Festők és átfestők

n Végh Alpár Sándor

Sarlatánok hirdetett útjain csak botorkálva járunk
(Csontváry)

tt hagytuk abba, hogy Vámbéry Ármin, a harmincegy éves zsidó fiatalember, aki legalább húsz nyelven beszél, az ősmagyarok nyomát keresve eljut egész Teheránig. Bicegve jár, százhatvan centi magas, mégis vállal minden veszélyt. Dervisnek öltözve indul el a rettegett kán városa, Szamarkand felé. Zsebében sztrichnin van, gyorsan ölő méreg arra az esetre, ha felismerik. Történt már, hogy az álruhás idegent megnyúzták elevenen. Akkor inkább a méreg.
Mégsem a félelem volt a legnagyobb megpróbáltatás. És nem is az, hogy át kell vágni a sivatagon, ahol napközben hatvanfokos hőség perzsel mindent. Ezek ellen lehet védekezni. A gyanú ellen nem.
A karaván egyik tagja azt suttogja a többiek fülébe: ez az ember nem igazhitű. Tökéletesen beszéli a nyelvet, de nem dervis, hanem kém. Egyik hajnalon előrevágtat, és följelenti a palotában a kánnál.
Vámbéry megérkezik, jár-kel a városban, de hamar észreveszi, hogy követik. Baj. Nagy baj. Egy orosz megbízotton kívül Szamarkandból egyetlen európai se tért vissza élve. Csakhogy a sors néha furcsa játékot űz azzal, aki céljáért kockára tesz mindent.
Vámbéryt maga a kán mentette meg a biztos haláltól. A térség urát kíváncsivá tették a feljelentő szavai: üzent a bicegő dervisért.
Csak nem azt akarod mondani, hogy a szent sírok látásáért tettél meg ekkora utat? De bizony azért, hiszen látod, vándordervisként élek, felelte Vámbéry. A kán felkacagott. Vándordervis te, ezzel a béna lábbal? Nagy kán, dicsőséges ősöd, Timur ugyanilyen testi hibával meghódította a világot.
Jó válasz volt.
A kán ajándékokkal bocsátotta el. Selyem díszöltönyt és pénzt adott neki útja folytatásához.

Vámbéry mégis visszafordult. Érezte, hogy Közép-Ázsiára véres idők jönnek, s olyankor hajítófát se ér az emberélet. Hazafelé végig arra gondolt, milyen fogadtatás várja majd Pesten? Már fél Európa tudta, miken ment keresztül. Büszkék lesznek rá az otthoniak?
1864 májusában ért haza.
Nagy várakozással szállt partra.
„Meg se próbálkozom leírni azt a benyomást, melyet édes hazám viszontlátása keltett lelkemben. Gyönge is volna hozzá a toll, hogy tolmácsa lehessen annak a meghatottságnak, mellyel amaz ország földjére léptem, melynek őstörténete elsősorban ösztönzött veszedelmes vándorutamra, s amelynek nemzeti kezdetei, mint említettem, már ifjúkoromban életre keltették bennem azt az érdeklődést, melynek kielégítése végett mondhatatlan veszedelmekkel és nélkülözésekkel járó utazásomra vállalkoztam. E viszontagságoknak most szerencsésen a végére jutottam. Midőn a Lánchíd mellett a pesti kikötő partjára léptem, és tatárommal, khívai utazásom ez élő tanújával a közeli Európa szállóba siettem, azt hittem, nem bírok örömömmel. Nem is gondoltam reá, hogy amilyen egyedül és elhagyottan keltem utamra évekkel ezelőtt, épp olyan magamban és észrevétlenül térek most haza is. Évek múlva, midőn jelen voltam azon a fogadáson, melyben Livingstone, Speke és Grant, Palgrave, Burton és különösen Stanley részesült Londonban: azon a fogadtatáson, melyben részt vett egy egész nemzet; melynek rendkívüli eseményére hetekkel, sőt hónapokkal előre hívta fel a figyelmet a sajtó, és különvonatok mentek elébe a nemzeti hősként ünnepelt utazónak; midőn láttam, hogy milyen fényes megbecsüléssel fogadták még Bécsben is – hol az utazókat éppen nem szokták a nap hősének tekinteni – Payert és Weyprechtet: lelkemnek annál fájóbban esett egészen figyelmen kívül hagyott megérkezésem szomorú pillanata és honfitársaim bántó közömbössége. Senki sem keresett fel, senki nem vett rólam tudomást egyetlen hűséges jóakarómon, Eötvös József bárón kívül.”
Így ír és így érez, aki keletről érkezve tekint várakozással a Nyugatra.
És most lássuk, milyen érzésekkel fordul a Nyugat embere a Kelet felé.
A göttingai professzor, August Ludwig Schlözer mondatai következnek. Kérem, csüggjenek minden szaván nagy figyelemmel, mert amit mond, meghatározza jövőnket és megítélésünket szerte a világon.
Ezt írja a katedrás német:
„A finn népek egyike sem uralkodó nép, egyedül a magyarok voltak később kivételek, de ők se termettek uralkodásra, mert szomszédaik martaléka és játékszere lettek, ennek következtében saját történelmük sincs. Ahogy nincs a finneknek sem, mert ne feledjük C. Tacitus leírását: A finnusok szörnyen vadak és undorítóan szegények, se fegyverük, se lovuk, se hajlékuk nincs. Füvet esznek, ruhájuk állatbőr, földön hálnak, és egyetlen, amiben bíznak, a nyíl… Ezek tehát a magyarok rokonai.”
Pár év múlva hozzáteszi még:
„A magyarok hordái keleten a besenyőktől rettegtek, nyugaton pedig hosszú éveken át a hatalmas Germániát fenyegették, de igazság szerint ennek nem erejük, nem sokaságuk és egyáltalán nem a hadi vitézségük volt az oka.”

