Eddig két cég (a GCS meg a GQR) és e cégeken belül hat személy (Stanley Greenberg, James Carville, Bob Shrum, valamint Al Quinlan, Jeremy Rosner és Tal Silberstein) neve bukkant fel a magyar sajtóban, mint amelyek és akik tanácsaikkal a segítségére siethetnek majd a szorongatott helyzetbe került kormánynak, kormánypártnak.
Nem titok, hogy ideológiák, mozgalmak, szervezetek és politikusok tekintetében e cégek a közép- és szélsőbal közötti vizeket kedvelik, de internetes honlapjaikat böngészve arról is hamar meggyőződhetünk, hogy a pénznek szerintük sincs szaga.
A GQR „stratégiai tanácsadó” cég ügyfelei között például megtalálható olajcég, hadiipari nagyvállalat, bank – ezek egyébként a baloldalon „politikailag inkorrekt” képződményeknek számítanak. A cég klientúrájában ugyanakkor az elismerten centrista politikusok között akad egypár szélsőségesként vagy éppen politikai őskövületként emlegetett személyiség is. Ilyen Walter Mondale volt alelnök, aki 1976 óta nem nyert választást, veszíteni viszont annál többet veszített. Al Gore-ra is nehéz mostanában büszkének lenni, támogatása, úgy tűnik, egyet jelent a vereséggel (nem volt nyerő húzás az udvari bohócot megkoronázni, mint azt Howard Deannel tette nemrégiben). Tom Daschle szenátor nevéről a demokraták körében is sokaknak a szenátus 2002. évi elvesztése jut eszükbe – ő ezért sem indult az idei elnökválasztáson. És ebben az illusztris körben találjuk a GQR honlapján David Bonior képviselőt is, bár a nevéhez hozzárendelt link már nem él: a kongresszus rendszergazdája ugyanis már rég törölte Boniort az adatbázisból. Mégpedig azért, mert Bonior már rég nem képviselő. Utoljára 2002 szeptemberében alkotott politikusként maradandót, amikor másodmagával ellátogatott Irakba. Ezt az Egyesült Államokban nem vették jó néven, olyannyira nem, hogy e tettel képes volt kiváltani azt a ritka természeti jelenséget, amikor is a demokraták vezetői határolódtak el a saját politikustársuktól.
A GQR céggel szoros kapcsolatban álló szervezetek közül napjainkban a Moveon.org kelti a legnagyobb visszhangot. A Moveon.org nemcsak szélsőségessége miatt érdekes jelenség, de működése bepillantást enged a kampánystratégák műhelytitkaiba is. A szervezet születését a liberális „erkölcsi értékek” egyik kicsúcsosodásának, Clinton elnök Monica-, avagy zipzárgate-ügyének idejére teszik. A Moveon.org ugyanis ennek az ügynek az elmaszatolásában volt hivatott segédkezni. Túlzás nélkül állítható, hogy ez a szervezet a Tilos Radióhoz hasonló jelenség Amerikában: kevesen figyelik, de annál többeket inzultál. A közelmúltban például nagy port vert fel egy 30 másodperces kisfilmjük, amelyben Bush elnököt Hitlerhez hasonlították. A Népszabadságból is megtudhattuk, hogy több zsidó szervezet is felháborodásának adott hangot a film miatt, ám a Moveon.org csakhamar kajánul tudatta, hogy a február 1-jei Superbowl (országos labdarúgókupa döntője) közvetítésén, amely Amerika legnézettebb műsora, már az egész ország látni fogja az alkotást. Utólag kijelenthetjük, hogy elhamarkodott bejelentésről volt szó, hiszen a Superbowl rendezősége nem tartotta szalonképesnek a „hirdetést” (nehéz hibáztatni a rendezőket a cenzúráért, így is elég bajuk lesz az amerikai ORTT-vel Janet Jackson fedetlen keblei miatt). A Moveon.org-tól szinte elválaszthatatlan szereplő a Magyarországon sem ismeretlen Michael Moore, akit méltán nevezhetnénk az amerikai TGM-nek. (Moore a Hülye fehér ember című liberális kézikönyv szerzője, és filmrendező hírében is áll.)
