– 2021-ben, a tokiói olimpián a csapatban megnyert bronzérem után úgy jött le a pástról, hogy élete álma vált valóra. Elmondta azt is, hogy azért folytatja Párizsig, mert még egy, ennél fényesebb olimpiai érmet szeretne nyerni. Mi jut eszébe erről?
– Nagyon hosszú pályafutás van mögöttem, de az a négyes, amelynek a japán fővárosban tagja voltam, életem legjobb csapata volt – kezdett bele a történetbe Decsi Tamás. – 25 éven át voltam felnőtt válogatott, 2007-ben szintén világbajnok voltam csapatban. Akkor Szilágyi Áron mellett Lontay Balázs és Nemcsik Zsolt vívott Szentpéterváron. Két évvel azok után, hogy 2005-ben, a Lipcsében rendezett vb-n nem jutottunk be a legjobb nyolc közé. Az volt életem első felnőtt vb-szereplése, gondolhatja. Ráadásul Spanyolország vert meg bennünket a nyolc közé jutásért. Azon a mérkőzésen minden asszómat megnyertem, de ez sem volt elég, mert Nemcsik Zsoltnak és Fodor Kendének sajnos nem ment a vívás. Két évre rá jött a szentpétervári csoda. Aztán 16 év szünet következett, mert a következő csapatvilágbajnoki aranyat 2023-ban nyertük meg Milánóban. Addigra már az a négyes nyolc éve dolgozott együtt a testvérem, Decsi András irányításával. Az a milánói győzelem feledhetetlen. 2023-ig olykor azt éreztük, átok ül rajtunk, mert Dél-Korea sokszor elvert bennünket. 2019-ben Budapesten is ők voltak a jobbak – egyetlen találattal. A sors tényleg visszaadott valamit 2023-ban, Olaszországban.
Decsi Tamás mindent őszintén elmond
– Akik látták a Szilágyi Áronról készült filmet, azt is észrevehették, hogy a Decsi–Gémesi–Szatmári–Szilágyi négyes tagjai között szinte eltéphetetlen volt a kötelék. Ön hol helyezkedett el ebben a négyesben?
– Mindig csapatembernek tartottam magam, annak ellenére, hogy a vívás alapvetően egyéni sportág. Nekem mindig a csapat volt az első. Én voltam a legidősebb, az olykor előforduló súrlódásokat én próbáltam minimalizálni. Hiszen vívásban az egyéni versenyek vannak előbb, ahol mindenki magáért küzd. Eltelik pár nap és jönnek a csapatversenyek, ahol egymásért kell meghalni. Én mindig ezt tartottam szem előtt. Kész voltam ezért a brigádért meghalni.
– Mennyire érte váratlanul, hogy 2024 márciusában, mindenfajta előjel nélkül komoly támadást indítottak ön ellen a közösségi médiumok felületein? Mi történt akkor? Miért akarták Decsi Tamást kiakolbólítani a magyar férfi kardválogatottból?
– Semmit sem értettem az egészből. Olyanokat írtak rólam, hogy öreg vagyok, kövér, meg lassú. Nagyon meglepett mindez, nem számítottam rá. Ahhoz, hogy ezt megértsük, vissza kell menni 2016-ig. Én eleve addig terveztem az élsportolói és a válogatott pályafutásomat, hiszen 34 éves voltam. Az olimpiára úgy mentem ki, hogy nagyon jó formában éreztem magam. Az eredményen ez nem látszott meg, a 26. helyen végeztem. Rio után a testvérem, Decsi András került a válogatott élére. Előtte tíz évig külföldön dolgozott.
Az ő érkezése mindent megváltoztatott, azt mondtam, adok még egy esélyt annak, hogy olimpiai érmes legyek.
Újra éreztem magamban az erőt. Mert az olimpia és én addig nem jártunk kéz a kézben.
– Arra gondol, hogy 2012-ben az utolsó olimpiai kvalifikációs verseny előtt a fiatalítás áldozata lett?
– Mondhatjuk ezt is. 2004-ben, 22 évesen azért nem mehettem Athénba, mert túl fiatal voltam. Ugyan előtte háromszor vívtam junior vb-döntőt, de ez sem volt elég. Megértettem. 2008-ban úgy érkeztünk meg Pekingbe, hogy mi voltunk a világbajnokok, erre 45-44-re kikaptunk az Egyesült Államoktól és a négy közé jutás sem jött össze. 2012-ben a szövetségi kapitány a fiatalításra hivatkozva 29 évesen kivágott a csapatból, az utolsó kvalifikációs világkupán elég lett volna a nyolcba jutnunk. Tizenegyedik lett a csapat, a magyar kardvívás történetében először nem jutott ki az olimpiára. 2016-ban a vetésforgó miatt nem lehettek ott a kardcsapatok Rióban. Érti már? Rióból hazafelé tényleg azt gondoltam, hogy itt a vége.
