Nem lesz könnyű dolguk a horvát szavazópolgároknak, amikor holnap az urnákhoz járulnak. Az eddigi többpárti választásokon ugyanis – a kelet- és közép-európai országok többségéhez hasonlóan – ők is mindig inkább valami, valaki(k) ellen, semmint valami, valaki(k) mellett szavaztak.
Mostanra a horvátok már kipróbálták mindkét fő opciót. A jobboldalt a haza atyja, a néhai Tudjman elnök nevével fémjelzett Horvát Demokratikus Közösség (HDZ) képviselte, a baloldalt pedig a most leköszönő balliberális kormánykoalíció, amelynek sajátos színt – de nem erőt – adott a jobbközép Horvát Parasztpárt (HSS). A horvátoknak mindkét alkalommal csalódniuk kellett.
A HDZ képviselte irányvonal hazafias húrokat pengetett, s legalábbis szóban a nemzet érdekében lépett fel. Ezzel kielégítette a horvát nemzeti büszkeséget, amire nagy szüksége is volt a függetlenségét frissen helyreállított országnak. A belpolitikában azonban a HDZ és holdudvara túlságosan elbizakodott volt, és felettébb hajlamos a nepotizmusra, amire roppant érzékeny volt az „alattvalók” többsége, hiszen nem csak hazafiságból él az ember. A HDZ-s politikusokat sajnos a külpolitikában is cserbenhagyta a józan ítélőképességük, s nem ismerték fel, hogy az úgynevezett szabad világ, de még Európa sem várta tárt karokkal a kommunista blokkból kiszabadulókat, s amit adott, azt sem adta ingyen. Vagyis, miközben a HDZ túlbecsülte a hazafias érzelmek kielégülésének szerepét az állampolgárok általános elégedettségében, alábecsülte a nemzetközi környezet befolyását a nemzeti kormányok döntéseiben.
A Szociáldemokrata Párt vezette koalíciónak szűk négy évvel ezelőtt a HDZ-vel való elégedetlenség ellenére is szüksége volt némi külső segítségre, hogy hatalomra kerüljön. Ez azonban nem volt elég ahhoz, hogy sikeresen is kormányozzon. A Racan-kabinetből ugyanis hiányzott a kurázsi és fantázia, de leginkább a csapatszellem, hogy a nemzetközi támogatottság jelentette helyzeti előnyt kihasználja. A nemzetközi elszigeteltségből való kiszabadulás csupán arra szolgált számára, hogy az országot óriási külső adósságokba sodorja – mondják a rossz nyelvek. Igazságtalanság volna azonban minden fiaskót az ő számlájára írni. Fájdalom, a Racan-féle csapat tétovaságának elég kevés szerepe volt abban, hogy Horvátország euroatlanti integrációja nem igazán haladt előre.
Miközben Günter Verheugen bővítési biztos Zágrábban a 2010-es csatlakozás ígéretével kampányol Racan mellett, Rómában a jobb sorsra érdemes horvát külügyminiszterrel aláíratják a csatlakozási nyilatkozatot egy, gyakorlatilag a kibővített Jugoszláviára (Szlovénia nélkül) kiterjedő szabadkereskedelmi zónához, amelyről az érintettek sejtik, hogy nem az EU-tagság mellé, esetleg deszszertként, hanem helyette, főfogásként tálalják fel nekik.
origo.hu
Kecskesajtos fagyiért őrülnek meg a Balatonnál
