Putyin „haladó diktatúrája”

Borisz Jelcin közel egy évtizeden át csak álmodozott arról, hogy egyszer majd olyan parlamenttel dolgozhat, amely nem egyfolytában a Kremllel harcol, hanem időnként segítséget is nyújt Oroszország embert próbáló átalakításához. Tökéletesen együtt érzett vele reformokban, az ország stabilitásában érdekelt Nyugat, amely e pragmatizmusától vezérelve nemcsak elnézte, de közvetve vagy nemegyszer közvetlenül is segítette az exelnök összes hajmeresztő, a klasszikus demokráciafelfogással köszönő viszonyban sem lévő lépését a parlament 1993-as szétlövetésétől az 1996-os furcsa újraválasztáson át az oligarchák szabadrablásba torkolló korlátlan uralmáig. Mit nem adtak volna akkor azért, hogy legalább megközelítőleg olyan összetételű legyen a duma, mint a Szovjetunió felbomlása óta ma negyedik felállásban összeülő törvényhozás, amelyben a Putyin elnököt támogató Egységes Oroszország egyedül alkotmányos többséggel rendelkezik. Ráadásul az ország hangulatát talán soha nem tükrözte olyan híven a parlament, mint most. Oroszország december 7-én a mindenki által oly hőn vágyott kiszámíthatóságra, stabilitásra szavazott, határozottan elutasítva a megújulni képtelen kommunistákat. A fejét felemelő, a kábulatból lassan magához térő ország azonban pontot tett a Jelcin-korszakra is, ítéletet mondott az átalakulás nyugatról ráerőszakolt neoliberális modellje felett, megbüntetve az ezt levezénylő úgynevezett demokratákat, miközben meghallgatásra találtak a nemzeti érdekeket előtérbe helyező programok, a hazafias jelszavak. Mindez aztán – különösképpen a politikai befolyást elsősorban biztosító kedvenc liberálisok kiesése – hamar elrontotta a Nyugat nagy örömét, s a világsajtó jelentős része egyetlen éjszaka alatt eldöntötte, hogy Oroszországban összeomlott a demokrácia.
E hirtelen megvilágosodást alátámasztva beindultak az ilyenkor már megszokott mechanizmusok. Az azerbajdzsáni dinasztikus váltást legalizálni hivatott voksolást elégedetten szemlélő, a grúz választások után egy hétig hallgató EBESZ sietett kijelenteni, hogy a hatalom által támogatott jelöltek a kampány során komoly előnyöket élveztek, amely visszalépés a demokratizálódási folyamatban. Igyekezett felzárkózni mindehhez a Freedom House is, amely bár a szabadságjogok helyzetéről szóló évi jelentéséhez az adatfelvételt november 30-án zárta, külön kitért az orosz parlamenti választásokra is. Mint egy lábjegyzetben a megfigyelők fogalmaznak: a december 7-i voksolás „sem szabad, sem tisztességes nem volt, Oroszország már nem tekinthető népképviseleti demokráciának”. Eme értékelések gyorsan megértésre találtak az amerikai adminisztráció egy részében is. A Pentagon befolyásos tanácsadója, a neokonok egyik fő ideológusának számító Richard Perle keményebb politikát követelt az elnöktől Putyinnal szemben, s javasolta Oroszország kizárását a „nyolcak” köréből. A már a Jukosz-vezér, Mihail Hodorkovszkij letartóztatásakor is főnökei óvatosságát meghazudtolva a Kreml ellen kirohanó moszkvai nagykövet, Alexander Vershbow sietve elzarándokolt az oligarcha által frissen megvásárolt liberális Moszkovszkije Novosztyi szerkesztőségébe, és keresetlen szavakkal ecsetelte a csecsenföldi helyzetet, valamint az ellenzék elnyomását. Ezek után az ősz eleji Camp David-i találkozójuk alkalmával még Putyinnak a szabadság és a demokrácia elmélyítése terén szerzett érdemeit ecsetelő George W. Bush is elégedetlenségét fejezte ki telefonon a választások kapcsán az orosz elnöknek. A Fehér Ház első emberére persze egy ideje már komoly nyomás nehezedik – ennek ellenére Hodorkovszkij letartóztatásakor a hivatalos Amerika visszafogott volt – barátjával, Vlagyimirral kapcsolatosan. A liberális média a már jól ismert módon Moszkvában és Washingtonban is mindent megtett annak érdekében, hogy Vlagyimir Putyin ne érezhesse jól magát Camp Davidben sem. A száműzetését megemészteni nem tudó oligarcha, Borisz Berezovszkij az amerikai lapokban közzétett fizetett hirdetéseiben háborús bűnökkel vádolta meg az orosz elnököt, majd ezt követően orosz elemzők és ismert személyiségek már független szakértőkként írt cikkekben óvták Busht az exkágébés Putyin melletti kiállástól. Pavel Felgenhauer függetlenként bemutatott moszkvai biztonságpolitikai szakértő a Wall Street Journalban például a Putyin körüli „váll-laposok” Amerika-ellenességéről folytatott, logikai ellentmondásokkal teli eszmefuttatása után egyenesen elvárta a Nyugattól az orosz elnökkel szembeni határozottságot. Mint írta, nem szabad engedni és megbocsátani semmilyen áron sem Oroszországnak, mert ez csak a fasiszta erőket segíti. Ehelyett értésére kell adni Putyinnak, hogy „a diktatórikus, nacionalista rendőrállamot, más néven a náci Oroszországot Belorussziához hasonlóan kirekeszti a nemzetközi közösség”.
