A látványos fordulatokban bővelkedő XX. század térségünkben különösen regényes életutakat produkált. Jó példa erre az ön családja is, hiszen nagyapja Lenin sofőrje volt, míg édesanyja a lengyel ellenállás aktivistájaként a varsói Gestapo főnöke elleni híres merénylet egyik végrehajtója. Ilyen előtörténettel aligha meglepő, hogy ön sem maradhatott ki a század nagy történelmi változásaiból, s meglehetősen korán kapcsolatba került az ellenzékkel, a szamizdattal…
– Köszönhetően Lengyelország viharos XX. századi történelmének, családom története valóban változatos. Nagyapám 17 évesen besorozott katonaként egyszerűen ezt a feladatot kapta, de meg kell jegyeznem, hogy már 1920-ban a lengyel oldalon harcolt. Akárcsak apám és anyám később a Honi Hadsereg soraiban, a Gestapo magas rangú tisztjei elleni akciókat végrehajtó földalatti szervezetben. Édesapám a nemzeti ellenállás üldözése következtében a kommunista időkben börtönbe is került. Ez a légkör rányomta a bélyegét neveltetésemre is. Ugyan kémikusként és fizikusként kezdtem dolgozni egy intézetben, a feleségem azonban az egyik legismertebb lengyel író lánya, így aztán jól ismertem az irodalmi köröket. Amikor pedig lehetőség nyílt az ellenzéki tevékenységre, 1976-ban alapító tagja lettem a KOR-nak, a Munkásvédelmi Bizottságnak, s ezzel párhuzamosan kémikusként festéket gyártottam, és elkezdtem először kis brosúrákat, majd 1977 második felétől könyveket kiadni.
– Ekkor, a 70-es évek közepén azonban még elég távolinak tűnhetett a kommunista rendszer megdöntése…
– Nem nagyon hittem abban, hogy a rendszer magától összedől, s az erőnket, hatásunkat sem becsültem túl. Elsőrendű célunk akkor talán nem is ez, hanem a jogsértések elleni fellépés volt. A könyvkiadást pedig az a természetes igény motiválta, hogy az emberek megismerjék Czeslaw Milosz költészetét vagy Witold Gombrowicz és más ez idő tájt elhallgatott lengyel, cseh vagy éppen orosz írók munkáit. A Nowa lényegében független irodalmi kiadó volt. Amit mi csináltunk, nem is nevezném tehát szamizdatnak a szó eredeti, klasszikus értelmében, hiszen nem saját magunk által írt röplapokat nyomtattunk, hanem létező műveket.
– Ez a tevékenység azonban mégiscsak szamizdat néven vált általánosan ismertté, amelyben pedig Lengyelország volt a példa a térség ellenzéki körei számára. Az illegalitás körülményei között mennyire volt hatékony az együttműködés a közép-európai ellenzékiek között? Miként sikerült átadni tapasztalataikat a többieknek?
– Én például kétszer átjutottam a zöldhatáron Csehszlovákiába, hogy ott nyomtatni tanítsam a kollégákat, s ők is jöttek hozzánk. Mint ahogy Demszky Gábor vagy Kenedi János szintén Lengyelországba jártak tanulni a mesterséget, s a közös közép-európai ellenzéki lapunknak, a Kritikának voltak magyar szerkesztői is.
– Szerényen hallgat erről, de az olyan tiltott irodalom, mint Bulgakov Kutyaszív vagy Orwell 1984 című nagy hatású munkájának kiadása igenis segített a gondolkodás megváltoztatásában, feszegette a rendszer kereteit…
– Valójában talán nem is az volt a lényeg, hogy milyen könyvek jelentek meg. A hangsúly inkább azon volt, hogy e kiadói mozgalom körül ezrek dolgoztak, szerveződtek.
– S ha tovább próbáljuk feszegetni, miként jutott el ez az ellenállás a rendszerváltásig, akkor mindenképpen meg kell állnunk a lengyel Szolidaritás azon egyedülálló erényénél, hogy e mozgalomban találkozott az értelmiség és a munkásság. Mivel magyarázza azt, hogy a térség többi országában ekkor nem nagyon jutottak el eddig?
– Feltehetően hiányzott az a tapasztalat, ami Lengyelországban nagyon is élő volt. Történetesen az, hogy nálunk 1956-ban csak a munkások lázadtak fel, míg 1968-ban csak az értelmiség. Így aztán amikor eljött 1976, amikor az áremelések miatt indult újabb munkáslázadás, akkor az értelmiség – tanulva a történtekből – rájött arra, hogy össze kell fogniuk. Az ezt követő négy-öt évben pedig ez a két osztály végleg összeforrt. Ez pedig azért volt nagyon fontos, mert a kommunista hatalom lényege a különböző rétegek megosztása, egymás ellen fordítása.
– Ha most egy nagyot ugrunk az időben, akkor minderről okvetlenül eszembe jut, hogy a rendszerváltás után ismét látványos lett a társadalom megosztottsága, így óriási a szakadék a munkásság és az értelmiség között is. Ráadásul mára már az egykori ellenzékiek is politikai táborokra osztódtak, ami még természetes is lenne, az azonban már kevésbé, hogy nem is nagyon beszélnek egymással. Miben látja ennek az okát?
– Ez valahol természetes. Régen a közös ellenség összetartotta az ellenzéket, míg annak megszűntével kiderült, hogy az egyik liberális, a másik konzervatív, a harmadik meg baloldali. Most már mindenki megteheti, hogy a maga útját járja. Ez a demokrácia. Így van ez másutt, például Franciaországban is.