Ne csikorgassák a fogukat. Nem a professzor az egyedüli, aki gyűlölte a magyarokat. Európában mindenkitől különbözünk, ez sokakat boszszant. Még a tengerentúl is. Pár napja csak, hogy egy emigráns magyar, Joe Eszterhas, a Hollywoodi állat című – nyilván önéletrajzi – könyv szerzője valami interjúban azt mondta: „Ha meglátsz egy magyart az utcán, menj oda hozzá, és vágd pofon. Tudni fogja, miért kapta.”
Mi közös a kettőben?
Hogy olyan időben szóltak, amikor a magyarok szénája rosszul állt. Schlözer agresszív tanai finnugorságunkról akkor keltek szárnyra, mikor egy testi hibás ferences apát, aki a császár besúgója volt, bosszút forral, mert az udvar elbocsátotta. Martinovics Ignác összeesküvést szít, és letartóztatása után feljelent csaknem mindenkit, aki számít. Fejek hullnak porba, az osztrák uralom legsötétebb évei következnek.
Magyarországnak ma is vannak följelentői. Itt élnek köztünk, mocskolnak mindenkit, aki számít, és abban is hasonlítanak Martinovicsra, hogy szolgálatosai voltak egy nagyhatalomnak, bár az speciel tőlünk keletre volt. Gyakran megfordulnak külföldön, rossz hírünket keltik egy-egy interjúban, érdekeink ellen tesznek egy-egy tárgyaláson, és gyakran kötnek olyan üzleteket, amikkel megrövidítik az országot.
Az ilyen ország gyönge, s ahhoz az udvarhoz hasonló, ahol egy csirke bicegni kezd. A többiek rögtön észreveszik, csipkedni kezdik, és addig gyötrik, míg bele nem pusztul.
Ha egy erejét tudó országról szól valaki, bezzeg más a hang. Figyeljék, hogyan fogalmaz Frantisek Palacky, a csehek nagy történetírója a kiegyezés éveiben: „A magyar nemzet betörése és megtelepedése Magyarországon az egész történelem legfontosabb tényei közé tartozik, és századokon át nem sújtotta végzetesebb csapás a szláv világot.”
E megállapításban respekt van.
De aztán más idők jönnek.

