Vigh úr látszólag lemaradt arról a fejlődésről, amely a magyarországi történettudományban az elmúlt években lezajlott (Magyar Nemzet, 2004. január 10., 6. oldal). Ma már hála Istennek elismerik a történészek – tehát figyelembe veszik azokat a forrásanyagokat, amelyek már korábban is rendelkezésre álltak –, hogy Magyarország, ha a múltnál maradunk és a jelenlegi kisebbségi kirakatpolitikát nem vesszük figyelembe, példátlanul rossz, elnyomó kisebbségi politikát folytatott. Gondoljunk csak 1919–20-ra, amikor a szlovák és román testvérek örömmel hagyták el a magyar szent hazát.
Vigh történész rosszalja, hogy a „mártír” Bajcsy-Zsilinszkyt „németzabálónak” titulálom. Bajcsy-Zsilinszky rasszista, fajgyűlölő kijelentéseket tett, elsősorban a német kisebbség irányába. Erről a Bajcsy-Zsilinszkyről van elnevezve a legnagyobb magyarországi német település, Pilisvörösvár-Werischwar városháza előtti tere.
Figyelmébe ajánlom – történész révén – a kollégának dr. Johann Weidlein könyvét (Geschichte der Ungarndeutschen in Dokumenten 1930-1950, Schorndorf 1958, magyar kiadás: A magyarországi németség küzdelme fennmaradásáért. Dokumentáció: 1930–1950., Suevia Pannonica Heidelberg 1996), aki korabeli dokumentumokat közöl ebben a témában. De figyelmébe ajánlhatnám a bizonyítottan nem hitlerista Bellér Béla történész munkáit is.
A hitleri szellem annak idején ugyanannyira elterjedt a hazai németek, mint a magyarok körében. Ami annyit jelent, hogy nem volt annyira elterjedve, mint ahogyan azt sokan vélik. Ezzel kapcsolatban egyébként nem állított semmit a Sonntagsblatt.
Az 1990 utáni történelemkutatás – hála Ungváry Krisztián történész munkájának – arra az eredményre jutott, hogy a magyarországi németek elűzése – magyar szóhasználat szerint kitelepítése – a kisgazda kormány, amelynek id. Antall József miniszter is tagja volt, kezdeményezésére történt. Ezt a nagyhatalmak csak szentesítették. Antall József – mint a kormányülések jegyzőkönyvei is mutatják – támogatta a németek elűzését. Id. Antall gyerekbarátságát ne keverjük össze az ebben a témában tanúsított magatartásával.
Egyébként: az ugyanúgy vesztes Romániából miért nem űzték el a németeket, és a „győztes” Csehszlovákiából pedig miért? Hol voltak a nagyhatalmak?
Említette Vigh a pilisvörösvári német nemzetiségi általános iskola esetét. Az iskolában heti 6 (!) órában folyik németül az oktatás. Egy magát német nemzetiséginek nevező iskolában.
A törvényi minimum 5 (!) óra. Az iskola igazgatónője ezt kielégítőnek tartja. Emellett a magyarországi németek legfőbb képviselője a nem létező kisebbségi intézményrendszerről beszél. Egy iskola, ahol heti öt órában folyik kisebbségi nyelven az oktatás, nem nevezhető kisebbségi iskolának. 1985-ben elhatározták, hogy felépül a kétnyelvű, tehát 50 százalékban (15 óra/hét) kisebbségi nyelvű iskolarendszer. Nem épült fel.
Guth Richard Budapest–Düsseldorf
***
A Magyar Nemzet december 22-i számában közölte Guth Richardnak a németországi Sonntagsblattban oly felháborodást keltő írását a magyar kormányzatok múltbeli és jelenleg állítólagos németellenes politikájáról, amit a hazai német kisebbség ellen gyakoroltak. Erre éreztem szükségét annak, hogy a Magyar Nemzet január 10-i számában főleg idősebb Antall Józsefnek a hazai német gyerekek védelmében gyakorolt politikájáról írjak, ami eddig nem volt közismert idehaza sem. Miután Guth Richard Düsseldorfból felháborító és igaztalan megjegyzéseket fűzött cikkemhez, kénytelen vagyok erre az alábbiakban válaszolni:
1. Mint a Magyar Tudományos Akadémia történészdoktora és a felvidéki magyar kisebbség érdekvédelmi szervezetének, a Rákóczi Szövetségnek az alelnöke, nem hiszem – mint ahogy a szerző írja –, hogy „lemaradtam arról a fejlődésről, amely a magyarországi történettudományban az elmúlt években lezajlott”. Ezért változatlanul helytelenítenem kell, amit Guth Richard ír, hogy tudniillik „Magyarország a múltban és a jelenben egyaránt példátlanul rossz, elnyomó kisebbségi politikát folytatott és folytat”. E tekintetben a szerző az 1919–20-as éveket említi, „amikor a szlovák és román testvéreink örömmel hagyták el a magyar szent hazát”. Ugyanis erre az időszakra nem ez volt jellemző, hanem az az elnyomás és jogfosztás, ami a trianoni szerződés előzményeihez tartozott, amikor is a felvidéki, erdélyi és délvidéki Magyarországot érték súlyos sérelmek. Minderről bő tájékoztatást nyújt Ormos Mária alapvető munkája: Padovától Trianonig 1918–1920.
