Gidra szeme

A Gidra egy közönséges igásló volt. Amikor Szultánt, a félvak szürkét sikerült eladnunk, akkor vezette az istállónkba apám. A család érdeklődésének központjába került a pejkó, a mama kockacukrot hozott neki lopva a köténye alatt, apám friss szénával kedveskedett neki, én meg a sörényét fésülgettem. Parasztfamíliában a ló is családtag.
Mindannyian kedveskedtünk neki a magunk módján, de nem sokáig szolgált bennünket. Egy őszi napon, pont szüret ideje alatt, megtörtént a tragédia. Gidra már szekér elé volt fogva, amikor megbotlott, térdre esett, és eltörte a lábát. Apám igyekezett kiszabadítani a hámból és talpra segíteni, de nem sikerült. Kapálózva, hörögve fetrengett a trágyadomb szélén. Apám átszaladt a szomszédba segítségért, a mama friss vizet hozott a kék zománcos lavórban, hátha azzal segít az állat szörnyű nagy fájdalmát elviselni. De egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nincs segítség. Agyon kell lőni Gidrát!
Mellé kuporodtam, megismert. Habzott a szája. És a szeme, az rettenetes volt. Óriási fájdalomtól örvénylő lószem, akár egy tátongó mély szakadék. Soha addig hasonlót még nem láttam. Szóltam hozzá: Gidra! Drága Gidra! De csak nézett rám kitartóan, miközben a mama sírt és a könnyeit törölgette, apám meg a puskáért indult a kamrába. Ott tartotta a vadászfegyverét.
Iszonyattal néztem a ló szemébe, de nem a megszokott képet láttam már benne, a szelíd bácskai tájat, a búzamezőket, a réteket, a kis patakot, amiről egy ló álmodhat, hanem valami elborzasztó szörnyűséget, a halál üzenetét.
Apám megérkezett a puskával, de nem tudta elsütni, a szomszéd kezébe nyomta, hogy az hajtsa végre az ítéletet. Engem közben a mama kézen fogott és bevezetett a konyhába, hogy ne legyek szemtanúja a történteknek.
De a lövést hallottam! Iszonyút dörrent, a galambok felrebbentek a háztetőről, a tyúkok riadtan kódálni kezdtek. Aztán szörnyű csend támadt. Tudtam, hogy vége szakadt Gidra életének. A szomszéd közvetlen közelről fejbe lőtte a lovat. Jönnek majd érte idegen emberek, elszállítják, és én soha többé nem látom, nem érzem tenyerem kagylójában puha, meleg szőrét, nem pedergetem soha többé a sörényét.
Kis idő múlva én is kirepültem a szülői házból, csak a szívemben melengettem az otthon melegét, de az a régi fegyverdörrenés örökké megmaradt bennem, bármerre is jártam. Olykor mély álomból riadtam fel, az önkívületlenség örök bugyraiban járva hallottam, hogy elsül az a régi vadászfegyver. Ilyenkor felkönyököltem és Gidra szemére gondoltam, kétségbeeséssel teli lószemre.
Az iszonyat tüze parázslott fel ilyenkor bennem. Pedig az én fiatalságom telis-teli volt más borzalommal, félelemmel. De nem a háború iszonyata kísértett, városok égése, árvák sírása, halált hozó mélyrepülők vijjogása, Sztálin-orgonák süvítő sírása, amiből bőven kijutott mint volt haditudósítónak. Hanem azt a régi dörrenést hallottam újra és újra, amely kioltotta Gidra életét. És éreztem utána az eszméletlenül mély csendet.
Belém sajdultak néha a múlt fájdalmai, és ahogy gombolyítom magamban az emlékezés fonalát, eszembe jut a két évvel ezelőtti búcsú is. Ültem egy városligeti padon, őszi nap melengetett, amikor feltűnt az egyik kanyargós ösvényen a fiam alakja.
Otthon keresett, aztán utánam jött, az anyja mondta, merre járok. Előbb meglepődtem, de ő megnyugtatott: nem történt semmi. Csak látni akart. Búcsúzásnál azonban egyszerre nyújtotta mindkét kezét. A szemébe néztem, s akkor Gidra szeme jutott eszembe. Az volt ilyen rémülten mély örvénylésű. Azóta többször is eszembe jut. Búcsúzott tőlem némán, ő már tudta, hogy meghal. Megölte a rák.
Belső zokogás ráz, nyugtalan vagyok, botomra támaszkodva kisántikálok az erkélyre. Az idén nem jöttek vissza a rigóim. Rossz előérzet gyötör. Ahogy állok kint a tavaszt sejtető téli ködben, észreveszem, hogy a ház öreg cirmosa settenkedik a lépcső felé. Aztán megtorpan, s csak néz rám, mintha csodálkozna. Talán megijedt tőlem? Mit láthatott?
Becsoszogok a fürdőszobába, felkattintom a villanyt, és belenézek a nagy tükörbe a mosdó fölött.
A haldokló Gidra szeme néz rám a rettenet örvénylő kavargásával. Félek…