Furcsa érzésem támadt novelláit olvasva. Mintha a tegnapi kicsik és nagyok, árulók és hősök, politikai alkuszok és túlélők, meghurcoltak és szemlélődők ugyanúgy itt lennének köztünk, mint mondjuk 1946-ban, 1947-ben, 1951-ben vagy 1956-ban. Honnan e panoptikum figurái?
– Mindannyian a fantázia szülöttei, s ugyanakkor hús-vér emberek. Minden úgy történt meg velük, ahogy leírtam, és semmi sem történt meg úgy, ahogy a novellákban szerepel. Mint ahogy velem is minden úgy történt és semmi sem. A most megjelent írásaim azóta keletkeztek, hogy gyógyíthatatlan betegségemmel viaskodom, hogy úgy érzem, átsüt a halál a bőröm alól. Így léptem át a határt.
– De mintha egy másik határvonalat is át kellett volna lépnie. Mégpedig a szépírás és a történészi munka közöttit.
– A történelmi események, folyamatok rekonstruálása és a következtetések levonása a foglalkozásom. Nagyon szigorú szakma. E novellák inkább az emlékeim. Olyan korokból is, amikor még nem éltem. Fantázia szülöttei, de az emlékek nem függetlenek a tényektől.
– Ezek szerint a kötet címadó novellája is megesett? Hogy Rákosi Mátyás sleppjével kivonult a nép közé, az angyalföldi Forgách utca 32.-be, és ott a lakások spájzaiban kutakodott?
– A Forgách utcában nem járhatott… A forint bevezetésének hatását ellenőrizte, kíváncsi volt, hogyan él a dolgozó ember? Azok meg rettegtek, hogy élelmiszer-rejtegetőnek bizonyulnak a dugikolbász miatt. 1946 őszét írtuk, a „forintvédő bizottságokkal” nem volt tanácsos ujjat húzni.
– Kollégái azt szokták mondani, ami egy emberöltő alatt történik, s a jelenben személyes tragédiaként, drámaként éljük át, távlatosan nézve, jelentéktelen epizód csupán. Nekem pedig úgy tűnik, különösen az 1945-től 1956-ig terjedő korszakról szóló írásai alapján, hogy csöppet sincs így.
– Az idő minden színterén ott lehetünk, ha ismerjük a múltat, és van fantáziánk. Én ezekben a novelláimban nem teremtem a múltat, csak belebújok, mint egy viszszajáró szellem. Figyelem a szereplőket: rejtőzködő kishivatalnokot és Rákosi Mátyást, Hitlert és Hácha cseh elnököt, Angelót, a pesti vagányt és az orvost, aki a koncentrációs táborból tér haza, s egyenesen a Gulágra hurcolják. Ott lehetek Prágában, a Vencel téren 1942. július 2-án, amikor kétszázezer prágai polgár tett hűségnyilatkozatot a Harmadik Birodalom mellett. De mennyivel kellemesebb volt 2003. július 2-án, amikor norvég fúvószenekar játszott ott, és könnyekig meghatott a jó vikingek tehetsége. Mick Jaggerrel sétálhatok a Károly hídon, vagy éppen szemlélődhetek a magyar parlamentben 1947-ben, amikor az ellenzék arra kérte Révai Józsefet, ugyan olvassa fel már a versét, amelyben anyja és apja haláláért fohászkodott.
– Fohászkodott?
– Első tanítója, apja és anyja halálát kívánta ifjúkori zsengéjében. Az ellenzék nem volt hozzá kegyes. De nem csak ezért vélte úgy, hogy ellenzékre meg „fecsegő parlamentre” nincs is szükség.
– Ennyit a korról és a kultúrájáról. Hogyan látja történészként, mennyire voltunk képesek a múltban elkövetett bűnökből, hibákból okulni? Hasznossá lett-e az a tükör, amit az ország dolgait irányító politikusok elé tárnak a kutatásaik?
– Nagy baj van, ha a tükröt, melyet a közélet szereplői elé tárunk, azok – mivel árulkodó – összetörni akarják. A történész minimális igénye, hogy azok a negatív folyamatok, amelyeket feltárt, a jelenben ne ismétlődjenek meg, a közélet szereplői ismerjék fel őket, vagy ha újra elkövetik, viseljék következményeit.
– Csupán az utóbbi években volt erre példa?
– Nem tudom felmérni történelmi munkáim hatását. Felbukkanni látom a század első felének visszatetsző politikai fogásait a választási kampányban éppúgy, mint a politikai élet egyéb területein. Volt-e hatásuk a kékcédulás választásokról, vagy éppen a megbélyegzés hatalmáról Földesi Margittal írott könyveinknek? A közéletben szereplő fiatal politikusok sikere adja majd meg a választ.