És ekkor érkezett meg a testvérem, aki mindent megváltoztatott. Egy kínai mecénás segítségével elkezdtem újra felépíteni magam, eljutottam versenyekre, nagyon mélyről jöttem vissza. Nyolc csodálatos év következett csapat vb-döntőkkel, olimpiai bronzéremmel, majd az egészet betetőzte a 2023-as vb-arany csapatban. Ezek után mit feleljek arra a kérdésre, hogy mennyire ért váratlanul mindaz, ami egy éve velem történt?
Én biztosan nem gondoltam, hogy egy vb-győzelem után bárki megbont egy aranyérmes csapatot. Nekem akkor már az egyetlen motivációm az volt, hogy olimpiai bajnok legyek.
Mindent ennek rendeltem alá. Ráadásul Tokió után összeült a csapat és társaim is azt kérték, hogy folytassam. Hogy együtt folytassuk. Hiszen a koronavírus-járvány miatt csak három évet kellett várni a következő olimpiára. 39 éves voltam. A civil életben is lettek volna feladataim. Ott volt a családom, nevelhettem volna a gyermekemet. Én mégis mindent a vívásnak rendeltem alá.
– Ugyanakkor sokan csak legyintettek a neve hallatán. Azt mondták, rendben, ott a Decsi, aki csak tölteléknek kell, meg néha becserélik.
– Ezek a hangok eljutottak hozzám is. Nevetséges mindez. A testvérem mindig úgy állította össze a csapatot, hogy a legerősebb hármas vívjon. Azzal is megvádolták, hogy nekem kedvez. Ha így tett volna, nem engem rak be állandóan? A párizsi olimpiára kvalifikáló első VK-versenyen, 2023. május 15-én Madridban Törökország ellen vívtunk a nyolc közé jutásért. A mellettünk lévő páston az abszolút esélyes Dél-Korea kikapott a grúzoktól. Az utolsó kör előtt a törökök 30-28-ra vezettek ellenünk.
Becseréltek, ami számomra sosem volt probléma. 7-2-re nyertem, majd onnan simán megvertük a törököket, s meg is nyertük az egész versenyt.
Ha ez lenne a töltelékszerep, büszkén vállalom. Mint ahogyan azt is, amikor 2019-ben Budapesten az olaszok ellen cseréltek be. Samele ellen kiélezett helyzetben kellett vívnom, simán nyertem, ez a győzelem is kellett ahhoz, hogy a vb-döntőbe jussunk. Ezek lennének tehát azok a szerepek, amelyre az engem támadók hivatkoztak? Hogy azért vagyok ott, mert a testvérem a csapat edzője? Ez lenne a kiöregedett, lassú, kövér ember? Nem hiszem, hogy szégyenkeznem kellene.
A testvére mondta meg a rossz hírt
– Hogyan tudta meg, hogy kirúgják a válogatottból?
– Nem sokkal a párizsi olimpia előtt Bázelben Európa-bajnokok lettünk csapatban. Akkor Szatmári András a sérülése miatt nem volt velünk, Szilágyi, Gémesi, Rabb Krisztián vívott és én.
Ugyanakkor azt el kell ismernem, hogy az olimpiát megelőző egyéni VK-versenyeken nem ment a vívás.
Miközben minden idegszálammal az olimpiai csapatversenyekre fókuszáltam, egyéniben négy olyan verseny is volt, amelyen nem jutottam be a 64 közé. Akik ezt vetették a szememre, azok igazat mondtak. Bázelben megnyertük csapatban az Eb-t, majd még ott a helyszínen hangzott el, hogy a következő héten szerdán indulunk az ausztriai edzőtáborba. Hétfőn hazaértünk, kedden volt az az ülés, ahol eldőlt az olimpiai csapat összetétele. A testvérem úgy ment oda, hogy nem változtat a milánói vb-győztes csapaton, azaz Szilágyi Áron, Szatmári András, Gémesi Csanád és én utazom az olimpiára. Ezt azonban lesöpörték. Olyan emberek szavaztak, akiknek nem sok közük volt a kardvíváshoz. Amikor a testvérem hazajött, rám nézett és ő mondta meg nekem, hogy kitettek az olimpiai csapatból. Addigra már ő sem volt a válogatott edzője, mert a döntés után azonnal lemondott.
