Én nem tudom...

Én nem tudom, miféle érzelmeknek és érveknek enged a választópolgár, amikor a szavazófülkében csekély töprengés után berajzolja az ikszet egyik vagy másik párt neve mellé. A választói hajlam nyilván a világ egyetlen pontján sem igazán stabil, legfeljebb Oroszországban, a Putyin által megjelenített erős kéz iránt.
Nem egyszer biztos esélyesek buknak el az utolsó pillanatban, jó kormányokat távolít el a nép anélkül, hogy gyűlölet vagy szeretet vezérelné. Sokszor a döntés érvekkel sem megmagyarázható. Némely szociológus szerint egy hirtelen bekövetkező válsághelyzet vagy katasztrófa, amelyről a kormányzat lényegében nem is tehet, az elégedettséget szinte egyik pillanatról a másikra bizonytalansággá, sőt vakrémületté változtatja át, s ennek eredményeként egy biztosnak látszó választási győzelem súlyos vereségbe fordul. Ez történt most nemrégiben Spanyolországban; az emberek biztonságérzete megrendült, s leváltották az egyébként népszerű kormányt. Tehát nem a szeretet vagy a gyűlölet döntött, hanem a riadalom.
Nálunk például 1998-ban a közbiztonság csődje, amely a Fenyő-gyilkosság látványos médiatálalásával szinte robbanásszerűen tudatosodott az emberekben, ugyancsak megváltoztatta az addigi trendet, melynek alapján egy-két hónappal a választások előtt még a szocialisták győzelme volt prognosztizálható.
Nyilván Medgyessy Péter tanácsadói mindezt jól tudják, s éppen ezért próbálják a választópolgár figyelmét a válságjelekről másfelé fordítani. Mivel a pénzügyi és gazdasági gondok nem katasztrófaszerűen, hanem mintegy szivárogva jelentkeznek, a kormánypárti média egyelőre még úgy tehet, mintha nem tulajdonítana nekik jelentőséget. A válság tehát lappang, mint valamely betegség, amelynek kórokozója hosszabb ideig készül a támadásra. A kormányzat pedig a lappangási időt arra használja, hogy az egyébként letagadott betegség gyógyulásáról beszéljen. Az európai parlamenti választásokig nyilván a tünetek kezelésére és elrejtésére szorítkozik, tehát az igazi válság kirobbanására később számíthatunk.
Egy ősi bölcsességet idézek: „Láttam továbbá a nap alatt: nem a gyorsak győznek a futásban, és nem a hősök a harcban, így a kenyeret nem a bölcsek szerzik meg, s a gazdagságot nem az okosok, és nem is a hozzáértőké a kegy.” (Préd. 9,11)
E negatív tényállításnak az MSZP 2002-es választási győzelme és a Medgyessy-kormány működése szinte szó szerint megfelel. Bele is törődhetnénk ebbe, megállapítván, hogy nincs új a nap alatt, de mégis, amit leginkább átérzünk a szocialisták jelenlegi regnálásában, az a méltánytalanság. Valószínűleg ez az érzés a békétlenség oka is. Egy rossz emlékeket idéző, rosszul kormányzó hatalom mosolyog teljes önbizalommal a képünkbe, s folyton erkölcsi kioktatásban részesíti a jobboldalt, amelynek kritikáját rágalomként, érveit gyűlölködésként igyekszik tudatosítani a közvéleményben. Sajnos a haladó magyar média ebben ismét a brácsás szerepét tölti be. Ám az mára világosan kiderült, hogy a szocialisták lassúk a futásban, nem hősök és nem is bölcsek: ilyen rossz kormánya nem volt Magyarországnak a rendszerváltozás kezdete óta. Ehhez járul az önhittség, amely igazságosztó és békéltető szerepben tetszeleg. Ezt az önhittséget cáfolhatja meg az európai parlamenti választás, amelynek jelentőségét és belpolitikai érvényét az MSZP igyekszik elbagatellizálni, miközben minden erejével a vereség elkerülésére törekszik. Horn Gyula, mint elvi kampányfőnök, eleve fenntartja magának a visszaadott pofonok jogát. Ezzel mintegy a kormány bírálatának akarja elejét venni, megfeledkezve arról, hogy az ellenzék visszapofozása – hatalmi helyzetből – nem demokratikus csúcsteljesítmény, hiszen az ellenzék leginkább szavakban hibázhat, a válságért és a bizonytalanságért nem felelős.
Ha nem fordul meg a trend, a szocialista agarak júniusban hátrébb szorulnak.
Viszont, hogy mi történik akkor, ha az MSZP-nek mindvégig sikerül a valóság helyett másról beszélnie, én nem tudom…