Levél a Csillagból (4.)

„Ha cifra stílusról van szó, mindig számíthatsz egy gyilkosra.”
Nabokov: Lolita

Ez persze Jean Genet-re, a múlt század francia költő és író fegyencére nem igaz, különben miért írt volna Öszszes művei elé maga Sartre előszót. Genet pályát tévesztett rabló és gyilkos volt. Villonról nem is szólva. A mi emberünk más. Íme második levele:
(Kétszer kezdi a nevét, amely latinul „jól, nagyon, igen”-t jelent, de valójában a Benedek személynév rövidülése. Ami azt jelenti: „áldott”.)
BENE, BENE László vagyok. 1951. augusztus 12-én születtem Székesfehérvárott, és csak születésem után költöztem a Fejér megyei pusztákra, s mivel ifjúságom a pusztán töltöttem, azért ott lettem otthonossá – a puszták fiának számítok.
Kriminalitástól sosem féltem…
(Itt fegyverek arzenálja következik fotókon, vélhetően bűnügyi lapokból kivágva.)
Mert én nem félek, sem nem szégyellem megmondani az igazat. Nem tudok félni, skrupulusaim, mit több: előítéleteim sincsenek. S így tovább. Ez érzés dolga.
Jelenleg életfogytiglani fegyházra ítélten lakom a Csillagban, amiért – mai áron – 70 (hetven) millió forintot rabol(tunk)tam… mindeközben megpisztolyozt(unk)am tíz embert, akik közül – sajnálatosan, de igazán! – négy derék ember meghalt, s így tovább. Nem folytatom ezt, mert kérkedni semmi kedvem. Sosem is tettem. De ma már talán elmondani kötelességem is, meg ha jól értettem, a Magyar Nemzetben megjelent írásában kérte is.
Remélem, nem kerülök önteltség gyanújába, „úgy hiszem”, a hírnév kötelez Szegeden. Jó kis cellát kaptam a Csillagban, cserébe tehát a legtöbbet szeretném nyújtani, amire csak képes vagyok. Szegeden – a múltba tekintő jövő.
(Itt három Ady-idézet következik, a „Góg és Magóg fia vagyok én”-ből, nagyon szerénytelenül. Ráadásul kihallik Móricz hangja is a szövegből, mert persze ilyen sohase történt szülővárosomban.)
Szegeden: soha nem feledik, hogy Kossuth Lajos három napot töltött benne. Minden lépése nagyszerű volt, minden tette csodálatos. Egy ujjongás, egy majális volt ez a három nap. S mikor a legnagyobb örömben vannak, ráadásul egy csoda várt rájuk.
– Rózsa Sándor!
Itt van Rózsa Sándor a bandájával. És a nép ahelyett, hogy rémülten futott volna szanaszét a betyárok hírére, hazafias nótába kezdett, és gyűl, gyűl ki, s nézi a mindennél nagyobb csodát.
Kossuth Lajos az ablakban állott, úgy nézte végig a betyárok bevonulását. Jöttek a lovas betyárok százötvenen.
Elöl jött remek paripáján a vezér, akinek a nevét senki se merte eddig kimondani, s még most is le van lakatolva a szegediek nyelve. Nem éljeneznek. Ők tudják jól, miről van szó. Hogy kikről. Csak kíváncsian nézik a lovas betyárokat.
Rózsa Sándoron fekete posztóruha van, bőrrel szegett jó ruha és zsinóros nadrág, ami be van húzva jól a csizmája szárába. Nincs rajta semmi cifraság. Azt hinné az ember, pirossal, kékkel hányatja ki a ruháját, s még csak egy zsinór sincs rajta, ami kirikítson. Még csak strucctollas kalapja sincs, mint Kossuth Lajosnak. A szokott, széles szegedi kalap betyárosan, mellette semmi sem lengedez, s az állára lehúzva annak a szíja. Széles kardja az oldalán lóg, nyeregkápája meg ki van rakva pisztolyokkal.
