Tubal

Karácsonyra kaptam egy fényképet valakitől, akit nagyon szeretek. Bekeretezett nagyítás: egy hatalmas szurdok részlete. Kövek. Selymes fényű, gigászi csontok, dermedt földbugyborékok. Sárgák, barnák, rózsaszínek. Olyan simák, hullámosak, hogy kedved támad megsimogatni őket. Hasasodnak, türemkednek, gömbölyödnek. Mintha sárból csepegtette, fényes agyagból gyúrta, masszálta volna őket a gyermek Isten. A napsütött és árnyas szurdokban durva tömbökből rótt lépcső kanyarog fölfelé. A lépcső körül három élőlény: egy csavart törzsű, göcsörtös cserje, egy kis szamár, kicsit följebb, a monolit súlyos lépcsőjén földet söprő, vörös ruhában, ibolyakék kendőben egy beduin lány: Tubal. A fotó a földkerekség egyik legnevezetesebb holt városában, Petrában készült.
A sivatagi kanyonban rejtőző, nyolcszáz éve elhagyott Petrát alig ismerte a világ, míg Hollywood fel nem fedezte. A nabateus királyság hajdani központjának romjait szinte napjainkig beduinok lakták. A filmesek eltakarodtak, de az idegenforgalom százkarú polipja felneszelt – a beduinok többségét kitelepítették. Néhányan nem hagyták elűzetni magukat: elbújtak a romváros szikla- és sírlabirintusában. Akárcsak Tubal szülei. Kevesen vannak, húsz–harminc család. A beduin kislány tizenhárom éves, a sziklaváros egyik nehezen megközelíthető pontjának, a Magas Platónak a szomszédságában született. A csúcs tenyérnyi fennsíkjáról a kráterben fekvő romvárosnak majd az egésze áttekinthető. Itt vannak az áldozati helyei a nabateusok legfőbb isteneinek, Dusara és Al-Uzza isteneknek. Hogy az oltár rózsaszín kövébe vájt körkörös mélyedésekből bárány vagy kecske vére zubogott-e alá a vércsatornákon, nem tudom. Tubal hevesen bizonygatja, hogy a tevelábú és sakálfejű, sárga nyálat köpködő nabateusok embert áldoztak itt, karnyújtásra az égbolt alatt. A kérdésre, hol lakik, a kráter peremén túl elterülő bibliai táj sziklavadonjának egy pontjára mutat. Ott, egy barlangban. Túl a Kígyó kövén. Forró sivatagi szél ráncigálja a trikómat, Tubal burnusza zászlóként lobog, bámulom a vörhenyes, vad, vigasztalan tájat. Csipogás hallatszik, a lány mobiltelefont varázsol elő ruhája redőiből, beleszól, rám nevet, búcsút int, és már szökdel is lefelé a kétezer év esőiben mosószappanná ázott, küklopikus lépcsőkön.
Órákkal később a holt város völgyének szemközti fertályán csontszínű és lazacvörös sziklák szurdokában kaptatunk fölfelé. Ötven fok lehet, izzadunk, mint a ló, megpihenünk. Ücsörgünk a kövön, bámuljuk a szoros baljós nyiladékait, a mélyben tekergő lépcsőket. Felülről susogó furulyaszó hallatszik, röpdes, csapdos, becsusszan a szurdok mellékágaiba, elenyészik, majd ismét feltámad. Mintha a szél muzsikálna százezer éves dallamot a szikla hasadékain. Hallgatjuk a sípszót, míg feltűnik a fejünk fölött, előbukkan a lépcső fordulójában a beduin Orpheusz. Fiatal fiú, farmerban, kendővel a fején. Megpillant, leejti a kezét, elrejti a sípot, s mintha ott sem lennénk, elsiet előttünk. Ahogy eltűnik, ismét felhangzik, alulról szivárog, vak fehér kígyó, szomorúan tekereg fölfelé az ősi dallam. Halkul, elenyészik, megyünk tovább. A sziklakönyök után, ahol a lazacvörös szurdok még inkább összeszűkül, ott pillantjuk meg őket. Hárman vannak, három élőlény: a csavart törzsű, göcsörtös cserje, a kis szamár s a monolit súlyos lépcsőjén álló beduin lány. Amikor észrevesz, integetni kezd: Bolond vagy? Nem gyalogolsz! Üljetek fel szamárra! Erős szamár, jó szamár. Csak öt dinár. Vigyorgunk. Két dinárért tevét vásárolhatunk, mondjuk. Felhúzza a szemöldökét, megkopogtatja a halántékát. Krejzi vagy? Teve büdös, mint disznó. Köpköd, bolhás, rúg és gonosz. Elbotlik homokon. Szamár kicsi. Okos kicsi szamár sosem botlik. Egy dinár.