– Több helyütt is felveti, vajon mindig ott voltunk-e, ahol személyes és nemzeti sorsunkról szavazatunkkal, jelenlétünkkel akár porszemnyit hozzáadhattunk volna a jövőhöz? Gondolja, hogy valóban sok múlhat a jelenlétünkön?
– Egzisztenciális gondjaink, érzelmi viharaink, a földi javak iránti vonzódásunk vakká és bénává tehet minket. Nehéz felismerni azt a pillanatot, amikor ott kellene lennünk. Amikor egy politikai erő, akár a hatalom átlépi azt a határt, ahonnan már nem a meggyőzésünkért, hanem a legyőzésünkért küzd. Szerencsére a magyarság történelmében mindig voltak, akik időben figyelmeztettek, de sajnos kevesen voltak, akik hallgattak a féltő szóra. Ilyen értelemben vetettem fel azok felelősségét, akik látják a problémákat, de kivárnak, mindig csak kivárnak. Kivárják, hogy miként telepedik rájuk egy hatalom, bekebelezve a magánéletüket is. Ebben az értelemben, úgy gondolom, fel lehet vetni a tömeg felelősségét is, mondjuk, a második világháború utáni évtizedben.
– Hiszen féltek, nem?
– Nem osztom azt a véleményt, hogy az akkori tragikus történésekért kizárólag néhány száz vezető kommunista a felelős. Eszközként sem kell szolgálnunk megnyomorító hatalmakat. Akik botot ragadtak 1946–47-ben, és megverték a polgári, nemzeti demokrácia képviselőit, akik szétverték békés gyűléseiket, akik betörtek lakásaikba, milyen felelősséget viselnek? A Rákosit, akárkit félmilliós tömeg tehetetlenségi erejével hatalomhoz segítők felelőssége milyen?
– Ami azt illeti, a közös ügyeinkben kétféle magatartás tapasztalható: a még protestálóké és a teljesen közömböseké. Pedig most, úgymond, igazán szabadok vagyunk.
– Szabadok sokféleképpen lehetünk. Radnóti Miklós biztosan szabad volt, amikor halálmenetben hurcolták nyugatra, pocsolyába lökték, s a vízben meglátva a felhők alakját, azt gondolta: „s felhőt iszik a vízre ráhajolva a fodros birkanyáj.” A nagy baj akkor van, ha egy közösség, egy nemzet nem ismeri fel, mikor van szükség önvédelemre, mikor kell vétót emelnie. 1956-ban még megvolt ez a képessége a magyar nemzetnek.
– Kiveszett volna belőlünk ez a fajta önvédelem?
– Inkább úgy mondanám, szunnyad.
– „Szökni kéne! – Hová mennél? Az egész ország be van kerítve.” Egyik novellájában ezeket a szavakat adja egy hazai munkatábor foglyainak szájába, 1951-ből. A mai helyzet nem hasonlítható össze az akkorival. Mintha ez a „bekerítés” ma is létezne, csak megfoghatatlanul.
– Minden kerítésnél nagyobb akadály, ha nem látunk tisztán. Ha a tudatlanság és a félműveltség uralkodik el. Régi taktika ez. Olyan mértékben ömlik ránk az értéktelenség, a silányság, a szórakoztató dömping, hogy az értékekre, a gondolatokra már se energia, se idő nem marad. Az élenjáró média – tisztelet a kivételnek – egymaga elegendő már a „kultúraiszony” kialakításához. Ezt a célt szolgálja az állandó botránykeltés és -termelés, amely megmérgezi a közéletet, csömört okoz. Ezáltal a valódi problémák elsikkadnak, a polgárok elviselhetetlennek tartják a feszültséget, távol tartják magukat a fontos ügyektől is. Ennek következménye például a választásellenesség, a parlamentellenesség.
– Csodálkozik?
– Nagyon veszélyesnek tartom. Akkor is, ha a magyar parlament működése ma is sok kívánnivalót hagy maga után. Semmi sem szabad, hogy eltérítse a nemzetet a politikai szabadság leginkább bevált eszközeitől. Különben igaza lesz a bizánci követnek, aki 1214-ben feljegyezte rólunk: „Furcsa nép lakja a Duna–Tisza közét, melynek természete megfejthetetlen. A szolgaságot nem bírja elviselni, de a szabadságával nem tud élni.”