A Moveon.org széles körű tevékenysége és jól szervezett fellépése elképzelhetetlen lenne hathatós anyagi támogatás nélkül. Itt lép be a képbe Soros György. Az a Soros György, akinek Magyarországon is vannak érdekeltségei, és nagyjából ugyanazokat az „értékeket” képviseli az óceán mindkét oldalán. Mivel most Amerikában van jobboldali kormány hatalmon, érthetően több energiát és pénzt szentel az ottani eseményekre. Nemrég a Washington Posttal közölte, hogy élet-halál kérdésnek tartja Bush elnök megbuktatását, éjszakánként verítékesen ébred álmából, és „csak azon tud gondolkozni, hogyan érheti el célját”. Valljuk be, hogy ilyen ambiciózus célok mellett, és ismerve az amerikai társadalom konokságát, még Soros forrásai is szánalmasan kevésnek tűnnek. Ezért van szükség az olyan politikai marketingesekre, mint a GQR vagy a GCS (vagy találmányuk, a Moveon.org).
*
Folytatás a 21. oldalról
Greenberg például úgy tartja (és tegyük hozzá, helyesen), egy kampányban „éppúgy fontos a téma, mint a személy korai meghatározása”. Az már más kérdes, hogy e mögött az ártatlannak – és talán még evidensnek is – tűnő mondat mögött sajnos a megelőző és megsemmisítő csapás elve húzódik meg. De visszatérve Sorosra: az Amerikában is egyre nagyobb feltűnést keltő és szerénynek igazán nem mondható elnökbuktató projektjének megtervezésekor – a Washington Post beszámolója szerint – a most Magyarországon is munkát vállaló Jeremy Rosner is ott volt. (Egyébiránt megtudhattuk azt is, hogy Soros közel 15 millió dollár előkerítésére tett itt ígéretet.)
Ugyanakkor nem mondható, hogy Rosner és kollégái mindig jó lóra tesznek. 2002. szeptember 22-én például Rosner a Washington Postban megjelent írásában pártja, a Demokrata Párt elkövetkező (2002. november 5-i, kongresszusi) választási esélyeit taglalja. Már az első mondatban kijelenti, hogy „mint demokrata közvélemény-kutató” az elkövetkező hetekben szívesebben látná Keneth Lay (az Enron cég elhíresült vezérigazgatója) képét az újságok címoldalán, mint Szaddám Huszeinét. (Egyenes beszéd, de felveti a kérdést, hogy vajon Rosner hallott-e a magyarországi brókerbotrányról, és Magyarországra érkezve mennyire szívesen vagy nem szívesen látná az ügy főszereplőinek képét az újságok címlapjain.) A továbbiakban Rosner nagyon magabiztos és optimista képet fest pártja esélyeiről. Hat pontban kifejti, hogy a történelmi precedenstől kezdve a választók amnéziáján és önzésén át nagyjából minden nekik kedvez.
Mint utólag tudjuk, ebbe az előre elkönyvelt happy endbe beletenyerelt a történelem: a demokratáknak ugyan a képviselőház visszaszerzésére nem sok esélyük volt, de a szenátus elvesztésének lehetősége fel sem merült bennük. Sőt arra számítottak, hogy egy-két hellyel növelik előnyüket. Természetesen ekkor még Rosner sem tudhatta, hogy egyik legbiztosabbnak hitt befutójuk, a minnesotai Wellstone szenátor pár nappal a választások előtt repülőgép-szerencsétlenség áldozata lesz. A demokraták szorult helyzetükben kénytelenek voltak a minnesotai politikai aréna egyik veteránjának, Walter Mondale volt alelnöknek kipostázni a behívót. Mondale, mint említettük, 1976-óta nem nyert választást, utoljára 1984-ben mérettetett meg Reagen elnökkel szemben, és az 50 államból 49-ben veszített. Itt jegyezzük meg, hogy Rosner demokratái és a magyar szocialisták között megfigyelhető egy érdekes hasonlóság: szorult helyzetben erősítésért gyakran szaladnak a múzeum irányába. Onnan gördítenek ki egy-egy rozsdás „kelléket”, miközben jövőről, új generációról, megújulásról beszélnek. (Pedig az „új” szerzemény új korában sem arról volt híres, hogy eltalálta a céltáblát.)
