Pearl halála

Mondtam neki, Danny, vigyázz magadra, legyél óvatos, de nem hallgatott rám. Megfogta a kezem, komolyan a szemembe nézett és azt mondta: nem, barátom, a szemükbe akarok nézni! Akkor elgondolkodtam s azt mondtam magamban: na, végre, itt egy amerikai újságíró, aki meg akarja érteni az okokat is…” A történetet Hamid Mir meséli, egy urdu nyelvű iszlámábádi újság, a Daily Anszaf szerkesztője, a 2001 elején Karacsiban meggyilkolt Daniel Pearl amerikai újságíró egyik pakisztáni barátja. S akinek meséli: Bernard-Henri Levy, Franciaország egyik legnevesebb és legismertebb író-filozófusa, közszereplője, igaz ügyek felkarolója. Szólt ő már náci szimpatizánsok ellen és a szovjet nómenklatúra eltüntetéséért, fellépett a születő Banglades függetlenségét veszélyeztető pakisztáni generálisok ellen, és elment Boszniába, amikor a szerb paramilitáris erők etnikai tisztogatásban „vétkeztek”. Most pedig a militáns iszlám – az iszlám nevében fellépő, az iszlámmal visszaélő áramlat– ellen emeli fel hangját, mely hite szerint különösen veszélyes, hiszen akár atomfegyverhez is juthat.
„Szaddám Huszein zsarnokságának vége, ez már az elmúlt századhoz tartozik. A következő évszázad azonban a militáns iszlámról és az ellene folytatott küzdelemről szól majd!” – jelenti ki a filozófus, és hozzáteszi, hogy a maga részéről ebben a küzdelemben is részt kíván venni. Meglehet, BHL, ahogyan francia földön emlegetik, ezért is írta meg legújabb könyvét, amely ugyan még a nyár elején jelent meg, azóta is a sikerlisták élén van. Immár a második kiadását dobták piacra, sőt, minap az Egyesült Államokban is a boltokba került. „Ki ölte meg Daniel Pearlt?” – ez a könyv címe, és ezúttal nem valamiféle tetszetős politikai teóriát fejteget szerzője, hanem annak jár utána, ki, hogyan, és főleg miért gyilkolta meg 2002 januárjában Daniel Pearlt, a Wall Street Journal újságíróját.
Az ötvennégy esztendős Levy éppen Hamid Karazinál, az afgán elnöknél időzött a francia kormány megbízásából, amikor értesült az amerikai újságíró meggyilkolásáról. Már akkor eldöntötte, hogy megírja a történetet. A könyvben írói képzelet és tényfeltárás, objektív valóság és szubjektív hangulat keveredik, de legfontosabb elemei hiteles forrásokra épülnek. BHL a szó szoros értelmében végigjárta Daniel Pearl útját – legalábbis, ami az újságíró utolsó, végzetesnek bizonyult riportútját illeti. Nyakába vette Amerikát, ahol Pearl született és dolgozott, elbeszélgetett családjával, barátaival, kollégáival és hitvesével, elment Angliába és Pakisztánba, járt Dubaiban és Afganisztánban, mindazokon a helyeken, ahol Pearl utolsó oknyomozó riportját készítette az iszlám nevében fellépő szélsőséges csoportokról és terroristákról. Különös kép bontakozik ki: egy okos, vakmerőségig bátor – vagy naiv? – újságíró élete, és a mozlim szélsőségesek riasztó világa Pakisztánban.
Daniel Pearl, aki tanult arabul, elutasította napjaink divatos elméletét a civilizációk összecsapásáról, szilárdan hitt a mérsékelt iszlámban, abban, hogy a mérsékeltekkel igenis lehet, sőt, kell párbeszédet folytatni. Meg akarta érteni a terroristákat, tisztában akart lenni indulataikkal és egész világukkal. Akkor érkezett Pakisztánba –nem sokkal Afganisztán amerikai bombázása előtt –, amikor Iszlámábád, Pesavár, Karacsi utcáin tömegek tüntettek, Oszama bin Ladent éltették, amerikai zászlókat égettek. Közvetítők segítségével Pearlnek sikerült kapcsolatot találni a szélsőséges mozlim szervezetekhez. Így jutott el Karacsiba, amely az egyik legzűrzavarosabb és legveszélyesebb város Pakisztánban. Tudta, hogy veszélyes helyen és veszélyes emberek között van. „A feleségem gyermeket vár, semmi kedvem fölösleges kockázatot vállalni” – mondta pakisztáni barátainak. Ráadásul várandós felesége, Mariane is vele volt.
