Egy gesztus ára

Úgy tűnik, nekünk mindenért fizetni kell: a szabadság-szobor aradi felállításának az ára a Gozsdu-vagyon körüli vita rendezése. A két miniszterelnök jelenlétében vasárnap leleplezendő szobor elé a Nagy-Románia Párt gördített akadályt, bizalmatlansági indítványban kérve az aradi megbékélési emlékpark létrehozásáról szóló kormányhatározat visszavonását. Azt biztosan tudjuk, hogy a szenátus leszavazta az indítványt, és az internetes közvetítés jóvoltából azt is láthatjuk, hogy a szobor öt eleme már a helyén van a Tűzoltó téren, ám a két kormány közötti esetleges háttéralkuról jóval kevesebb információval rendelkezünk. Annyit tudunk, hogy a leleplező ceremónia előtti napon az ügyben Budapesten tárgyal Adrian Nastase román miniszterelnök, és az is biztos, hogy a szocialista-liberális magyar kormány korábban megígérte a Gozsdu-vagyon sorsának rendezését. A tervek szerint a budapesti Gozsdu-udvarban létrejön a román–magyar stratégiai partnerség Emanuil Gojdu Európai Intézete, valamint több román kulturális és oktatási intézet. Szép és nemes gesztus volna, ha… És itt kezdődnek a bajok.
Előbb azonban nézzük a múltat. A kortársai által Gozsdu Manónak hívott román ügyvéd sikeres karriert futott be Budapesten, s ingatlanokból, értékpapírokból és pénzbetétekből álló vagyonát a „közös magyar hazában élő, görögkeleti vallású fiatalok” javára kívánta hasznosítani, létrehozva a magáról elnevezett alapítványt. A román fél egy másik idézetet használ a végrendeletből, mely szerint „a tanulni vágyó ortodox román fiatalokat” akarta támogatni az 1870-ben elhunyt ügyvéd – a megfogalmazás nem lényeg, ugyanis a huszadik században a közös magyar haza egy része is román föld lett. Ami sokkal lényegesebb, hogy a Gozsdu-örökség az egyetlen román eredetű érték Magyarországon, miközben hazánknak nagyságrendekkel nagyobb kártérítendő vagyona ragadt Romániában. Az alapítvány javait különben akkor tízmillió aranykoronára becsülték, ám a világháború után az értékpapírok és a pénzbetétek elértéktelenedtek a békekölcsönöknek és az inflációnak köszönhetően.
Az igaz, hogy Magyarország egy 1937-es államközi szerződésben az alapítvány ügyét Romániának adta át, ám egy mellékletben előírta azt is, hogy cserébe keleti szomszédunk kénytelen visszaszolgáltatni jelentős vagyoni értékeket, így például a nagyszebeni római katolikus árvaházat, a háromszéki iskolaalapot és a kolozsvári Vöröskereszt Szanatóriumot. A szerződés egyetlen pontja sem valósult meg az 1944 szeptemberében bekövetkezett hadiállapotig, így még azelőtt érvényét veszítette, hogy életbe lépett volna.
1945 után új egyezség született, jelentős magyar követeléssel. A magyar igények kivizsgálásával foglalkozó román CASBI-pénztár (Ellenséges Javakat Kezelő és Ellenőrző Pénztár) gyakorlatilag államosította a magyar magán- és közösségi vagyont, de a végső megállapodásra 1953-ig kellett várni. Ez a történet a kis magyar hazaárulások krónikája: a második világháború után a magyar Külügyminisztérium akkori álláspontja szerint „érdekünknek tartom a szóban forgó román igényt a legnagyobb előzékenységgel kezelni”, aztán az igen visszafogott magyar igényeket söpörték asztal alá egy nullszaldós megoldással. A magyar küldöttséget vezető Antos István pénzügyminiszter-helyettes annak ellenére aláírta a megalázó megállapodást, hogy korábban úgy fogalmazott: ha otthon „megkérdeznék, mit hoztam, azt tudnám mondani, hogy lemondtunk minden magyar igényről, és fennmaradt minden, ami román igény”. Az egyezmény aláírásával senki sem követelt semmit a másiktól, így a magyar fél akkori értékén negyedmilliárd dolláros vagyonról mondott le úgy, hogy ezek jelentős része magántulajdonban volt, tehát nem is volt az övé!