Wellstone szenátor halála még nem lett volna katasztrofális a demokratákra nézve, ha a szenátor tiszteletére rendezett gyászszertartás nem csap át „kampányorgiába”. Nem kis feltűnést keltett ugyanis, hogy kifütyülték az ott megjelenő, tiszteletüket leróni szándékozó republikánus politikusokat. Fergeteges buli volt, csak éppen nem „rezonált” a választók érzelmeivel. Így a demokraták még a halálesetkor elkerülhetetlenül jelentkező, akár egy-két százalékot is kitevő szimpátiaszavazatokat sem tudták besöpörni. Alig egy héttel a választások után kiadott nyilatkozatában a cég, illetve már Carville, Greenberg és Shrum „egy relatíve jelentéktelen elcsúszással” magyarázta a nem várt republikánus diadalt, amely „a legtöbb szakértő számára az utolsó pillanatig észlelhetetlen” volt.
A bizonyítványt magyarázó trojkából Shrum, Rosnerhez hasonlóan, egyáltalán nem ismeretlen alakja a baloldali politikai tanácsadók világának. Az alábbi megállapításokat Jay Nordlinger A támadó – Bob Shrum és a demokrata stílus című cikkéből kölcsönözzük (National Review, 2000. július 3.).
A cikk szerint Shrum valóságos fogalom a washingtoni politikai elit körében. Mindenki ismeri, mindenkinek van, illetve megvan róla a véleménye. A kiváltott érzelmek eltérőek, vannak, akik kedvelik, sőt csodálják, és akadnak (nem csak republikánus oldalon), akik undorodnak vagy félnek tőle. A neve hallatán a legtöbb ember valamilyen kutyára asszociál. Hasonlítják harci kutyához, pitbullhoz, rotweilerhez, illetve közönséges „csahos kutyához” is. A politikai harcművészet több ágában is nagyon tehetséges, beszédeket ír, kampányhirdetéseket szerkeszt és stratégiakat formál. „Mestere a szájba rúgásnak és az övön aluli ütésnek, különösen a kampány utolsó napjaiban gyakorolja ezt, mikor ellenfele már nem tud válaszolni.” A National Review szerint lassan negyedszázada gyakorolja áldásos tevékenységét, és ez idő alatt dolgozott már mindenkinek, illetve mindenki ellen. Első osztályú üzletember hírében áll, igencsak kedveli a gazdag ügyfeleket. „Úgy tartják, hogy minél mélyebb egy jelölt zsebe, annál valószínűbb, hogy Shrum benne lakik. […] Kimondottan kedveli a gazdag hülyéket…”
Igencsak vagyonos, háza a washingtoni baloldali elit egyik leghíresebb szalonja. Már Carter elnökjelöltnek is dolgozott 1976-ban, bár igaz, csak tíz napig. Shrum mondott fel, mi több, azzal vádolta az elnökjelöltet, hogy nem őszinte. Ez azért is nevetséges, mert Carter elnök azon ritka politikusok közé tartozik, akik leginkább őszinteségükről híresültek el. Carter később így emlékezett vissza az incidensre: „az ifjonc szemmel láthatóan azt gondolta, hogy hoz nekem egy beszédet, én meg papagáj módjára szajkózni fogom”.