(…)
A betyárok annál cifrábbak. Inkább gatyában vannak, mert az lobogósabb, mutatósabb. Elöl igen jó lovak vannak, de a menet végén nyomorult gebék.
– Majd kicserélik – szólt a tömegben egy gazda.
– Ez csak a böcsületükre vall: kímélik a szögedi ménöst.
– Nem köll űket félteni. Mindnek olyan lova lösz, hogy mögirigyelheti bárki.
Kossuth Lajos az ablakból nézte a betyárokat. Nem jött ki az erkélyre.
De milyen nyugodt ez a betyár. Nézzétek, az a kis embör, az a nagy embör.
Rózsa Sándor a bandájával elindult, hogy történelmi küldetését teljesítse. Ő határozta meg, hol mikor mi történjék és hogyan. Nem a kényelmet kereste, hanem a győzelmet. Ezért csak egyféleképpen tudott harcolni: teljes erőbedobással. Kitűnő fegyverzettel rendelkeztek és nagyszerű taktikával. Kiváló volt a csapatmunkájuk.
Amikor az „ösztövér kútágas, hórihorgas gémmel” jelezte, hogy jönnek az osztrákok vagy mások. Feszült figyelemmel kémlelik a terepet… Rózsáék elfektették a lovaikat, melléjük hasaltak. A lóval, a földdel és őseikkel eggyé válva várakoztak.
Amint bemérték a távolságot, a földből pattantak ki, teremtek elő lovaikon… A betyárok megfelelő határozottságával, milliméter pontossággal csaptak le.
Itt van a Közlöny 814. oldalán: „… Rózsa Sándor viselete a harcban: ezen puszták fiát mindenfelé lehetett látni, ő maga kezével hét ellenséget lelőtt, ötöt levágott.”
Rózsának senki és semmi nem állhatott útjában. Ha mégis, vagy átgázolt, vagy átugratott azokon. Legyőzhetetlen volt valóban – csak elárulni lehetett, amint azt mindjárt hallani fogják.
Az osztrákok diplomáciai csatornákon igyekeztek szabad harcunkat lejáratni, mondván: a Kossuth Lajos vezette harc betyárok, bűnözők harca. Kossuth a nemzetközi nyomást nem tudta semlegesíteni, de olyannyira nem, hogy elrendelte a betyárok bandájának feloszlatását. Igen ám, de ha ragadozók verődnek össze nyájjá, az már nem nyáj. Rózsa Sándor „összevonja szemöldökét, a lovát ugratja”, és cimboráival tovább harcol. Betyár hazafiak voltak! Kiváló férfiak – a valóságban!
Pesten 1853. március 26-án a magyarországi császári katonai és polgári kormányzóság 10 000, azaz tízezer pengő, vagyis huszonötezer váltó forintnyi vérdíjat tűz ki Rózsa Sándor fejére.
Ám hiába volt a vérbírság. Egy egész kis hadsereg fésülte át a Duna–Tisza közét. Elfogtak tizennégy gonosztevőt, rengeteg csavargót, szegénylegényt és szökött katonát, de Rózsa Sándort nem tudták kézre keríteni.
Való, hogy saját komája, Katona Pál csorvai tanyás gazda adta föl a pandúroknak 1857-ben, ma sem tisztázott, min vesztek össze. (Itt közbe kell szólnom, mert Bálint Sanyi bácsi ezt is tudta: Egy nyári este már sötéttel érkezett meg a tanyába. Nem akart zavarogni, egy közeli búzatáblában pihent le. Katona Pál, akit Kisgazda Palinak csúfoltak, nyulat látott arrafelé, és lőtt is. Sándor azt hitte, az életére tör. Felelősségre vonta. Pali tiltakozott, hogy csak a nyulat akarta eltalálni, a betyár mégis rátámadt. Pali összefogta Sándor subáját, de az belül tele volt fegyverekkel, így aztán sikerült neki Pali karját átlőni. Később amputálni kellett. Pali felesége ekkor baltával homlokon vágta a betyárt. Meg is kapta a vérdíjat, de nem örülhetett neki sokáig: a lánya meghalt, ő megvakult. Rózsa Sándort csillagbéli Bene László forrásaival szemben halálra ítélték, de Ferenc József megkegyelmezett neki. Rudolf királyfi születésének örömére kegyelmet kapott.)