Trianon után sok millió emberrel és sok ezer négyzetkilométerrel lesz kevesebb az ország. Szomszédaink rögtön hangot váltanak, ami érthető. Az viszont teljesen érthetetlen, hogy időnként saját politikusaink gyöngítik helyzetünket. Közeli példa erre történelmi vaksággal megvert külügyminiszterünk, aki 2002 őszén azt ajánlotta az ország népének viselkedési normaként: vegyék tudomásul, hogy kicsik vagyunk.
Ezt a virtigli Gogol-hivatalnokot odasrófoztam volna pár napja a tévé elé, lássa már egyszer, mi adja a tartást, az egyenes gerincet máshol. Ideje megtudnia ennyi évi közszolgálat után, mi az oka, hogy az emberek többsége azt a földdarabot tartja a legszebbnek, ahol él. Ezért nem mondja se kicsinek, se nagynak, hanem mondja otthonnak vagy hazának.
Van persze, aki lakóhelynek mondja. Az ilyet a globalizáció mételye rágja. Ők azok az öltönyös, típustáskával kontinensek között repkedő ügynökök, kiknek arckifejezésük is szériatermék – hagyjuk röpködni őket, nekünk lenn a földön néhány mongol pásztoremberrel van dolgunk. Kérdezték őket, és mosolygó szemmel válaszoltak: büszkék lovaikra, jurtájukra, hogy övék a végtelen pusztaság, arra meg különösen, hogy Dzsingisz kán utódai. Pedig a statisztikák szerint a mi GDP-nk negyede se jut rájuk, s minthogy manapság ez az emberi élet legfontosabb mérőszáma, boldogtalannak kéne lenniük.
Nem azok. Inkább minket mondanak annak.
Érthetetlen?
Pedig könnyen érthető.
Tőlük nem vették el, illetve: nem adták oda, ami az övék. Se a múltjukat, se tradícióikat, ahogy viseletüket és isteneiket se. Saját arca akkor van egy országnak, ha lakói ragaszkodnak a fentiekhez. Ez a ragaszkodás vonzza oda a kutatókat, a tévéstábokat – magukat kicsivé zsugorító, önérzetüket feladó nációkra senki nem kíváncsi.
Nekünk, magyaroknak hovatovább ilyen hírünk lesz – semmilyen. Ezen változtatni kell. De ne az ország vezetőire hagyatkozzunk, rájuk ritkán számíthatunk. Nekünk: szülőknek, tanároknak, papoknak, írástudóknak kell kézbe vennünk a dolgot.
És most hadd szóljak Csontváryról, aki egy idő után szintén kelet felé fordult.

Mióta az eszem tudom, úgy érzem: Csontváryt a magyarság vigaszként kapta az elvesztett országrészekért. Vallom, hogy Isten segítsége nélkül elpusztult volna ez a kincs. Végtére egy hajszálon múlt.
Ismerik a történetet?
1919 októberében már jócskán vesztett értékéből a pénz. Egy építészhallgató épp akkor jutott hozzá a családi örökséghez, és figyelmeztették, be kéne fektetnie valamibe. Budán járt aznap, s a mai Bartók Béla út egyik házkapuján hirdetést látott: „Műterem kiadó.” Egy építésznek szüksége van tágas helyre, mikor rajzol, úgy gondolta, megnézi.
Gerlóczy Gedeon a legfelső emeleten hét-nyolc zajos embert talált. Vitatkoztak, és járkáltak a padlón szétszórt papírok, a gurigába tekert festmények között. Egy rokon, aki festőnek mondta magát, arról beszélt, hogy a képek értéke semmi, a belga vászon viszont, amelyre festették őket, nagyon jó pénzt ér. Fuvarosoknak kéne eladni őket.
Az építészhallgató belebotlott egy vászonhengerbe, az szétterült, s egyszerre ott volt előtte a Magányos cédrus. A kép hatása egész éjszaka nem hagyta aludni. Meg kell menteni, ez zakatolt benne reggelig.
Nem részletezem tovább, Gerlóczy az árverésen másnap, bár a fuvarosok próbálták lelökni a lépcsőn, megvette az összes képet, a leveleket és a rengeteg feljegyzést. Ezek között voltak a festő írásai Kisszebenről, a felvidéki városról, ahol született.
Így emlékezett vissza rá: „Csendesen éltünk Kisszebenben. (…) Baromfi, hízott liba, sertés, fejőstehén egy házban sem hiányzott, gyümölcs, zöldség mindenkinek termett. (…) Otthon készült minden – a fehérnemű-horgolás, -hímzés, harisnyakötés, ez napi szórakozása volt nőknek, a cselédek lent és kendert fontak; a gyerekek pedig esténkint, hogy ébren legyenek, lószőrt és tollat fosztottak. (…) A városban sem cukrászda, sem kávéház, sem borbély, sem bordély, sem szobás vendéglő nem volt. Mindössze két kocsma volt, egy a városházán és egy az eperjesi úton, ahol a fuvarosokat kiszolgálták. (…) A városban ittas embert nem lehetett látni, kihágás, lopás nem volt, mert minden háznak volt egy munkaképtelen örege vagy fiatalja, aki az asztalmaradékkal meg volt elégedve. Az életnek tehát volt kellemes, patriarchális zamata…”
Ma nincs ilyen zamat.
Ráadásul a fentiekből az is kitűnik, hogy hiába a nagy „fejlődés”, elvesztettük a készséget, ami az akkori élet sokféleségéhez kellett. Vele veszett a dolgok nyugodt egymásra épülése, amit rendnek mondanak, megszűntek szakmák, eltűntek ízek, s ami tán a legfontosabb: semmivé lett a fentieket mozgató energia. Van ugyan kávéfőzőnk, autónk és mobiltelefonunk, de azokat másféle energia működteti.