Innen az amerikai liberalizmus oszlopos tagjához, Ted Kennedyhez vezetett Shrum útja, akinek állítólag a mai napig is ír. Időközben az amerikai politikai harctér tele lett Shrum negatív kampányainak emlékműveivel. A kilencvenes évek elején például a texasi kormányzói előválasztás kampányában a vetélytárs demokrata jelöltnek rontott neki. Azt sugallta, hogy Ann Richardson asszonynak nemcsak az alkohollal voltak problémai (amit Ann Richardson el is ismert), de a marihuánát és a kokaint sem vetette meg. Az ügyet Roger Alies – aki a Willi Horton néven elhíresült, az elmúlt 30 év talán leghírhedtebben rasszista kampányhirdetését készítette – így kommentálta: „Most őszintén, bármit gondolsz rólam, de én ezt nem tettem volna.”
Ha a helyzet úgy hozza, Shrum sem tétovázik a rasszista kártya kijátszásával. Az 1998-as marylandi kormányzói választásokon republikánus ellenfelét, Ellen Sauerbrey asszonyt annyira alaptalanul es durván rágalmazta, hogy az állam számos fekete politikusa is megelégelte, és tiltakozott a negatív kampány ellen. Sajnos túl későn, így Shrum kliense időközben megnyerte a küzdelmet. A Campaigns & Elections című szaklap az év „legbrutálisabban hatásos negatív kampányának” nevezte azt, amit Shrum művelt. Később a vesztes Sauerbrey asszony így vélekedett Shrumról: „Habozás nélkül eltorzítja a tényeket, hogy ráijesszen a fekete szavazókra. Undok, lelkiismeret nélküli ember, aki sárba tapos, és felhasználja a legmegosztóbb politikai témákat.” Majd hozzátette: „Ha valakinek a környezetvédelmi »múltját« támadják, abból nincs tartós kár. De amikor faji alapon megosztanak és polarizálnak egy közösséget, annak már hosszú távú és nagyon aljas következményei vannak.”
Ugyanakkor magával szemben korántsem ennyire kérlelhetetlen a kampánytanácsadó. 1988-ban Leo McCarthy kaliforniai szenátornak a tengeri olajfúrásokat ellenző kampányhirdetéseket készített. Ezzel egy időben az Occidental Petroleum cégnek is segített az ugyanazon tengeri fúrásokhoz szükséges jogok megtartásában. 1997-ben Dick Gephardnak (a képviselőházban a demokraták vezetője volt, nemrég vonult vissza az aktív politizálástól) Shrum írta azt a beszédet, amelyben Gephard elítéli pártja túlzott pragmatizmusát. Majd alig két héttel később Ted Kennedy előadásában elhangzottak az ellenérvek is. A szerző ugyancsak Shrum volt.
Talán mindennél beszédesebb egy egy évvel korábbi eset, amikor Shrum a kaliforniai népszavazáson csillogtatta meg képességeit. A 209. számú indítvány volt hivatott eldönteni, hogy az állam továbbra is alkalmazza-e a pozitív diszkriminációt a kisebbségekkel szemben, vagy ezt már túlhaladottá teszik a faji előítéletek visszaszorulása terén elért eredmények. A Shrum által vezényelt kampány a 209-es indítvány ellen szólt, benne olyan anyaggal, amely a kampányhirdetések „atombombájaként” vonult be a történelembe. Az „üzenet” hovatovább az volt: aki ellenezni meri a pozitív diszkriminációt, annak a Ku-Klux-Klanban a helye! De Shrum táborán ez sem segített. Később Ward Connely, a 209-es indítvány kezdeményezője (maga is afroamerikai) egy stúdióban összefutott Shrummal és megkérdezte, hogy mégis miért volt szükség erre. Connely így számolt be az esetről: „Shrum megvonta a vállát, és azzal indokolta az ügyet, hogy nem volt elég pénzük; a maximális hatást kellett kihozniuk az adott keretből. Ahogy ott ült, a hangja maga volt a megtestesült nihilizmus. Hirtelen Szaddám Huszein jutott eszembe, amint még mindig rakétákat lő Izraelre, pedig a háborút már rég elvesztette.”