Az utolsó napon, mielőtt elhagyta volna Pakisztánt, végre-valahára meghívást kapott attól a mozlim vezetőtől, akihez tulajdonképpen el akart jutni. Egy bizonyos Sheikh Mubarak Ali Gilaniról van szó, az obskurus militáns csoport, a Dzsamat al-Fukra nevű kompánia vezetőjéről. (Ezt a csoportot 1995-ben „fedezték fel”, s az amerikai külügyminisztérium szerint tagjai az iszlám, úgymond erőszak útján történő megtisztítására esküdtek fel. Szorgalmasan küldözgetik is terroristáikat a többi között Kasmírba, Csecsenföldre, Boszniába.) Gilani akkor már egy évtizede nem adott interjút senkinek, rejtélyes, hogy miért fogadta éppen ezt a kitartó amerikait…
Daniel Pearlt ezután már csak fotókon látta viszont a családja és a nagyvilág. Az egyiken elcsigázottan, láncba vert kézzel néz a kamerába, egy másikon tarkójára szorított fegyverrel látszik. Elrablói videót készítettek barbár meggyilkolásáról: végtagjait és fejét levágták.
A történet Bernard-Henri Levy nélkül is bejárta a világot, kérdés, mit tudott hozzátenni ez a francia, s tulajdonképpen miért írta meg a könyvét? Ugyan, kérem, BHL csak a saját hasznát nézi, mindent arra használ fel, hogy a karrierjét építse! – valahogy így fogalmazott Pierre Assouline, a havonta megjelenő Lire című irodalmi lap főszerkesztője. Ezzel sokak véleményét adta közre: francia földön ugyanis nem egyértelmű BHL újabb művének fogadtatása. A Le Monde ugyan generózusabb, a Figaro is nagyszerűnek minősíti a könyvet, ám kritikusok és olvasók egyaránt tamáskodnak. Az okot egyébként maga Bernard-Henri Levy is fontosnak tartja, s rengeteg interjúja mindegyikében ugyanazt mondja: „Mindenekelőtt azért írtam meg ezt a könyvet, mert Pearl zsidó volt” – mondja Levy, aki vallását nem gyakorló zsidó család gyermeke, és akit sokkolt, hogy az új évezredbe lépve valakinek egyszerűen elvághatják a torkát azért, mert fogvatartóinak azt mondta, s Lévy idézi a gyilkosai előtt tett, napvilágra került Pearl-vallomást: „az édesapám zsidó, az édesanyám zsidó és én is zsidó vagyok.” De volt egy másik oka is, hogy megírta a könyvet, mondja, s ez pedig az, hogy bár ő sem támogatja a mai amerikai kormányzat világpolitikai céljait, s az iraki háborúval sem értett egyet, ám ettől még nem tartja magát Amerika-ellenesnek, sőt, aggasztja, hogy az Amerika-ellenesség mintha lassanként globalizálódna.
Sokan vitatják a fikciós elemekkel megtűzdelt riportkönyv konklúzióit is. A filozófus ugyanis azt sugallja, hogy Pakisztán, amely elkötelezett híve és szövetségese az Egyesült Államoknak a terrorizmus elleni harcban, kettős, sőt, hármas játékot játszik, sőt, a pakisztáni titkosszolgálat, az ISI valójában Bin Ladenékat és a szélsőséges iszlám csoportokat támogatja, alkalmasint még azzal is, hogy tömegpusztító fegyvereket, pakisztáni atomtitkokat ad át nekik. Daniel Pearl pedig erre jött volna rá, s ezért az életével fizetett. Bár BHL mindebből igen keveset tud bizonyítani, helytelen volna teljesen elvetni a feltételezéseit. Afelől ugyanis kétségük sincs a térséggel foglalkozó elemzőknek, hogy korábbi vezetője, Hamid Gul irányítása alatt az ISI igenis segítette a tálibokat, és valóban vitatható kapcsolatai voltak a szélsőséges muzulmán csoportokkal.
Kérdés persze, hogy Pearl minderre valóban talált-e bizonyítékokat?