Piros könyvek korszaka

Schröder csapata, ha már a gazdaságban nem tudott eredményeket elérni, kiadott legalább egy kis piros könyvecskét, amely elmagyarázza a németeknek, hogy mit is akarnak csinálni. A könyvecske színét nem választhatták volna meg szerencsétlenebbül. Mert igaz ugyan, hogy a jelenlegi német vezetés nem egy tagja aktív szerepet játszott a hatvanas évek végének szélsőbaloldali diákmegmozdulásaiban, és emiatt a választott szín talán illene is hozzájuk, azonban azóta új hitre tértek. Schröderék ugyanis a hatalom megszerzéséért – más elvtársaikhoz hasonlóan – a nemzetközi tőke érdekeit jobban szolgáló ideológia híveivé szegődtek. A színválasztás alkalmat adott a Guardian tárcaírójának, Timonthy Garton Ashnak némi gúnyolódásra: „A hatvanas években az európai gazdaság virágzott és a kínaiak adtak ki egy kis piros könyvecskét Mao elnök mondásaival. Most Kína virágzik és Európa ad ki kis piros könyvecskéket.”
Mindez abból az alkalomból merült fel, hogy Németország, Franciaország és az Egyesült Királyság vezetői Berlinben összeültek, hogy megvitassák, miként is kellene kirángatni a kátyúból az európai gazdaság megrekedt szekerét. Egy közös nyilatkozatban arra figyelmeztettek, hogy az unió elmarad attól a 2000-ben Lisszabonban kitűzött céltól, hogy 2010-ig „a világ legversenyképesebb, legdinamikusabb, tudásalapú gazdaságává” váljon, amely felülmúlja az Egyesült Államokat. Bár talán felesleges volt a figyelmeztetés, mert ezt már mindenki amúgy is tudja. Ami viszont tényleg új volt, az egy, a gazdasággal, a gazdasági reformokkal foglalkozó bizottsági elnökhelyettesi poszt létrehozására vonatkozó indítvány. Ugyanakkor világosan kiderült, hogy a három ország vezetője nem ért egyet a gazdaságpolitikai célok megvalósításának alapvető eszközeiben. Míg Tony Blair kitart találmánya, a „jóléti szabad piacgazdaság” (a „harmadik út”) elve mellett, Jacques Chirac uniós szintű gazdasági programokat és az európai piacok erősebb védelmét szorgalmazza.
A találkozóra nem hivatalos 12, illetve 22 ország elég mérsékelt lelkesedéssel szemlélte a három nagy összejövetelét. Legjobban talán az olaszokat boszszantotta, hogy kihagyták őket, és Berlusconi, a maga közvetlen módján el is nevezte az összejövetelt „big mess”-nek, amit épp úgy lehet „nagy zablásnak”, mint nagy összevisszaságnak fordítani. Más országok is jelezték, hogy nem hajlandók maguk felett egy „direktóriumot” elfogadni.
A szomorú valóság végül is az, hogy az ismétlődő felhívások ellenére ma az unió talán távolabb van a 2000-ben kitűzött céloktól, mint négy évvel korábban. Ennek valószínűleg az az oka, hogy az uniós vezetők helyzetértékelése messze esik az európai valóságtól, és ennek következtében a javasolt terápia is hibás. Így könnyen megeshet, hogy néhány év múlva újabb piros könyvet kell kiadni arról, hogy miért nem teljesült mindaz, amit Európa vezetői 2004-ben elhatároztak.