K + F

Valamikor volt a k. u. k. A kaiserlich und königlich. A császári és királyi. Aztán volt a kmk. A közveszélyes munkakerülés. Most meg itt a K and H. A Kereskedelmi és Hitelbank. Hogy az „és” kötőszóból miképp lett „and” – hacsak nem a spirituálisan is offenzív nemzetközi finánctőke jóvoltából –, az rejtély. Ja – és még itt a K + F is. Kutatás és fejlesztés. Erre jut mindig a kelleténél kevesebb, s ha egy politikus távlatosabb imázst óhajt a médiában, úgy megígéri: majd erre jut több. Több is jut majd Mohácsnál?
Kutatás és fejlesztés. A kutatás nem igazán gondolkodtat el, pedig a két szó közül épp ez áll közelebb a tiszta szellemhez – elgondolkodtató viszont számomra a fejlesztés. Mit fejlesszünk? Hogyan is fest a fejlesztés? Fejlesztés terhe mellett? Hogyan lehet valamit csak úgy kifejleszteni?
Minap a kereskedelmi televízió ismét helyzetbe hozott. Elvittek a sportkórházba állapotfelmérésre, mert az jó vicc és megkapó képi hatás, amint egy magamfajta cingár alak a szobabiciklin ülve vadul pedálozik, lógnak ki belőle a huzalok, s ketyerék mutatják, hogy a ketyegője percenként hányat is üt. A konkluzió: izomzatom fejlesztésre szorul. Fejleszteni kéne. Igaz, nincs az az állat, amelyik azért futna, mert izmosabb szeretne lenni. Amit mi sportnak mondunk, az az állatvilágtól idegen. Egy állat vagy örömében mozog, vagy zsákmányszerző szándék által vezéreltetve, de sohasem erőnléti célból. Állat sohase edz, egyik állat sem akarja kifejleszteni az izomzatát. Mozgás az élet, nyilatkozta a csiga.
Kutatás és fejlesztés. Fejlesztés és haladás. Progresszió. Trendek. Tendenciák, de: ment-e az „előre” által előrébb a világ? S ha van előre, mi a hátra arc?
Képességfejlesztő tanfolyam. Fejlesztőmérnök. A fejlesztés az ember szabta világban engem a Krisztus–Barabás történetre emlékeztet. Akkor, kétezer éve az emberek Barabás vesztét kívánták személy szerint, a tömeg mindazonáltal Jézust küldte a keresztfára. Most is valami hasonló történik. Minden új termék, új fejlesztés mögött egy laboratórium áll, konkrét, céltudatos műveletek – ugyanakkor az a valami, ami a fejlesztések eredményeként előáll, s létmódként az emberiség egészét jellemzi, mi több, uralja, teljességgel ellentmond a tudatosság elemeinek.
Mi ez a valami, ami elől nem térhetünk ki, ami menthetetlenül újrafazonírozza, folyamatosan újratölti, átkölti, fejleszti mobiltelefonjainkat, s ami elől elmenekülni csak a robinsoni anakronizmus oázisaiba lehet ideig-óráig?
A Föld mai arculatáért a lemeztektonika felel. Az emberiség társadalmi összképéért milyen erő felel? Mi miatt kényszerülünk civilizációban élni? Nagyobb távon ugyanaz a kérdés merül fel, mint kisebb távon: mi kényszerít százmilliókat a televízió elé, s mi kényszerített egyáltalán bennünket, embereket a televízió felfedezésére, majd fejlesztésére?
Egy józan ésszel fel nem fogható jellegű erőszak kiszolgáltatottjai vagyunk valamennyien, és kínunkban próbáljuk néven nevezni, legalább nyelvileg megragadhatóvá, szóvá tenni.
Ma legtöbben globalizációnak hívják. Van, aki mundializmusnak nevezi, míg mások még a „civilizáció” szónál tartanak. Minden rosszért a civilizáció felel, ugye. Én technolúciónak hívom, vagyis a technika önelvű és céltalan fejlődésének.
Ebben a szóban ott rejtezik a sorsszerűség és a céltalanság – hisz a darwini evolúció lényegében az élet sorsa, de nem célja. Darwin szerint a természet szerkezetei, találmányai sohasem értelmezhetők teleologikusan, azaz cél-oksági elvek szerint. A szárny nem azért keletkezett, mert a földtörténeti múltban valaki repülni szeretett volna, s az uszony sem azért jött létre, mert valakinek úszhatnékja támadt volna valamikor. Az ember alkotta lelemények, teremtmények, közvetlen szellemi eredetüket tekintve, teleologikusak, Edison világolási célból kezdett hozzá a villanykörte kifejlesztéséhez, s ez a teleologikus jelleg szinte minden találmányról elmondható, de az egyedi fejlesztések és találmányok nyomán előállott önjáró helyzet már nem fejlesztés, hanem egyfajta új fejlődés, nem innováció, hanem technolúció.
Mindez pedig hová s mihez vezet? Hát ahhoz és oda, hogy belőlünk jelenleg paradoxmód épp a fejlődéskényszer az, ami a legtermészetesebb. Az ősember a természetnek volt alávetve, kiszolgáltatva. Mi saját természetünknek, a fejlődés kényszerének, a fejlettség uralmának, a technolúciónak vagyunk ugyanígy alávetve, kiszolgáltatva.
Nincs hatalom, nincs erő, szándék, akarat, amely a technolúciót leállíthatná, megfékezhetné avagy akárcsak lelassíthatná. Semmiféle vész, sem háború, sem járvány nem tudta letéríteni fajunkat a technolúciós pályáról. El vagyunk térítve. Valami történik általunk és velünk. Mi pedig, mintha egy kimondhatatlan, anonim parancs végrehajtói volnánk, engedelmesen végigcsináljuk, csak fejlődünk tovább. Futunk gyorsabban, ugrunk magasabbat, s hatolunk be a földkerekség legszentebb s legrejtetteb zugaiba is. Akkor tehát: megállj? Avagy ballagjon mégis a vén diák tovább, tovább? De hát épp ott a bökkenő, hogy sem a megállás, sem a folytatás nem megoldása annak, ami van. Értem már, miért javasolta a sportorvos, hogy szobabiciklizzek. Állni és járni hagyni – bölcs elv.