Erőszaktevők

Hazánk műemléki szempontból szerencsétlen ország – kezdte előadását egy építész a múlt század hetvenes éveiben. A szakember természetesen arra utalt, hogy a hadak útján fekvő Magyarországnak – amelyet tatár dúlt, török rombolt, zsoldos hadak fosztogattak, és várait, erősségeit udvari mérnökök robbantották – más európai országokhoz képest kevés épített emléke élte túl az évszázadok viharait. Akkoriban nem volt szokás nyilvánosan szólni arról, hogy az 1945-ös rendszerváltást megért egyházi műemlékek sem jártak sokkal jobban, a köztulajdonba vett történelmi épületekre – kastélyokra, kúriákra, bérpalotákra és villákra, sőt egész régi városrészekre – pedig újabb, immár tervszerű, világnézeti alapú pusztítás köszöntött. Az állami építők tatarozásnak nevezett munkálkodását méltán nevezte a lakosság egy része tatározásnak, olyan cudarul elbántak a szép régi tetőkkel, manzárdablakokkal, öreg tölgyfa kapukkal, kovácsolt rácsokkal és korlátokkal, míves vakolatokkal, stukkókkal, színes mozaikokkal és üvegablakokkal.
Tartozunk azonban annak elismerésével, hogy az 1960-as évek derekától az Országos Műemlékvédelmi Felügyelőség (OMF) szakmai és szellemi vezetői, tudós régészei, építészei, restaurátorai és többi munkatársai jóvoltából szinte kulturális forradalom zajlott a legértékesebb hazai épített emlékeink megmentésében és felújításában: maradék váraink, középkori kolostoraink, román kori és gótikus falusi templomaink, értékes népi épületeink legtöbbjét ez alatt a két évtized alatt tárták fel, és állították helyre szakszerűen, ízlésesen. Magyarország viszonylag korán csatlakozott a műemlékek felújítását és bemutatását szabályozó Velencei Chartához, ennek és a valóban kiváló, elhivatottan és fegyelmezetten dolgozó szakembereknek köszönhető műemlékvédelmünk e szép alkotó korszaka.
A szakmai korrektség alkonyát jelző tünetek már az újabb rendszerváltozás beköszönte előtt kezdtek mutatkozni. A kultúrpolitika kényszerű enyhülése sajnos együtt járt a nagynevű műemlékes nemzedék kiöregedésével (és kihaltával), az OMF (később műemlék-, majd örökségvédelmi hivatal) szigorú felügyeleti jogkörének és az újabb munkatársak felkészültségének gyengülésével, a szakma gyorsuló tempójú fellazulásával. Az egri vár vészesen megcsuszamlott Dobó-bástyájának újraépítését az 1980-as évek derekán úgy intézték el, hogy – a renoválást szó szerint véve – a középkori tükörkvádereket vadonatúj, kínosan szabályos sorokba rakott, púposra faragott kőkockákra cserélték, első pillantásra hiteltelenné téve az eredeti, történelmi értékű homlokzat látványát. A nyolcvanas évek végének emlékezetes botrányát a XIII. századi zsámbéki romtemplom déli tornya elé épített, az eredetitől messze elütő formájú és szerkezetű, új piros cseréptetővel fedett külső lépcsőháza keltette, amely tényleg úgy mutat a román stílusú bazilika oldalán, mint tehénen a pisztolytáska. Hiába tiltakoztak jeles értelmiségiek, fontos helyi és országos emberek a szakszerűtlen, szemet bántó megoldás ellen, az egyre nagyobb „öntudatra” ébredő hivatal szava erősebbnek bizonyult az övékénél.
Megjelent másfelől a hatósággal szembeszegülő, öntörvényű vállalkozói magatartás is. Egy kekk szállodás például 1988-ban engedély és következmény nélkül beleépített a világörökségként védett budai Duna-parti házsorba egy szabálytalanul magas, vacak homlokzatú hotelt.