Az újságok azt írták, hogy megsértődött, mert az öccse nem utazhat Párizsba. A valóság azonban az volt, hogy ő azért állt fel, mert megkérdőjelezték a szakmai döntését és nem fogadták el az általa előterjesztett csapatösszeállítást. Nyolc éven keresztül vezetett egy sikert sikerre halmozó válogatottat. Majd az érveit semmibe vették. Mit kellett volna tennie? Ha most Marco Rossinak valaki megmondaná, kit rakjon be a magyar labdarúgó-válogatottba, mit szólna? Nem hiszem, hogy mosolyogva tűrné ezt. Az olimpiára lefektetett válogatási elvek szerint a ranglista első helyezettjének volt csak fix helye a párizsi csapatban.
Ennek ellenére a csapathirdetést folyamatosan elodázták és a vezető edző javaslatát, az általa kijelölt csapatot az utolsó pillanatban söpörte le a kardvívás szempontjából szakmailag dilettáns, újonnan összeállított testület.
Ez is példátlan dolog volt a magyar kardvívás történetében.
– Az előbb azt mondta, hogy a tokiói olimpia után a csapattársai marasztalták, arra kérték, folytassa. E döntés után miért nem álltak ki ön mellett?
– Mivel el sem tudtuk képzelni, hogy ez a döntés születik meg, előzetesen nem beszéltünk erről. A verdikt kihirdetése után meg már felesleges lett volna. Ott már nem lehetett mit tenni. Akkor szándékosan nem szerettem volna nyilatkozni, mert engem ebben a számomra lehetetlen helyzetben is egy érdekelt: a magyar férfi kardcsapat minél sikeresebb párizsi szereplése. Ha én ott akkor megszólalok, csak zavart keltek, márpedig ártani nem akartam. Nagyon mélyen voltam ekkor. Egy ilyen pályafutás után méltánytalan volt, ami velem történt. Nem az, hogy kitettek, hanem ahogy csinálták, meg ahogy meghajoltak a külső nyomás előtt.
Mert addigra már minden közösségi oldal azzal volt tele, hogy a magyar vívást a Decsi klán uralja. Hiszen a testvérem mellett az édesapám, Decsi István volt a Magyar Vívószövetség kard fegyvernemi szakági bizottságának a vezetője.
Persze ha egy kívülálló ember csak azt látja, hogy három azonos vezetéknevű ember próbál azért dolgozni, hogy a magyar kardvívásnak jobb legyen, rögtön valami csalásra gondol. Ha csak az eredményeket nézzük, akkor ennek a klánnak sok szép eredményt köszönhet a sportág. De épeszű ember nem gondolhatta komolyan, hogy én azért voltam válogatott, mert az apám a szövetségben dolgozott, a testvérem meg a nemzeti csapatot edzette. Itt nem voltak elintézett szereplések, előre lezsírozott csapatba állítások. Ha az én testvérem azt érezte volna, hogy gyenge vagyok, nincs rám szükség, akkor odaáll elém, a szemembe mondja, hogy ki kell tennie a csapatból. Ő így tett volna. Mások más eszközökhöz nyúltak.
Tévén nézte a párizsi olimpiát
– Volt ereje ahhoz, hogy a tévében megnézze a párizsi olimpia férfi kardcsapat versenyét?
– Volt. A Decsi családnak, vagy ahogy egyesek mondták, a klánnak ugyanis a legfontosabb dolog az volt, hogy a kardvívók sikeresek legyenek. És ez akkor is így volt, ha én már nem vívtam és a testvérem sem edzette a csapatot. Tudom, hogy a helyemen kivitt Rabb Krisztián mennyire sikeresen szállt be az Irán elleni olimpiai elődöntőben. Tudom, hogy kevesen hiszik el, de tiszta szívből szurkoltam neki és a csapatnak is. Rabb egy nagyon tehetséges és nagyon jó vívó, kicsi kora óta ismerem.
Az ő személye is arra is választ adott, hogy igenis be lehetett kerülni a magyar férfi kardcsapatba. Mert ezt is a fejünkhöz vágták, hogy a mi sikeres négyesünk bezárta mások előtt a kaput.
Ha én az edzőtáborban 15-3-ra megverek egy feltörekvő fiatalt, akkor mit kellene tenni? A vesztest betenni a csapatba? Tudom, hogy Rabb Krisztián feltűnése és az olimpián nyújtott teljesítménye is azokat erősítette, igazolta, akik kiordítottak engem a válogatottból. A gép még ezt is dobta. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltak nehéz pillanatok akkor, de a sport arra is megtanított, hogyan kell felkelni a földről, hogyan lehet túlélni a túlélhetetlen momentumokat is.