S még az évben – folytatja a szerző, B. L. –, 1868. december 8-án Félegyháza és Pusztapéteri között Rózsa Sándor és bandája megállította és kirabolta a vonatot. „A lélekidomár” Ráday Gedeonnak ez már sok volt, ezért csellel a szegedi várba csalta Sándort. (A csel egyszerű volt: Rózsa Sándor egész életében pusztai csöndbiztos szeretett volna lenni. Ráday megígérte neki, hogy az lesz.) Aztán becsukta a vár rettenetes hírű, Zwingernek nevezett részébe. S így tovább. Egy cellába került, hogy kivel, nem írom le a nevét, mert nem érdemli meg. Így derítették ki Rózsa „nagy vállalkozásait”.
Az 1872 decemberében lefolytatott per után első fokon kötél általi halálra ítélték – immár másodszor –, csak 1874-ben változtatták büntetését életfogytiglanira. (Krúdy szerint azért, mert megmentette volt Ferenc József életét az elszabadult ménestől az Alföldön. Az ország koronázatlan uralkodója és a magyar puszták koronázatlan királya – de szép is ez.) Ezt a hírt már Erdélyben, a szamosújvári börtönben közölték Vele. Ült ő Kufsteinban is. (…) Néhány év múlva, 1879. március 12-én, a nagy árvíz után a szegedi várat, minden titkok tudóját a város elbontatta.
Rózsa Sándorra, a betyárok csillagára, mint tanáromra és mesteremre roppant büszke vagyok. Azt mondani se kell: a túlélés nagymestere nem bitón végezte, ahogyan a dalok és balladák hősei, hanem Szamosújvárott ágyban, párnák közt, 1878 novemberében. B. L. pszichológusa, Éles Éva úrnő szerint is halála után a fejét elválasztották a törzsétől, s Pestre szállították. (Itt egy általam már idézett kép következik: kalitkában egy emberi fej, rajta egy fehér galamb A szellem oda száll, ahova akar felirattal.) Rózsa sírját ma is ápolják Szamosújvárott, a fegyház melletti temetőben. És Szegeden?
(A továbbiakban a szegedi árvizet részletezi a szerző, amelynek most lészen a 125. évfordulója. Leírja azt a szinte amerikai tempóban megindult újjáépítést, és megjegyzi: Az új börtönről sem feledkeztek meg, ahol is, mint azt már megjegyeztük, jó kis cellát kaptam.)
Rózsa Sándor – írja B. L. – talán várhat egy kis figyelmet és szeretetet, s remélheti, hogy köze van a városhoz, az emberekhez.
Jó egészséget kívánva, de igazán!
Kelt Szeged-Csillag, 2004. január 28-án
A legmélyebb tisztelettel
Bene László
(Ha a figyelemnél tartunk, teszem hozzá, Bálint Sándor hívta föl egy könyvre a figyelmet bizonyos Robert Neumann osztrák író tollából. Neumann mit sem tudott Krúdy regényéről, bár nagyapja falusi kocsmáros volt Magyarországon. Az unoka magyarországi tanulmányút után Rózsáról szóló regényét angolul írta meg 1939-ben. Lefordították norvégra, finnre és spanyolra is. Amerikában óriási sikere volt: az MGM filmet akart belőle forgatni, de ugye nekünk akkoriban méltóztatott hadat üzenni ennek a semmi kis USA-nak. Végleges – német – fogalmazásban csak 1958-ban jelent meg, de máig se akadt magyar kiadó, aki a fordításban fantáziát vagy pénzt látott volna. Mindannyian rabok vagyunk: a saját tapasztalataink és történetünk foglyai.)