Szalutáló fenevad

K ö n y v e s h á z

Mindenkinek megvan a maga meséje, aztán, ha a sors meg persze az emberben lévő tehetség és erő úgy akarja, élete végén kerek történetet hagyhat maga után. Sors, tehetség és erő – mindháromnak szerepe van abban, ki milyen mérleget készíthet. A következtetéseket persze nem ő vonja le, hanem az utókor, amely – hiába nevezik olykor nagyképűen hálásnak – mindig kritikus, elvégre utólag könnyű okosnak lenni. Sós Júlia esetében édes mindegy, mit mond az utókor, köszönhetően Kéri Piroskának, aki elsősorban korabeli iratok, levelek, aktuális dokumentumok segítségével követi nyomon a pedagógus életét. Ez pedig fölöslegessé tesz mindenfajta utólagos bölcselkedést. Az emlékezések sora csak ráadás lehet.
Nincsenek sokan, akik gyermekkoruktól élnek következetesen, szigorúak (elsősorban önmagukhoz, de nem mereven), akikben ugyan örök a kétely, ám a vívódás nem elkeseríti, hanem ösztönzi őket. „Két ellentétes erő, két örökség küzd bennem. Egyszerre éreztem magamban az életképtelenség, fáradtság, betegség és szorongó félelem érzését, ugyanakkor a józanságot, erőt, határozottságot. Úgy éreztem, az életem múlik azon, hogy a két ellentétes erő közül melyik lesz erősebb” – írja töredékes önéletírásában Sós Júlia, nyomasztva a tudattól, hogy szülei mindig elérhetetlen szellemi magasságban lesznek felette. „Barátnőmnek el is mondtam – folytatja –, hogy én egy olyan lakásban növök fel nagyapám orvosi, apám filozófiai és közgazdasági könyvei között, amelyeket nem fogok soha megérteni… Amikor bíztam magamban, úgy éreztem, hogy nekem az életből a szenvedő szenvedélyesség jutott…”
Juthatott, mert hiába a tudós környezet, senki sem kívánta arrafelé terelni, amerre nem kívánt elindulni. A múlt század első felében a polihisztorok még tudták, hogy a kimagasló tudás kötelez, méltatlan hozzá még a gyengéd, jó szándékú erőszak is, így aztán Sós Aladár (építész, társadalomtudós, közgazdász, filozófus, festőművész, a Galilei-kör alapító tagja) nem kényszerítette semmire sem a lányát. „Művészettörténetet, filozófiát, közgazdaságtant tanulhattam volna apámtól, anyámtól pedig zenét, zenetörténetet, négy európai nyelvet… De én nem akartam más lenni, csak falusi tanítónő” – írja Sós Júlia, rögzítve, hogy azért nem maradt volna használható tanácsok nélkül. „Azzal foglalkozz, ami érdekel – mondta anyám –, a sikerek nem érnek semmit, a szellemi csillogás sem. Jónak kell lenni és boldognak.”
Hogy boldog volt-e? Ki tudja? Föltehetően hol igen, hol nem, a hétköznapok eseményeitől függően. Amelyek az ő esetében igencsak zűrös viszonyokat rejtenek, hiszen aki 1923-ban született, és 1968-ban tért meg az Úrhoz, s mindvégig arra törekedett, hogy megfeleljen saját roppant magas mércéjének, anélkül írhatott hétköznapi, kézzelfogható történelmet, hogy szándékában állt volna. Főként, ha az okozott neki örömöt, hogy a körülötte lévőket boldognak lássa. Mert olyan esztendők, évtizedek váltották egymást, amelyekben egyértelművé vált, hogy „a világ nem fog kimozdulni eddigi pályájáról, s az új ember nem lesz jobb a réginél. Esetleg jobban idomított. De az idomítás nem változtat a lényegen, s ha meg is tanult bal kézzel szalutálni a két lábon járó fenevad, holnap jobb kézzel fog arcába vágni az idomítójának, ha teheti… Egyedüli hálás foglalkozás a világon: a nevelés…”
Sós Júlia pedig nevelt. Hivatással, tudatosan és öntudatlanul, a zsigereiből jövően. „Nagy élvezet felébreszteni a gyerekekben a szép iránti lelkesedést. Ugyanakkor mindig hangoztatom, hogy csak az tud jól tanítani, aki jól formálta meg a saját életét is, akitől a többiek kedvet kapnak az élethez” – írja 1952-ben, hogy aztán még rengetegszer megfogalmazza ezt az elvet más szavakkal. Függetlenül az éppen aktuális politikai helyzettől, amelynek napi történései változhattak, ám a lényeg állandó maradt: „Furcsa játékot játszik a sors velünk, csak ezek a játékok néha már kissé vidámabbak is lehetnének…”
A Keleti Károly utcai lakásban, amely egyszerre volt polgári szalon, szellemi útmutató klub, én tizenévesen jártam. Sós Júlia gyerekeihez, a barátaimhoz jártam föl. Amikor meglátott, nem engedett addig tovább, amíg meg nem kérdezte, hogy vagyok, mit olvasok, mi érdekel. És legközelebb emlékezett rá, mit mondtam korábban. Én meg boldog voltam, hogy figyelnek rám, érdekes lehet, mi van velem, mit gondolok, mit szeretnék. A történelemről, amely önként vállalva, időnként szorongást okozva rányomta bélyegét mindennapjaira, egy szót sem ejtett. Nem akart megnyerni semmiféle ügynek, gondolatnak, csak önmagamnak. Ez az én útravalóm Sós Júliától.
(Kéri Piroska: Sugárkoszorú – Sós Júlia és köre. Dokumentumok, emlékezések, levelek. Pufi Pressz, Budapest, 2003. Ára: 2600 forint)