– Ön miben hibázott?
– Mikor?
– A milánói vb megnyerése után.
– Nyilván abban, hogy egyéniben nem hoztam az eredményeket, s ezzel adtam támadási felületet. Hiszen ez volt a legfőbb érv ellenem. Hogy látták a nevem, meg a mellette lévő helyezési számokat. 71, 72, 100, 131. Ezek valóban nem nyerőszámok. Olyan versenyekről volt szó, amelyen 200-300 között volt az indulók száma. Számtalan alkalommal egy-egy asszó megnyerése hiányzott. Volt, hogy a „gyenge” spanyol Santiago Madrigal vert meg 15-14-re, azaz egy tus volt a különbség. Madrigal később VK-dobogós lett. A milánói világbajnokság egyéni versenyében a nyolc közé jutásért 15-13-ra vert meg az az egyiptomi Ziad Elsissy, aki később bronzérmes lett, majd a párizsi olimpia előtt vezette a világranglistát. Elismerem, jobban nézett volna ki, ha mindig nyolcaddöntős vagyok. Nem sikerült.
Hibáztam, de bűnt nem követtem el. Az én szemem előtt mindig is az lebegett, hogy csapatemberként segítsem a magyar válogatottat.
Párizs előtt a testvérem által felállított kvalifikációs rendszerben Gémesi Csanád két ponttal előzött meg. Ez azt jelentette volna, hogy Szilágyi és Szatmári mellett ő a harmadik ember, én meg a tartalék. Én ezt elfogadtam, de már nem utazhattam ki a francia fővárosba.
Nem lesz könnyű a Decsi névtől megszabadulni
– Van olyan elképzelése, hogy egyszer majd átvegye a felnőtt szövetségi kapitányi posztot?
– Én a magyar vívás szerelmeseként ott szeretnék tevékenykedni, ahol szükség van rám. Korábban ez a magyar férfi kardválogatott volt. Mivel ebben a csapatban már nincs szükség rám, ott jelenek meg, ahol hasznos lehetek. Ez pedig a Kertvárosi Vívó Sportegyesület. Amikor majd a magyar vívás úgy érzi, hogy más feladatokkal bízna meg, el fogok gondolkodni mindezen.
– Miért hűséges az ember olyan valakihez, aki megcsalja?
– Elvakult szerelem ez. Azt hiszem, hogy ez édesapámtól ered. Az ő elkötelezettsége a sportág iránt olyan erős volt, s olyan mélyen ívódott belém, ami ezt eredményezte.
– Haragszik valakire ennek a történetnek a szereplői közül?
– Nem. Néhány olyan emberben csalódtam, akiket jó barátomnak hittem. Ez nagy pofon volt számomra. De most már a jövőre koncentrálok. Mert az élsportot, a válogatott szereplést befejeztem.
Teljes erőmmel azon vagyok, hogy a Kertvárosi Vívó Sportegyesület sikeres legyen.
Testvérem, András kislánya, Linda már korosztályos egyéni bajnok, a kisfiam, Hunor pedig szintén nyert már korosztályos bajnokságot. Nekem tényleg gyönyörű látni, ahogy a fiam fejlődik. S ami nagyon fontos, ő is óhajtja a sikert. Bár Hunor csak 12 éves, de U14-es korosztályban nyert már nemzetközi versenyt. A Kertvárosi Vívó SE jelenleg az ország egyik legnagyobb létszámú és legeredményesebb kard utánpótlás egyesülete, amely – úgy gondolom – a jövőben még erősebb lesz
– Lelki szemei előtt megjelenik, hogy a fia teljesíti be az édesapa meg nem valósult álmát?
– Gondolok rá, igen. Főleg, ha az olimpiai aranyéremre gondolok. De nem stresszelem ezzel a fiamat. Az én csodás utazásom, az 1993–2024 közötti 31 év formált olyan emberré, aki vagyok. Sokat adott nekem a sport, boldog lennék, ha ő is eredményes lenne. Nyilván van a vágy, meg vannak a realitások. De a fiam mindenféle kényszer nélkül lett a megszállottja a kardvívásnak. Imád vívni, még akkor is, ha a fizikai felkészülést nem annyira kedveli. De ott van a kilencéves kislányom, aki hamarosan szintén feltűnik a versenyeken. Sőt, még én sem akasztottam véglegesen szögre a sisakot. Itt, a Kertvárosban heti rendszerességgel elvégzem az edzésmunkát, vívok. Úgyhogy egyáltalán nem zárható ki, hogy már az idei magyar bajnokságon újra pástra lépek. A Decsi névtől nem lesz könnyű megszabadulni.