2. Felháborítónak kell tartanom és az összmagyarság megsértésének, hogy a szerző változatlanul „németzabálónak” tekinti Bajcsy-Zsilinszky Endrét és a vele kapcsolatos „mártír” jelzőt idézőjelbe teszi, valamint „rasszista” és „fajgyűlölő” újabb minősítésekkel látja el a második világháború éveiben a demokratikus ellenzék élén álló politikust, aki 1944. március 19-én oly bátran szállt szembe a lakásába törő német Gestapo embereivel, hogy ezután Sopronkőhidára hurcolják, ahol karácsony vigíliáján a nyilas hadbíróság ítélete alapján kivégezzék. Nem hiába írta róla Illyés Gyula: „Volt pillanat, nem is egy, amikor Zsilinszky volt a magyarság úgy jelképileg, hogy mégis valóságosan.” Szeretném remélni, hogy az illyési Zsilinszkyről és nem a Guth-féléről emlékezik majd nemzetünk ebben az évben, halálának 60. évfordulóján.
3. A szerző a „hitleri szellemről” szólva azt állítja, hogy az annak idején „ugyanannyira elterjedt a németek, mint a magyarok körében”. Úgy hiszem: nem kell annak történésznek lenni, aki ezt a nevetséges állítást megcáfolhatja. Csak össze kell hasonlítani a náci birodalom oktatásügyét, annak szellemiségét a Horthy-korszak iskolapolitikájával – és nem csupán a klebelsbergi évekkel. Ehhez a témához példának okáért el kell olvasni az 1986-ban megjelent „Magyarország a XX. században” című kötetet, amelyet Balogh Sándor szerkesztett és – többek között – Romsics Ignác írt. Ebben találhatjuk a Horthy-korszakra vonatkozó fejezeteket is, amelyek megcáfolják Guth sorait.
4. A szerzőnek azt az állítását sem lehet elfogadni, hogy a második világháború után a kisgazda kormány – és benne id. Antall József – kezdeményezte volna „a magyarországi németek elűzését, kitelepítését”. Ugyanis ezzel szemben az az igazság, hogy a német nemzetiségű lakosság kitelepítését Budapest környékéről és elsősorban a Dunántúlról 1946-ban – ahogy a fenti kiadványban olvashatjuk – „a potsdami konferencia határozata és a SZEB (Szövetséges Ellenőrző Bizottság) döntése értelmében indították el Németország amerikai megszállási övezetébe”. Míg 1947-ben a magyarországi németek újabb csoportjait a szovjet megszállási övezetbe telepítették.
5. Ami pedig a jelent illeti, a Magyar Nemzet decemberi cikkében Szarka Ágota megszólaltatja a pilisvörösvári német nemzetiségű iskola igazgatónőjét, Fogarassy Attilánét, aki nem is érti: miként lehet kérdéses, „hogy egy magyarországi általános iskolában megemlékezzenek-e a Rákóczi-szabadságharc 300. évfordulóján a magyar történelem e meghatározó eseményéről”.
Végül hivatkoznom kell a Magyar Nemzet január 10-i számában írt cikkemre, amely túlmenően azon, hogy igyekezett méltó módon válaszolni Guth Richardnak a Sonntagsblattban megjelent cikkére, főleg az idősebb Antall Józsefnek a német gyerekek védelmében gyakorolt tevékenységéről szólt. Ezt örökítette meg a fia, a rendszerváltozás utáni első magyar miniszterelnök, a tíz éve elhalálozott ifj. Antall József. Visszaemlékezését annál is inkább becsülnünk kell, mert atyja a lengyel menekültek ügyében oly felejthetetlen és nagyra becsült szolgálatot tett, ami bekerült mindkét nemzet történelmébe.
Vigh Károly történész
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