De valóban kell-e félteni a demokráciát Oroszországban? Abban az értelemben igen, hogy ez a demokrácia nyolc évtizednyi diktatúra és a rendszerváltás után 12 évvel még ugyancsak törékeny, nem jobban, mint tegnap vagy tegnapelőtt. Ráadásul meglehetősen álságosnak tűnik ez a hirtelen támadt aggodalom annak fényében, hogy az átalakulás igazi megbicsaklásaikor, így 1993-ban korántsem féltette a fejlett világ úgy a demokráciát, mint most, amikor nem erőszakos módon zajlik a hatalom otthon és külföldön egyaránt elvárt konszolidálása, amelynek következő lépése az elnök „csont nélküli” újraválasztása lesz. E sorba tartozott a Putyin körüli csapat megerősödése után a jelcini család embereinek, az utolsók között a Kreml adminisztrációját vezető Volosinnak a leváltása és a három évvel ezelőtti egyezséget felrúgó oligarchákkal szembeni fellépés. Ez utóbbi módszerei természetesen aligha védhetők, kísértetiesen hasonlítanak azonban a XX. század első évtizedeiben a vadkapitalizmus zűrzavarából továbblépő Amerikában tapasztaltakhoz. Azóta bebizonyosodott, hogy Roosevelt lépései sem az alakuló demokrácia kisiklatását szolgálták, mint ahogy Putyin sem szándékozik letérni a jó évtizede megkezdett útról. Botorság tehát a régi gárda visszatéréséről huhogni akkor, amikor a megújulásra képtelen politikai erők éppen most lépnek le a porondról. Az persze Nyugatról nézve furcsának tűnhet – bár e meglepődés inkább az orosz történelem ismeretének hiányáról tanúskodik –, hogy a demokrácia, a piaci átalakítás megerősítése felülről, az üzleti szféra szigorú ellenőrzésével történik. Nem véletlen, hogy Hodorkovszkij is az Egységes Oroszország építkezéséhez kísértetiesen hasonló pártot akart létrehozni. Igaz, ez a demokráciára most oly kényes kritikusokat nem zavarta.
Oroszország visszatér a régi kerékvágásba, saját modelljeihez, ami nem jelenti azt, hogy Putyin feladná az ország modernizálásának mindenekfölött álló célját. Éppen ezért az orosz érdekek fokozott védelme mellett is nyitott, konstruktív külpolitikára, liberális gazdaságfilozófiára számíthat a világ, miközben az ország irányításában megerősödik a stabilizáló, s a régióknál mindig is progresszívebb föderális központ szerepe, míg a politikai egyensúly immár az új eliten belül teremtődik meg. Sokakat megtéveszt, hogy e sajátos viszonyokra értelmezhetetlen nyugati terminológiát próbálják ráhúzni az orosz átalakulásra. De ha már így van, ők sem feledkezhetnek el arról, hogy az orosz történelem Nagy Pétertől Sztolipinig a progresszív diktatúrák sorával szolgál, miközben nem ismerünk példát a szabad piac sikeres építésére. A reformok errefelé kizárólag a tekintélyelvűség keretei között virágoztak ki, s ezek a rendszerek egyáltalán nem mindig vitték az országot a reakció, a diktatúra mocsarába. A hatalom iránti lojalitás ezen a tájon természetes, így Oroszország fejlődésének – bármily furcsának tűnik is innen nézve – jobban megfelel az úgynevezett irányított demokrácia modellje. Feltehetően tudja ezt a bírálók egy része is, akik valójában éppen ennek hatékonysága, s nem a demokratikus átalakulás kisiklása miatt aggódnak.