Odafönt, a kolostorként emlegetett sírkamrán túl, a fennsík peremén nincs tovább; véget ér a világ. A szédítő magasból fűrészes hegykúpok véget nem érő láncolatára, Köves-Arábia sziklasivatagára látunk. Az öngyilkos nap lassan ereszkedik alá a borotvaéles kövek tengerére, fénye gyorsan csorog, rózsaszínűre, majd vörösbarnára festi a tájat. Mintha a teremtés itt félbemaradt volna. Tubalra nézek. Azt várom, unottan figyeli a történelem előtti tájat. De nem. Arca feszült, szemében, bőrén a napkorong keskeny ívének vörös pírja. Ahogy a nap alászáll a sivatagban, a kislány szinte megkönnyebbül. Mohammed, Tubal kisebbik bátyja, a beduin Orpheusz a sarkán ül mögöttünk. Fején most is kendő, de a farmer fölé burnuszt húzott. Nem pillant a húgára, a lebukó napra, mosolytalanul mosolyog, az ördögszekér kórójából rögtönzött tűz parazsát nézi, amelyen pléhkannában maréknyi teafű és cukor rotyog. A rózsaszín fények kialszanak, szürkül. Mohammed tölt a poharakba, mesélni kezd. Bámuljuk a megfeketedő tájat, kortyoljuk a forró teát. A sivatag elátkozott kincseiről mesél, öregapjukról, aki a homoktenger vörös és sárga hullámai közt magasodó, sok millió éves sziklamasztodonok valamelyikének lábánál született, a háborúban sivatagi vezetőként segítette az angolokat, mesél a beduinokról, akik már csak harmincezren élnek a környéken, mesél önmagáról, aki itt született a Kolostorral szemben, ahol a bátyja ezüst ékszereket árul a barlang fölé emelt nomád sátorban, mesél a telepről, ahová kiűzik őket, s ahol a kicsik angolul tanulnak, de ő mindig visszatér, nem enged a szabadságából, furulyázni is csak magának szeret, sivatagi vezető lesz, mint a másik bátyja, akinek tevéi vannak meg egy öreg terepjárója, amelyen turistákat hordoz alkonyattal a sivatagba. Elkortyoljuk a teát, a parázs lassan kihuny, a halk ciripelés a sziporkázó csillagokból érkezik: Mohammed a füléhez szorítja a mobiltelefont. Feláll, mond valamit a húgának. Tubal fordul, cuppog, a szamár kelletlenül kocog elő a sötétből. A kislány felkapaszkodik a hátára. Mohammed ballag az élen, aztán a csacsi, a sor végén mi. A hold érett narancsként súlyosodik fölöttünk, a kis szamár patája puhán koppan a derengő kő ösvényein. Lent, a Fáraó Lányának Palotájánál válunk el. Tubal bóbiskol. Mohammed szertartásosan megölel, megpuszil minket háromszor. Búcsút int. Lassan tűnnek el a homályban. Mi balra megyünk, öt kilométernyi gyalogút van előttünk, a Szik keskeny szorosán túl, a sivatagban vár ránk a türelmes Ahmed a taxival. Visszapillantok, nem látom az árnyukat, de a sötétből álmos suttogást hallok: Bolond vagy? Hová mész?