Végül Nordlinger így zárja írását: „Az emberek félelmeire játszik, de ha azt veszem, hogy egy időben kik voltak a liberális demokraták, akkor nem értem, hogy egy liberális demokrata hogyan élhet meg a faji feszültségek kiélezéséből.”
Nem csak Nordlingernek van rossz véleménye Shrumról. A The New Republic – az amerikai baloldali elit politikai hetilapja – 2003. február 26-i számában Noam Scheiber ekképp vélekedik róla: „Az évek alatt Shrum a demokraták durva, vagy velünk, vagy ellenünk típusú populista taktikájának vált a mintaképévé. Inkább helyi (állami, nem szövetségi) szinten nevezhető eredményesnek, elnöki szinten nem hozott sok hasznot.” Majd zárójelben fontosnak tartja közölni az olvasóval: „Félreértés ne essék! Mi mindnyájan valamiféle populizmusnak vagyunk a hívei, csak épp nem a győztes mindent visz Shrum-félének.” (Azaz: jobb az olyan „baloldali” jelölt, amelyik csak hazudja a populizmust, szemben az olyannal, amelyik komolyan is gondolja!)
Érdekes adalék, hogy Scheiber egy évvel ezelőtt nagyon pontosan előre jelezte a lehetséges demokrata elnökjelölt befutókat John Edwards észak-carolinai és John Kerry massachusettsi szenátor személyében. Kettejük közül Scheiber Kerryt tartja kívánatosabbnak, mert szerinte a homoszexuális házasságot támogató, 600 millió dollárra becsült magánvagyonnal rendelkező északkeleti liberális Kerry kevésbé kerül Shrum populista befolyása alá. Szemben Edwardsszal, aki szegény déli családba született, és életének javát a nagy cégek elleni pereskedéseknek szentelte. Ráadásul már most megmondta, hogy a kisemberek érdekeiért áll ki. (Edwards magánvagyonát „csak” 50–70 millió dollárra becsülik.)
James Carville-t, a GCS cég húzónevét Clinton 1992-es választása robbantotta be az amerikai köztudatba. Showman, a kampányszakma szupersztárja, akit nem éppen fotogén megjelenése, érthetetlen luisianai akcentusa és elképesztő kijelentései tesznek felejthetetlenné. Carville egyszerre utánozhatatlan, és egyben önmaga paródiája is. Politikai vitaműsorok gyakori vendége, de annyira szélsőségesen elkötelezett, hogy jóslatait senki sem tartja számon, még kevésbé veszi komolyan. Valószínűleg sokkal inkább bombasztikus kijelentéseiért hívják meg, semmint jövőbe látásáért. Olyan katona, aki egy fekete-fehér világban a jó oldal harcosa. Ha cégtársa, Greenberg a számok oldaláról közelíti meg a szakmát, akkor Carville az érzelmek embere (a 2002-es demokrata kudarc után előzetes ígéretéhez híven a fejére húzta a szemétkosarat, mivel nem jött be előrejelzése). Osztályharcos demagógiájában a legkevésbé sem bizonytalanítják el a statisztikák és a tények. Beszédeivel képes nemcsak hallgatóit, de önmagát is könnyekre fakasztani. Nagyon jól megtalálja a közös nyelvet az egzisztenciális lecsúszástól félő, elbizonytalanodott kisemberrel, az amerikai baloldali szavazóval, és el tudja neki adni azt a politikust, akinek épp dolgozik. Olyan meggyőződéssel tudja ígérni a „jobb életkörülményeket, jobb munkahelyeket, jobb iskolákat, olcsóbb és jobb egészségügyi ellátást”, hogy azok hiányáért az ember önkéntelenül a másik oldalt hibáztatja. A harcra, a küzdelemre fekteti a hangsúlyt, és ezt már könyveinek címei, illetve borítói is