezelőként szolgált, közben megtanult oroszul. A hidegháború mélypontján átköltözött a Szovjetunióba, megnősült, gyermeke született, majd feleségével és lányával hazatért Amerikába – mindeközben egyik ország hatóságai sem gördítettek elé semmilyen akadályt… Ráadásul katonaként olyan titkos támaszponton szolgált, ahonnan a legendás U–2-es kémrepülők indultak, tehát komoly hadititkokat ismert. Mégis elengedték… Lehet, hogy ezek egy izgága, helyét kereső fiatalember kalandozásai, de az sem kizárható, közkatona volt a titkosszolgálatok hatalmas gépezetében. Oroszországi évei alatt, 1959-ben többször járt a moszkvai USA-követségen, és korántsem csak a konzuli szobáig jutott el: bizalmas tárgyalásokat folytatott. Kinntartózkodása idején, 1960 májusában tudott a szovjet légvédelem először lelőni U–2-es amerikai repülőgépet – ezért lett eredménytelen az Eisenhower–Hruscsov csúcs. Talán azért küldte át valamelyik amerikai titkosszolgálat, hogy az általa átadott információk segítsék saját gépük lelövését – ezáltal torpedózva meg a politikusok béketörekvéseit? Őrült ötlet, de a XX. században láttunk ennél elképesztőbb dolgokat is. Hazatérése után kifejtett tevékenysége is több kérdést vet fel. Nyilvánosan kiáll Castro mellett: röplapokat oszt, televízióban szerepel mint marxista; közben pedig számtalan tanú bizonyítja, hogy együttműködött a Castro-ellenes emigránsokkal. Ennek kapcsán egyébként ismeretségbe került Jack Rubyval is… Oswald nem sokkal az elnökgyilkosság előtt egyébként besétált a dallasi FBI-irodába, és leadott egy levelet, amelyben bizonyos feltételezések szerint a merényletre figyelmeztetett. Csakhogy e levelet felsőbb FBI-utasításra a helyi ügynök még november 24-én, Oswald halála után megsemmisítette. Az FBI sem a levél tényét, sem annak tartalmát, sem pedig a megsemmisítést nem hozta a Warren-bizottság tudomására… Nyilván nem igazán illett bele az általuk megkonstruált „zavarodott magányos merénylő” képbe. J. Edgar Hoover, az FBI-t évtizedeken át vezető élő legenda és „nemzeti intézmény” nem kimondottan kedvelte a Kennedyeket.
A Warren-jelentés megállapításai az évek során tarthatatlanná váltak, és a Watergate-botrány, valamint a vietnami háborús vereség kiváltotta általános kételkedés, bizonytalanság és zavar légkörében a politikusok meghallották a közvélemény hangját: a 70-es évek közepén a kongresszus új vizsgálóbizottságot állított fel. Több új anyagot is feltártak, többek között a maffiavezérek beszélgetéseinek jegyzőkönyveit, amelyeket az FBI rögzített az elnökgyilkosság előtt és után; valamint olyan rendőrségi hangfelvételeket, amelyek az elnöki menetet kísérő motoros járőrök bekapcsolva maradt adó-vevőivel felvett hangokat rögzítették. Végképp bizonyossá vált, hogy a vezető keresztapáknak útjukban voltak a Kennedyk, és szóba került „eltávolításuk” is. Párat beidéztek a feltételezhető megbízók közül, de akik megjelentek, azok természetesen tagadtak, másokat pedig alvilági társaik időben elhallgattattak. A rendőrmotorok adó-vevőivel rögzített hangokat tartalmazó szalagokat alapos tudományos kutatásnak kellett alávetni, hogy valamelyest használhatóak legyenek. A szakértők megerősítették, amit más adatokból már 1963–64-ben tudni lehetett (a szemtanúk elmondása és az elnök nyaksebe alapján): az elnöki limuzinra szemből, a füves dombocskáról is rálőttek.
Kennedyt több személy ölte meg, akik valamilyen felsőbb megbízást teljesítettek. Valószínűnek kell tartanunk, hogy a döntést az alvilág legfelső köreiben hozták meg, innen azonban az utasítás szóbeli csatornákon és olyan sok áttételen keresztül érkezhetett a végső végrehajtókhoz, hogy talán sosem találunk bizonyítékot a döntéshozók személyére – noha több név is felbukkant. Nem zárhatjuk ki, hogy azok közül a híres „hárombetűs” állami szervezetek közül több is – a CIA inkább, az FBI kisebb mértékben – tudott valamit az előkészületekről a maffiába beépített vagy azokkal kapcsolatot tartó embereik révén. Lehet, hogy az ügynökök nem jeleztek feletteseiknek, de az is elképzelhető, hogy magasabb szinten tette valaki (vagy valakik) „ad acta” az információkat. Tettüket indokolhatja, hogy nem vették komolyan az előkészületeket, de az sem kizárható, hogy néhányan nem bánták különösebben J. F. K. halálát. Oswald személye végső értékelésben a maffia–CIA– kubai emigránsok „háromszög” felé látszik mutatni, mindhárommal kapcsolatba hozható, Ruby úgyszintén, bár nála egyértelműen az alvilági szál a legerősebb. Az ő rendőrségi összeköttetései az akció lebonyolításában lehettek hasznosak.
A 70-es években és azóta egyre több dokumentumot hoznak nyilvánosságra az amerikai archívumokból. Néhány évtized múlva, amikorra az 1960-as korszak valóban pusztán történelemmé válik, és megszűnnek a személyes kötődések, remélhetőleg minden ma még elzárt irat napvilágot láthat. A jövő cikkírója talán fel tudja oldani a meglévő ellentmondásokat, és képes megfejteni a rejtélyeket. Talán még fogasabb kérdés, hogy az emberiség okul-e valaha valamit önnön múltja megismeréséből.
origo.hu
Egy nyíregyházi énekesnő lett a Megasztár női hangja