– A gyűlölködés, a másik fél sértegetésének, lejáratásának „stílusbravúrjait” ön is visszaidézte egyik írásában.
– Igen, csak akkor 1947-et írtak.
– Miért van az, hogy a magyar társadalom állapotára, mindennapjainkra még mindig nagymértékben rányomja a bélyegét a választások eredménye?
– Mert a politika a médián keresztül, de egzisztenciálisan is túlságosan mélyen behatolt a társadalom és az egyén életébe. A választási győzelmet és vereséget az ország egyik része szinte úgy éli meg, mint a Székelyföldön azt a gyönyörű „négy év elejét” vagy éppen tragikus „négy év végét”. Ez a megosztottság tarthatatlan, mert csak a vokshorgászat sikerétől függ. A nemzet egész fejlődésére is hátrányosan hat az állapot, amely kialakult. Ennek történelmi okai is vannak. Hogy 1990-ig még soha nem jöhetett létre politikai váltógazdaság. Most aztán a választás szabadsága azt is eredményezte, hogy négyévente leváltják a kormányt, akkor is, ha rosszul, akkor is, ha jól működött.
– Ez még mindig nem indokolja a későbbi közéleti feszültségeket.
– A közéleti feszültségek egy része mesterségesen gerjesztett, ami nem jelenti azt, hogy ne lenne veszélyes. Ilyen például a keresztényellenesség vagy éppen a zsidóellenesség. Másik részét az okozza, hogy a vesztesek alapvetően megkérdőjelezik a hatalmon lévők legitimitását. Ilyen feszültséget eredményezhet például a választások tisztaságának, eredményének megkérdőjelezése. Ha a gyanú felmerül, azt szét kell oszlatni, avagy az esetleges visszaéléseket szankcionálni kell. Ennek elmaradása a nemzet demokratikus fejlődése szempontjából beláthatatlan következményekkel járhat. Ilyen a megosztottság kórossá növekedése, ami elvonja az energiákat, kioltja a pozitív kezdeményezéseket. A feszültséget fokozhatja, ha a társadalom egy része morálisan nem tudja elfogadni, hogy a korábbi diktatúrában fontos szerepet játszó politikai erő vagy éppen személyek a demokráciában is hatalomra jutnak.
– Visszatérő kérdés: lehetett volna másképpen? Történelmi munkája révén is jól ismeri az egykori Csehszlovákiát. Ráadásul Prágában született, s a múlt évben is sok élményt kapott a várostól. A hírek szerint arrafelé e tekintetben is nyugodtabb az élet. Mi ennek a nyitja?
– Ott morális és politikai szempontból is élesebben húzták meg a határt. Ott természetes, hogy a fasizmus és a kommunizmus áldozatainak közös emlékművet emelnek. S a dátum 1938-tól 1989-ig tart. Ott erős kommunista párt van, de a demokratikus erők elhatárolódnak a Cseh és Morva Kommunista Párttól. Ezért sokat tett Václav Havel nemrég leköszönt köztársasági elnök is. Az állampárt néhány vezetőjét bebörtönözték, perbe fogták. A volt állampárt vezetői nem tölthettek be semmiféle vezető politikai tisztséget. Ennek okai megint csak a történelemben keresendők, no meg a Fekete Ökörhöz címzett sörözőben, ahol cseh tárgyú novelláim nagy része született. A rendszerváltozás körülményei is eltérők voltak Csehszlovákiában, meg a szocializmus utolsó két évtizede is.
– Igaz lenne-e, hogy a mai feszültségekkel, megcsalatásainkkal fizetünk a „legvidámabb barakk” előnyeiért meg a békés átmenetért?
– A gyökerek oda, s még talán távolabbra is visszanyúlnak. De a feszültségekért mi magunk, a jelenben élők vagyunk a felelősek. A múlt árnyai közt futunk, a múlt meghamisítása ezért veszélyes politikailag is. Nincs vidám barakk, se legvidámabb barakk. Az a döntő, hogy barakknak ítéljük-e meg az 1990 előtti magyar világot, vagy sem. Vidám ember a barakkban is élhet, de minden rendszer csak azt adhatja, ami végső lényege.
– Sorait idézném 1997-ből: „Ez a nemzet egy eleven, élő organizmus, amely időről időre képes a megújulásra. Ez egy fényűző nemzet, pokolba az árnyakkal.” El tudjuk-e űzni az árnyakat?
– Reménykedem, ez pedig a lélek balga fényűzése.
origo.hu
Megkérdezték Ruszin-Szendi Romuluszt, hogy valóban dicsőítette-e Ukrajnát a NATO ülésein – videó
