László, a német király

A régi kötetek többsége makacsul őrzi titkát. Hiába a címlapról és az impresszumból kideríthető adat, hiába a kötet gyakori használatát mutató sűrű marginális jegyzet, a sok-sok apró jelentést, információt hordozó kötéstábla; hiába a régi katalógusokban való keresgélés: a lényeg nem deríthető ki, a kép nem áll össze. A sok kis részlet szorgalmas összegyűjtése, a problémák kibogozása mégsem haszontalan.
Így jártam azzal a szép, díszes, középkori missale pergamenlapjába kötött kolligátummal is, melynek egyes kis kiadványai talán egy vagy több XVI. századi diák tulajdonában lehettek. Néhány tulajdonos kilétét csak a legutolsó, 1511-ben Krakkóban nyomtatott mű utolsó lapjáról lehet kideríteni; s e bejegyzések szerint Jan Glogowczyk művét 1551-ben kapta Ábrányi Miklós. Talán. A szöveg felét ugyanis a kötéskor levágták. A másik tulajdonos, Johannes Ebyt [?] 1540-es bejegyzését viszont a víz áztatta felismerhetetlenné.
„Kyrie eleyson” – láthatjuk a kötetet borító pergamenlapon. Uram, irgalmazz! A könyv XVIII. századi újrakötőjének humora ez? Lehetséges. Az első és a kötetben utolsó munka Johannes Glogoviensis, vagyis Jan Glogowczyk (1455–1507), a krakkói Jagelló Egyetem tanárának asztronómiai összefoglalása; csillagászat és csillagjóslás vegyesen. Vajon kik voltak a kötet használói, akik apró betűs latin és német jegyzeteikkel jócskán kiegészítették a szöveget? Nevüket nem örökítették meg a könyv első lapján, de az is lehetséges, hogy csak a kötetet ért víz mosta ki emléküket a kolligátumból. Több kéztől származó feljegyzések találhatók a harminckét lap szélén, alján, a sorok között. Szerencsére az egyik kéz írásképe csaknem valamennyi könyvön felfedezhető, így a következő kis nyolclapos füzeten is, mely az ifjabb Rudolf Agricola (1443–1485) tudós humanista kiadásában tartalmazza Cratis Thebanisnak, a Krisztus előtti IV. században élt, Diogenész-követővé vált cinikus filozófusnak egy állítólagos levelét. Sajnos ezen a rövid kis nyomtatványon sincs egyetlen olyan bejegyzés sem, amely értékelhető lenne, pedig itt is jócskán felhasználták az összes szabad papírfelületet. Hacsak nem az az adat, hogy ezt a munkát és a kolligátumban eléje kötött másikat valamikor a XVI. században ugyanaz az ember használhatta. És nyilván az övé volt az az egyetlen lapból álló kis nyomtatvány is, amely Jacobus Sentinus Regiomontanusnak, a Mátyás udvarában is megfordult neves csillagásznak köszöntésére írt versét tartalmazza.
És a kérdések nem oldódnak meg Heinrich Grammateus, német nevén Heinrich Schreiber (1490–1525) erfurti születésű matematikus rövid mértani munkájának lapjain sem, de legalább a nyomdász neve ismerős lehet a régi magyar könyvek kedvelőinek: Johannes Singrenius, vagyis Johann Singriener jóvoltából forgathatjuk a tizenhat lapos értekezést. 1518. szeptember 7-én került ki a sajtó alól a szerény munka. Singrenius Hieronymus Vietorissal alapított nyomdát a XVI. század elején Bécsben, és működése során nagy szolgálatot tett a magyar kultúrának. Nála jelent meg Pesthy Gábor négy evangéliumot tartalmazó fordítása, a Wij Testamentum magijar nijeluen 1536-ban, valamint ugyanebben az évben még az Esopus fabulaji és a hatnyelvű szótár.
Sajnos azonban Heinrich Schreiber Libellus de compositione című könyvének használóiról a sűrű bejegyzések ellenére sem tudunk semmit. A munka végére a „Salve Regina mater misericordiae”-t kezdte tollpróba gyanánt feljegyezni valaki, de ez az íráskép jóval későbbi a könyvgyűjtemény egyes darabjaihoz, illetve a többi bejegyzéshez képest. A következő munka is a Singrenius–Vietoris nyomdában jelent meg 1518-ban; Johannes Reuchlin (1455–1522) német humanista latin nyelven írt nagy sikerű komédiáját tartalmazza a „Scenica progymnasmata, sive Henno” (Színpadi előgyakorlatok vagy Henno) címmel. A gátlástalan jogász, a becsapott paraszt és furfangos szolgájának kalandjai ma is érdekes és szórakoztató kikapcsolódást jelentenek, a párbeszédek pergőek; nem csoda, ha a mű számtalan kiadást megért. Ki tudja, talán a példányunkban található lapszéli magyarázó jegyzetek is egy iskolai előadás emlékét őrzik.
A titokzatos kötet legérdekesebb feljegyzése egy, az újrakötés során elcserélt ív végén található, mely Heinrich Schreiber matematikai fejtegetésének befejezését tartalmazza, de tévedésből Reuchlin vígjátékának közepére került. A mai formájában rossz helyre kötött utolsó, üresen maradt lap verzójára ugyanis valamikor a XVI. század második felében egy ismeretlen könyvhasználó többsoros, magyar nyelvű fejtegetést kezdett el írni kezdetleges betűkkel és kissé átgondolatlanul. „Lazlo kirali nemet kiral kiralunc vala […] irnam vala ezereotzaz atuan haroba Az macumet terec car mec.” Sajnos a feljegyző nem említette, melyik László királyunkra gondolt, és a mondatot sem tudta befejezni Mohamed török császárról. Talán V. László (1440–1457) lehetett szerinte német, aki sohasem volt különösebben népszerű uralkodónk, de 1563-ban, a feljegyzés készültének idején a törökökkel kapcsolatos „politikája” is visszatetszést kelthetett. Lehetséges, hogy róla akart valamit leírni az ismeretlen könyvhasználó, de az is lehet, a minden bizonnyal magyar diák csak frissen vágott lúdtollát próbálgatta…