Török front

Az isztambuli robbantások nyomán sokan teszik fel a kérdést szerte a világban: ki tehette? Mi lehetett a célja: annak kikényszerítése-e, hogy Törökország aktívabb szerepet vállaljon a terrorizmus elleni harcban, vagy éppenséggel hogy távol maradjon tőle? Ha az ország belső egyensúlyának megbontása volt a cél, kinek állt érdekében?

Sok a találgatás, de – ami a robbantások óta eltelt idő rövidségére való tekintettel meglepő – a gondosan felépített, logikus okfejtésre támaszkodó magyarázat is. Külső és belső terrorszervezeteket egyaránt kapcsolatba hoznak a merényletekkel, elsősorban természetesen az utóbbi időben mindennel elsőként vádolt Al-Kaidát, pedig terroristákból Törökország igazán nem szorul „behozatalra”.
Mintegy másfél évtizede folytat ádáz küzdelmet a délkeleti tartományait benépesítő kurd kisebbséggel, amely több jogot, sőt egyesek szerint a szomszédos közel-keleti országokban élő nemzettársaival együtt saját államot akar magának. Ennek a harcnak több tízezer áldozata van már mindkét oldalon, s a kurdok által elkövetett merényletek nem mennek újdonságszámba Törökországban. Jól is jönne Ankarának, ha bebizonyosodna, hogy kurd szervezet áll az isztambuli merényletek mögött, ám nem valószínű, hogy a kurdok – ha esetleg ők voltak – belevágtak volna egyedül. A szeparatista Kurd Munkapárt (PKK) vezére, Öcalan elfogatása után fegyverszünetet hirdetett, s kilátásba helyezte, hogy más eszközökkel fog harcolni a kurdok jogaiért. Küzdelmük nem vált okafogyottá, hiszen alig valamit – anyanyelvük korlátozott használatát – sikerült kicsikarniuk a török többségből, s azt is leginkább csak az Európai Unióhoz való csatlakozás reményében szavazta meg a török parlament. Törökország belső bomlasztása éppenséggel nem ártana a kurd ügynek, a robbantások ilyetén kivitelezéséhez azonban aligha volt elég a fejét vesztett PKK és az általa „üzemeltetett” fegyveres csoportok.

Törökországot gyakran emlegetik úgy, mint az egyetlen működő parlamenti demokráciát az iszlám világban. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy az ilyen berendezkedésű országokhoz képest szokatlanul sok beleszólása van a politikába a török hadseregnek, amit csak némileg sikerült mérsékelni egy, az EU nyomására nemrég elfogadott törvénycsomaggal. Ám ez a kis lépés is végzetesnek bizonyulhat a világi török állam jövője szempontjából, hiszen a hadsereg – szokásos funkciói mellett – egyben az iszlám vallástól elválasztott világi hatalom, a modern, európai Törökországot megálmodó Kemal Atatürk politikai hagyatékának legfőbb védelmezője is. Az országot most egy par excellence iszlám párt, az Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) kormányozza. Recep Tayyip Erdogan kormányfő és a hadsereg között nem is felhőtlen a viszony. Bár az AKP megpróbál kifejezetten világi és európai lenni, egyes intézkedései méltán keltenek gyanút a hadseregben, s Erdogan is okkal bizalmatlan a katonákkal szemben, akik egyszer már elérték, hogy Atatürk emlékének meggyalázásáért rács mögé kerüljön. A hadsereg azonban nem szokott az isztambuli merényletekhez hasonló vállalkozásokba fogni, a pontos, gyors kivitelezés – két helyszínen csaknem egy időben – nem erőssége. Azonfelül a piszkos munkát rendszerint másokkal végezteti el, így például a Nemzeti Mozgalom Pártja (MHP) elnevezésű nacionalista párthoz kötődő „szürke farkasokkal”, akik a hetvenes évek végén véresen, de hatékonyan léptek fel a baloldal ellen. Ám akkora felfordulás lett a vége, amekkorával a politikusok már nem tudtak megbirkózni, s a hadsereg kénytelen volt átvenni a hatalmat. Egy katonai puccs nemzetközi fogadtatása most fölöttébb kétes kimenetelű lenne, Európa mindenképpen elítélné, s ezzel a kívánt csatlakozás és a világi, demokratikus kormányzás alól húznák ki a szőnyeget, amely legfőbb céljának tekinti Törökország uniós tagságát, amire a hadsereg is áldását adta. Amerika évekkel ezelőtt jelezte, hogy a katonai hatalomátvételt idejétmúlt módszernek tartja a belpolitikai problémák megoldására.