– Mindent azért talán nem lehet a demokráciára fogni, hiszen a vita normális esetben nem zárja ki, hogy a felek beszélő viszonyban legyenek egymással. El tudná például képzelni, hogy Lech Walesa, Adam Michnik és a Kaczynski testvérek valamiért együtt álljanak ki?
– El, bár meg kell jegyeznem, hogy sokak szerint nagy képzelőerővel rendelkezem. Egy realista tehát minden bizonnyal másként vélekedne erről, mint én. De ha én realista lennék, akkor soha nem alapítottam volna jó negyedszázada független könyvkiadót.
– Ön könyvkiadóként ma is nap mint nap szembesülhet az olvasói szokások drámai megváltozásával, a globalizáció kihívásaival, a szabadság olyan hordalékával, mint a lassan mindent elöntő szennyhullám. Miként lehet mindezzel felvenni a harcot?
– Ne feledjük el, Amerikából azért áramolhatott be ilyen mindent elöntő hullámban ez a tömegkultúra, mert mintha Európában elveszett volna a szellem. Megdöbbentő, mikor olyanokat olvasok, hogy fiataljaink 30-40 százaléka az Újvilágba szeretne menni. Az amerikai álom virágzik, miközben mintha elvesztettük volna identitásunkat. S amíg marad a fiskális brüsszeli adokkapok-szemlélet, amíg nem tudjuk felépíteni a szellem Európáját, addig bizony vesztésre állunk.
– A hatalom és a sajtó bűnös összefonódását sejtető, a korrupció burjánzását igazoló Rywin-ügybe a sajtó és a szólás szabadságáért oly sokat tett ellenzékiek, mint Adam Michnik is belekeveredtek. Mi lett a szép álmokból?
– Én úgy látom, ez a botrány mégiscsak inkább a volt kommunistákról szól, akik úgy gondolták, hogy Michnikkel is úgy kell elintézni a dolgokat, mint azt egyébként megszokták, de tévedtek.
– Sokakat meglepett azonban az is, hogy a Gazeta Wyborcza főszerkesztője vagy fél évig hallgatott a megvesztegetési kísérletről…
– Én megértem a magatartását, hiszen a hatalom képviseletében kereste meg őt Rywin, s ha másnap ezt bejelenti, elveszti minden esélyét arra, hogy kinyomozza, kik is küldték pontosan az ismert producert. Igaz, ez sajnos így sem derült ki.
– Hát ez az! Csupán az világos, hogy a hatalom térségünkben még mindig túlságosan rátelepszik a sajtóra. S ebben még csak nem is Lengyelország jár az élen!
– Ez talán csak Amerikában nincs így. Ha jól megnézzük, a nagy európai botrányok is mind valahol ehhez kapcsolódnak. A sajtó figyeli a hatalom, a politika kezét, de mindig csak az ellentétes oldalon lévőkét. Olaszországban pedig egyenesen egy kézben, ráadásul politikuséban összpontosul a sajtó jelentős része.
– No, de azért mégsem ez a példa! Nem gondolja, hogy az ilyen dolgok mára már igencsak beárnyékolják a demokrácia oly nagyon várt eljövetele felett érzett örömet?
– Nézze, én 44 alkalommal ültem börtönben, ma azonban már nem kell attól rettegnem, hogy lecsuknak. Lengyelország ma demokratikus állam. Ugyan nem egészen olyan, mint amiről egykor álmodtam, azonban 15 évvel ezelőtt még a Varsói Szerződés tagjai voltunk, ma a NATO-é, holnap az Európai Unióé is, s ez óriási változás. Igaz, koránt sincs mindenkinek elegendő pénze ma sem ahhoz, hogy jól éljen, a szabadság azonban elvitathatatlan. A múltba azok sem vágynak vissza, akik bírálják a mai állapotokat.
– Ez így van, de az álmok azért csak szebbek voltak! A rendszerváltás hajnalán például talán még az érintettek sem gondolták, hogy 15 év múlva is ők vezetik majd az országot. Azon is elcsodálkoztak volna, hogy az egykor éppen általuk üldözött ellenzékiekkel kormányoznak majd egy koalícióban…
– Azért abból kell kiindulnunk, hogy 1989-ben mégiscsak volt egy kerekasztal, s egyik oldal sem tudta volna a másik nélkül érvényesíteni akaratát. Szükség volt tehát arra a fiatal kommunista generációra is, amely már nem a sztálinizmusból jött. Nem gondolom tehát, hogy ezeknek az embereknek semmissé kellene tenni a munkáját.
– Ezt én sem gondoltam, ám az mégiscsak furcsa, hogy ma mindkét ország kormányát nézve úgy tűnik, mintha megállt volna az idő…
– Mit ért azon, hogy ugyanazok az emberek vannak hatalomban? Azért ezek a politikusok a 80-as években még csak középvezetők voltak, jó esetben a második vonal. Aleksander Kwasniewski például sportminiszter. Azt viszont én is hibának tartom, hogy a rendszerváltás után Csehország és az NDK kivételével nem történt meg a rendes átvilágítás, a dekommunizáció. Kimondottan zavar az is, hogy az ellenzéki idők miatt nem élvezek majd szép nyugdíjat, míg az egykor engem üldöző belügyes akkor is jól fog majd élni.
origo.hu
Mutatjuk, hogyan került Gyurcsány és a Momentum a totális süllyesztőbe