A román fél pontosan erre hivatkozik most, amikor azt mondja: a Gozsdu-örökség magánvagyon, ezért nem mondhatott le róla a román állam. De mi van akkor a magyar magán- és közösségi (de nem állami) tulajdonban levő ingatlanokkal? Köztük a Debreceni Református Kollégium tulajdonát képező kolozsvári szállodaépülettel, melyet 1953-ban háromszázkilencvenezer dollárra értékeltek? A magyar fél követelési listáján a közületek és állami ingatlanok mellett bányák, vasúti szerelvények, gépek, kifizetett, de soha át nem vett áruk, illetve Romániába szállított, de soha ki nem fizetett javak ezreit találjuk. Bankérdekeltségek, részvények, folyószámla-követelések, kórházak vannak a listán, szemben a Gozsdu-vagyonnal, melynek rendezését gőzerővel nyomja a román politika. Arra hivatkozva, hogy az 1998-ban (!) Nagyszebenben, a helyi ortodox vezető hathatós támogatásával létrehozott Gozsdu Alapítvány jogutódja a budapestinek, és ezért kéri jogos jussát (ilyesmit különben sem a nemzetközi, sem a magyar jog nem ismer el). A Gozsdu-udvar különben üresen, romokban áll, és nincs állami tulajdonban – a VII. kerület eladta nyolcszázmillió forintért, a területet május végén adja át a beruházónak, mely szállodát, üzleteket és luxuslakásokat álmodott a telekre. Igaz, a Külügyminisztérium már jelezte vételi szándékát egy udvarbeli ingatlanra, így könnyen megeshet, hogy az M5-ös autópályához hasonló, legroszszabb-legdrágább megoldást sikerül megtalálni: előbb eladunk valamit olcsón, aztán közpénzből méregdrágán visszavásároljuk egy részét, amit aztán odaadhatunk Romániának kárpótlásként.
Az 1953-as, hazánk számára katasztrofális anyagi veszteséggel járó egyezménynek különben van egy olyan pontja is, amely mai ésszel egyszerűen nem értelmezhető: az állam lemond a magán- és jogi személyek kártérítési igényeiről is, és nem lép föl állampolgárai ilyen természetű jogainak érvényesítéséért. Ez akkoriban azt jelentette, hogy aki megpróbált valamit tenni külföldön ragadt vagyona visszaszerzése érdekében, azt finoman lebeszélték erről, mondjuk az Andrássy út 60.-ban. Ennek a passzusnak a következtében vesztettek vagyonukból a történelmi egyházak (nekik komoly érdekeltségeik voltak az új határ másik oldalán), és a kisemberek pénzéből létrehozott szövetkezetek is. Az ötvenéves status quót a rendszerváltás után sem bolygatta meg a magyar fél, de a román (bel-) politikai érdek erősebbnek bizonyult a biztonságnál. Bukarest nyeregben érzi magát: a december elsejei, Kempinski-beli cinikus koccintás után a minimális kockázat nélkül nyúl hozzá bármilyen forró témához, hiszen Budapest elveszítette a kezdeményezést. Az eseménykövető külpolitikánkból csak arra futja, hogy nagy sikernek állítsa be a megalázó árukapcsolást: egy szoborfelállítást a vagyoni kárpótlásért.
És ne feledjük el azt sem: a teljes egészében közadakozásból létrehozott alkotás a polgári kormány alatt került ki a pincéből a rendház udvarára. A Zala György szobra közepén levő nőalak és a négy csoport (Ébredő szabadság, Harckészség, Áldozatkészség és Haldokló harcos) által közvetített gondolatok köszönő viszonyban sincsenek azokkal a mutyizásokkal, amelyekbe vidáman belement a Medgyessy-kabinet.
Mondanám, próbáljunk felhőtlenül örülni annak, hogy április 25-én úja állni fog a szabadságszobor Aradon, a Tűzoltó téren, de két okból is félek a túlzott optimizmustól. Egyrészt nem tudom, mit kap a kicsikart gesztusért cserébe a román fél, másrészt nem tudni, milyen szobrok kerülnek Zala György alkotása mellé a létrehozandó Román–Magyar Megbékélési Emlékparkban. Aki járt már Kolozsváron, és látta Gheorghe Funar görcsös igyekezetét, hogy grandromán elképzeléseivel ellensúlyozza Mátyás királyunk fantasztikus lovas szobrát, az tudja, miről beszélek.