Törökország az USA egyik legodaadóbb szövetségese, aminek értékét csak növeli szomszédainak fokozódó Amerika-ellenessége. Ezt leszámítva azonban szűkebb és tágabb környezetében egyaránt „magányos ordas”. NATO-tag, de időnként kis híján hadiállapotba kerül szomszédjával és szövetségesével, Görögországgal. Európa katonai önállósulási törekvéseit gáncsoló magatartásával sem sok barátot szerzett magának az unióban, amelyben még csak szeretne tag lenni. Az isztambuli eseményeket most egyes uniós tagállamok arra használják fel, hogy megsürgessék Törökországnak a stabilitás ígéretével kecsegtető uniós tagságát. Valószínűleg nem véletlen, hogy ezt az álláspontot a legkitartóbban Nagy-Britannia képviseli, amelyet a többi tagország trójai falónak tekint, amelyen keresztül az USA érvényesíti befolyását az EU-ban. A nagy Amerika-barátság azonban hovatovább csak a hadseregre jellemző, ám ha az AKP és Erdogan erőfeszítéseit siker koronázza, tíz éven belül ez a helyzet is megváltozik. A közvélemény élesen elítéli az iraki háborút, jóllehet annak, hogy a parlament csak másodjára szavazta meg török csapatok küldését Amerika megsegítésére, elsősorban Washington szűkkeblűsége és az iraki kurdokhoz fűződő barátsága volt az oka. Nem Erdogan kormányán vagy a török polgárok békevágyán múlott tehát, hogy végül is nem mentek török katonák Irakba, hanem az ottani kurdok tiltakozásán. Tény, hogy az amerikai–kurd összefogás némi gyanakvást ébresztett Ankarában, ez azonban mit sem változtat azon, hogy Amerikának vajmi keveset hozna a konyhára Törökország destabilizálása.
Az iszlám világban nemcsak az Amerika iránti elkötelezettség Törökország magányosságának okozója, hanem Izraelhez fűződő baráti érzületei, sőt a vele kötött katonai stratégiai partnerségi megállapodás. Ezt az egyezséget Erdogan kormánya sem mondta fel – bár zokon veszi, hogy Észak-Irakban a zsidó állam is lepaktált a kurdokkal –, mert az izraeli féltől Törökország hozzájuthat bizonyos hadiipari fejlesztéshez szükséges technológiákhoz és fegyverekhez, amelyeket – talán valami bizalmas munkamegosztás alapján – az Egyesült Államok megtagadott tőle. Erdogan és csapata egyéb tekintetben is fejlett üzleti érzékről tesz tanúbizonyságot, ami viszont már nincs ínyére Tel-Avivnak. Így például nem ment bele az ivóvízüzletbe, Izrael ugyanis túlságosan alacsony árat kínált a Törökországból importálandó árucikkért, jóllehet fölöttébb rá van utalva, mert legfőbb ivóvíznyerő helye a Szíria által visszakövetelt Golán-fennsík. Ha lehet, még ennél is bosszantóbb, hogy Ankara ellenzi az észak-iraki Moszultól az izraeli Haifáig vezető, az arabokkal vívott háborúk alatt tönkrement kőolajvezeték helyreállítását. A kérdéses területről most Törökországon keresztül vezetik el a kitermelt olajat, ami évi 250 millió dollár bevételt jelent az államkasszának. A helyreállításnak azonban nemcsak Ankara az akadálya, hanem az Izrael irányában nem túl barátságos Szíria is. A szíriai front megnyitására az idén nyílt kísérlet történt. Törökországgal mint szövetségessel, úgy látszik, kevésbé nyíltan járnak el.