Nem tudom, megfigyelték-e, mivel vannak megrakva az ezoterikus boltok könyvespolcai? Nos, rengeteg olyan munkával, melyek ígérik: ha úgy teszel, ahogy a szerző mondja, kétszer annyi lesz az energiád. Az öt tibeti gyakorlat, a taj-csi, a jóga kitartott pozitúrái s persze Osho, a nagy mágus garantálják, hogy kirobbanó formában leszel.
Csak egyvalamiről hallgatnak ezek a könyvek.
Arról, hogy miért hiányzik az az energia a jelenkor emberéből, amely megvolt a tegnapiakban.
Ha megmondanák, az ezoterikusok lehúzhatnák a rolót. Mert a válasz végtelen egyszerű. Régen az ember együtt élt a természettel, hagyományaival, és nem hágta át se az égi, se a földi törvényeket. A nyugati világ energiaválságainak okát az emberek belső energiahiánya okozza. Keleten, Japánt kivéve, melyet amerikai módon építettek újjá, soha nem volt energiaválság. Keleten az ősi törvények és hagyományok elevenek.
Nyugaton farba rúgták őket.
A farba rúgók között művészek is vannak.
Egyikük 1962-ben tanulmányt írt Csontváryról, és kijelentette: festészete egy elmebetegé. Ó, szegény, irigy Bernáth, aki kommunista időkben állami ecsettel, állami pénzen, állami falakra „monumentális” dolgokat festett. Kérdem én, hol látni ma rajtuk a méreten túl bármiféle nagyságot? Miközben Csontváry képei immár százhúsz éve árasztják magukból ezt s hozzá egyfajta kozmikus energiát.
Hogy ő miért, és Bernáth miért nem? Mert akiben energia és hit van, annak munkái vissza is sugározzák azt a hitet és a teremtő energiát.
Bernáthban nem volt meggyőződés.
Illúzió nélkül kente a falra figuráit, akiknek a szocializmus nagyszerűségét kellett volna hirdetniük. De hát hogyan hirdették volna, mikor alkotójuk is tudta, hazugság az egész.
Egy akkoriban végzett ifjú festő segített neki, akinek azóta neve lett. Legutóbbi kiállítása kapcsán interjút készítettem vele. Az írás közléséhez nem járult hozzá. Miért? Mert elmondta, és én leírtam a Jászai Mari téri pártház mennyezetfreskójának történetét. Az egykor ifjú festő már koros, a közös festést Bernáthtal mégsem vállalja a nyilvánosság előtt.
Így folyt, barátaim, az államilag támogatott illúziórombolás. Hatása mindenkiben él. Nem ok nélkül írta csaknem száz éve Csontváry, hogy „meggyöngült erővel és megingott jellemmel mi senkinek a világon imponálni nem tudunk”. És az se véletlen, hogy gyakran gondolt arra, régen másként volt: „Mi nem tudjuk még ma sem, kik voltak, honnan jöttek s mi célból jöttek őseink azzal a példátlan energiával, amellyel birokra keltek a világ legnagyobb hatalmával.”
E nagyhatalom írástudója, a göttingai Schlözer ezért akart elintézni minket. Ha karddal nem sikerült, más eszközzel sikerülni fog. Valahogy úgy, ahogy Talleyrand ajánlotta Napóleonnak, mikor az Bécsbe érkezett. A császár megkérdezte tőle: „Mit tegyek a magyarokkal?” A miniszter így válaszolt: „A magyarok becsülik nagyjaikat és büszkék a múltjukra. Vedd el a múltjukat, és azt csinálsz velük, amit akarsz!”
Folytatjuk

***