Középiskolai osztálykirándulások jutottak az eszembe, amikor hétfőn „múzeumlátogatásra” érkeztem több újságíróval együtt a Magyar Televízióba. Gyülekező, nevetgélés, csak az eldugott sörösüvegek nem kerülnek elő a hátitáskákból, mint akkoriban, hajdanán. Hirtelen a várakozók közé toppan a múzeumigazgató, a fekete öltönye alatt a rajzfilmsorozatból ismert Csíkos Úrnak öltözött Rudi Zoltán MTV-elnök (fehér alapú, kék csíkos ing, vörös csíkos nyakkendő), mindenkivel lekezel, mosolyog, mindenkihez van egy jó szava. Aztán megjelenik a helyettese, Ágoston György műszaki igazgató, akiről később kiderül, hogy idegenvezetőként sem halna éhen. Végre libasorban elindulunk.
A 2-es stúdió az első célállomás, Ágoston és Rudi urak büszkén vezetnek be a nézők számára nagyon jól ismert, árulkodóan vörös stúdióba: itt készül ugyanis a Híradó és az Este című műsor. Rudi nagy hévvel ecseteli, hol is ülnek a szerinte sztár műsorvezetők, megmutatja, hol szokott pontosan álldogálni a kormánypárti politikusokkal is rendkívül kemény Simon András. – Itt ül Pálffy, itt meg D. Tóth – hallom a Rudi szavait visszhangzó kollégák izgalommal telt hangját. – Itt meg a kamerára erősített súgógép, amely nélkül csak ülnének, és egy mukkot sem tudnának szólni – teszem hozzá magamban kajánul. Gyorsan átrohanunk a vezérlőbe, amely néhány lépésnyire van a stúdiótól; a terem a NASA űrhajóvezérlőjére emlékeztet: tele képernyővel, furcsa gombokkal, görgetős ülőfotelekkel. A Híradó stúdiója és vezérlője még nem az igazi múzeum – derül ki Ágoston idegenvezető szavaiból; a kamerák mindössze nyolcévesek, a képkeverőt az 1998-as magyarországi atlétika Eb közvetítésére szerezték be, és utána építették be ebbe a vezérlőbe. Mindenki megnyugszik, nincs is itt akkora baj, de Ágoston nyomban rámutat a hangkeverő monstrumra: ez a berendezés mindössze huszonnégy éves, még az a BEAG Elektroakusztikai Gyár készítette, amely már réges-régen megszűnt. Hozzáteszi: tartalék alkatrész nincs, ha valami meghibásodik, szinte csak az égiekhez tudnak fordulni. Lógó orral átballagunk a rögzítőterembe, ahol bár nem látjuk a tizenkét éves rögzítőmagnók haláltusáját, de biztosítanak: ezek az eszközök olyan idősek, hogy csak a végrendeletük megírása van hátra. Ágoston nosztalgiázva idézi: amikor e magnókat megkaptuk, még a világ élvonalát képviselték. Rudi a látogató csoportban állva megjegyzi: ez semmi, a kapcsolóterem 1962-es eszközökkel működik, majd meglátjátok.
Meg is láttuk: bár fogalmam sincs, hogy milyen egy korszerű kapcsolóterem, a tévések megnyugtatnak, amiben most állunk, az kőkorszaki. Ide érkezik be minden vonal, és innen is megy ki, a technikusok itt kapcsolják össze a stúdiók jeleit. A falakat végig szörnyű „kütyürék” borítják: már csak a fehér köpenyes kollégák hiányoznak, olyan az egész, mintha egy atomerőműben lennénk. Ágoston azért elmondja: negyvenkét éve folyamatosan újítják a rendszert, csak hat éve képesek a modern televíziózás alapját, a digitális jelképzést kialakítani. A csoport ennek tudatában vonul át az ódon falak között az MTV 1-es programját lebonyolító termébe, amely korszerűnek mondható, hiszen csak hatéves. Aztán átsuhanunk a vágófolyosón, ahol az alkotómunka olyan technikával folyik, amelyet az Európai Unió valamennyi tévéjéből száműztek már. Az m2 programszobája következik, ahol Friderikusz Sándor műsorának ismétlését követhetjük nyomon a monitorokon. Ágoston György műszaki igazgató a tizenhat éves rendszer felett mond ítéletet. – Legnagyobb csőd ez a terem: az m2-t műholdon egész Európa és Észak-Afrika is láthatja, ám az itteni rendszer minden egyes kisugárzott műsor képminőségét 50-60 százalékkal lerontja. A még a német Bosch által gyártott eszközökhöz semmilyen tartalék eszközzel nem rendelkeznek. Pénz hiányában – szavai szerint – egyelőre remény sincs arra, hogy az m2 minőségét feljavítsák. Ezután egy csigalépcsőt leküzdve a „múzeum” egy másik stúdiójába, az egyesbe visz az út. Hatalmas, üresen kongó terem, tele régi, szomorúan ácsingózó kamerákkal. Ezeket bizonyára még a Kádár-rendszer hírversenyében alkalmazták: ki is próbálom egyiket, miközben a gyerekkoromból ismert Híradó-főcímzenét dúdolom. Megtudjuk, hogy ez Európa utolsó, működőképes PAL-rendszerű stúdiója, a kamerák tizenkilenc évesek.
Előkerül a termoszban őrzött tea, a szalvétába csomagolt szendvics. Már csak az van hátra, hogy Rudi Zoltántól megtudjuk: nem panaszkodásnak szánták a bemutatót, csak reális képet akartak festeni a televízióról. Aztán elmondja, hogy minél előbb új csatornák elindítását tervezik, új gyártóbázisra akarnak költözni, és úgy tűnik – ha minden külső feltétel teljesül –, a jelenlegi elfogadott üzleti tervükkel életben tudnak maradni. A nyáron egy tizenkét éves közvetítőkocsival a Nemzetközi Olimpiai Bizottság felkérésére és fizetésével az olimpiáról a vívást fogják közvetíteni a világnak. – Ez óriási megtiszteltetés – hangsúlyozza az elnök.
Ezzel véget is érne a tárlatvezetés, de még megtudjuk, hogy az elnök vasárnap a Hír TV-ben járt, és irigykedve nézte a csatorna technikai felszereltségét. Megnyugszom: van bizony hova felzárkózni, akár tartalmilag is…
origo.hu
A Hell közleményben reagált az energiaitalok korlátozására