elárulják: Nekünk igazunk van, nekik nincs: kézikönyv a lelkes progresszívnek – ez az egyik címe. Mindent szabad – ez egy másik könyvéé, és ha valakinek nem világos, hogy mi az, amit szabad, akkor elég a következő munkájára tekinteni: A visszaütés kézikönyve. A borítóról egy csúnyán összevert, monoklis, de még mindig dacos Carville tekint vissza. Érdekes módon azon kevesek közé tartozik, akik nem követték Clinton elnököt a Fehér Házba, mondván, hogy az már kormányzás, márpedig ő ahhoz nem ért. És valljuk be, a történelem őt igazolta, mert kollégái közül többen buktak bele új szerepükbe. Republikánus ellenfeleiről soha nem mond egy jó szót sem. Ez azért is furcsa, mert a valóságban „a másik oldalhoz jár haza”: felesége, Mary Matalin ugyancsak kampányszakértő, csak éppen a republikánusokat erősíti, jelen pillanatban is az alelnök, Dick Cheney tanácsadója. (1996-ban egyébként a Dole-kampány kénytelen volt megválni Matalin asszonytól, mert a jobboldal nem volt hajlandó elnézni, hogy egyik guruja esténként a „sátán” kampányfőnökéhez jár haza.)
Itt jegyezzük meg, hogy Amerikában nemigen van átjárás a két tábor stratégái között. Nincs, mert mind a két oldal tanácsadói ideológiailag maximálisan elkötelezettek, de azért sincs, mert nagyon eltérő stratégiát és módszereket használ a két oldal. Nem véletlen, hogy – amennyiben igaz a hír, miszerint korábban a Fidesz is megkereste a szóban forgó cégeket – elutasították az ajánlatot.
Amennyiben a magyar jobboldali pártok megirigyelnék az MSZP külföldi segítőit, nos hát, akkor talán nem ártana megismerkedniük Greenberg, Shrum, Carville és Rosner ősellenségeivel. Azokkal a szakértőkkel és azzal a fajta jobboldali politizálással, amely rutinszerűen lesöpri a küzdőtérről ezeket a baloldali stratégákat. Azokkal, akik elérték, hogy például most sem Greenberg klienseinek a kezében legyen a hatalom minden intézménye. Ilyen szakértő csoport például a The Winston Group, amely nemrég ekképp vélekedett a GCS és a GQR cég befolyása alatt álló ellenfelekről (idézet a republikánus vezetőségnek címzett, 2003. szeptember 29-én kiadott memorandumból):
„A demokraták bukásra vannak ítélve, ha nem hajlandók letenni az elnök személyét célzó támadásokról. Ez esetben Carville ismételten szemétkosárral kell hogy megkoronázza magát a 2004-es választás estéjén, ahogy 2002-ben tette. Az elnök személye ellen intézett támadások egyszerűen nem lesznek hatásosak. Nem állítom, hogy Bush verhetetlen 2004-ben, de a demokraták stratégiája másból is kell hogy álljon, mint az elnök személye ellen intézett pártos, szélsőséges és vitriolos támadásokból. A demokraták Tales of Two Memos című (Greenberg úr által kiadott) felmérését elnézve, úgy tűnik, hogy Greenberg, Carville és Shrum uraknak eltökélt szándékuk a felperzselt föld stratégiát folytatni, amelynek lényegi üzenete egyszerre pártos, és az ellenfél személye ellen irányul. Ahogy a mondás tartja: aki elfelejti a történelmet, arra ítéltetik, hogy megismételje. Jobb lesz kézügyben tartani azt a szemétkosarat.”
Lehet, hogy a saját hazájukban nem is olyan nagy próféták ezek az amúgy világhírű tanácsadók?
origo.hu
Luxusnyaraló csak milliárdosoknak? – Így szálltak el az árak a Balatonnál