A rendszerváltozással beköszöntött építészeti korszakunk amúgy is elég „problémás”, de azt nem gondoltuk, hogy a huszadik század végére bajunk lehet épített emlékeink megújuló látványával is. Az újsütetű magyarországi kapitalizmus nem párosult kulturális felemelkedéssel, az ízlés általános színvonalesése a fentebb sorolt vészkorszakokat idézi. Amúgy biztos kezű üzletemberek, sikeres vállalkozók tömegesen mondanak csődöt, amint építkezésbe fognak, s ez korántsem a privát ügyük, látván az elmúlt évtizedben gátlástalanul beépített erdők és hegyoldalak tragikomikus stíluskavalkádját. A műemlékekkel való bánásmód meg végképp nem magánügy. A turisztikai és szórakoztatóbiznisz veszélyeinek leginkább kitett váraink és kastélyaink sorsa mutatja, hogy a befektetők fantáziája és pénze – a műemléki védelem és a történelmi érték dacára – hogyan tesz erőszakot az épületeken. A nógrádi Salgó várát az utolsó pillanatban sikerült megvédeni egy élénk képzelőerejű helyi vállalkozótól, aki privát lovagvárrá akarta átalakítani magának, a hozzá közeli Somoskő (szlovák oldalra eső) gótikus öregtornyának sisakját pedig olyan stílusban cserepezte be egy kollégája, amilyet legközelebb a Vidám Parkban látni. És ha tudja valaki, hogy a vértesi Gesztes középkori műemlék várát ki milyen célra vette birtokba és alakította át, kérem, tudassa lapunkkal.
Sajnos az örökös állami pénzszűke folytán szükség van magántőkére a műemlékek fenntartásához. A vállalkozói alapon működtetett várak idegenforgalmi látványosságai ezen az áron viszont évről évre alacsonyabb színvonalra süllyednek, egyik-másik régi híres várunk úgy fest fesztivál idején, mint egy népszínmű vagy olcsó film díszlete. Becses dunántúli kastélyaink új tulajdonosai észrevehetően nem képesek megbirkózni a stílszerű, hiteles és igényes renoválással és berendezéssel, míg az állam és szakhatósága kompromisszumra kényszerül, mondván, még így is jobb sorsa van az épületnek, mint ha üresen állna és tovább romlana.

Ami az újabb keletű műemléki melléfogásokat illeti, néhány ijesztő példával volt „szerencsénk” találkozni az elmúlt években. A vértesszentkereszti premontrei és a kaposszentjakabi bencés apátságok romkonzerválása messze túllépett a megengedett mértéken: a XIII. századi falmaradványokhoz olyan oda nem illő, modernkedő kiegészítések készültek, amelyek megzavarják, sőt elfedik az eredeti épületrészeket. Ugyanezek a tünetek jelentkeztek korábban a Szent László alapította somogyvári bencés apátság és a XII. századi dömösi prépostság esetében, a székesfehérvári királyi romkert pár évvel ezelőtti befedését pedig méltán nevezhetjük az 1996-os magyar millecentenárium és a 2000. évi millennium közös szakmai és kultúrbotrányának. Legutóbb a pannonhalmi bencés apátság előtti, látogatókat fogadó „épület” visszataszító látványa kavart érthető indulatokat.
A zalai Bagod Szentpál nevű külterületének Árpád-kori eredetű temetőjében emberöltők óta romladozott egy XIII. századi körtemplom. A román korban téglából épült dunántúli rotundák körébe tartozó, művészettörténeti szempontból is fontos épületet 2001-ben újjáépítették. Ez nem volna baj, csakhogy az eredetileg finom részletekkel, íves párkányokkal, fallizénákkal tagolt, nyolc évszázadot megélt ódon épület helyén azóta egy mostanság divatos, fehérre festett, piros cseréppel fedett, ácsolt fedélszékű, kínosan szabályos építmény látható. Mint egy vadonatúj ravatalozó, amelyről az országban csak páran tudják, mit rejtenek a falai. Hová lett a román kori rotunda? – kérdezhetnénk, de egyúttal azt is: hol volt az örökségvédelmi hivatal területi felügyelője? A Veszprém megyei Taliándörögd kora gótikus Szent András-templomromjának szürke bazaltból épült nyolc évszázados falaihoz géppel vágott hófehér dolomitkockákat illesztett egy közeli építési vállalkozó, nem is kevés pénzért. Ki hagyta ezt jóvá a szakhivatal részéről? (Sajnos a pénz magában sehol sem segít. Az erdélyi Harina kéttornyú, háromhajós, tisztán román kori bencés apátsági templomát eredeti mivoltában már csak építészettörténeti könyveink képein láthatjuk, miután az elmúlt években – jelentős UNESCO-támogatással – olyan alaposan helyreállították, hogy a XIII. századi téglaarchitektúrának többé nyoma sem látható az új vakolattól és kőburkolattól.)
Egy friss hírből ítélve – a fenti tapasztalatokból okulást remélvén – végül ide kívánkozik egy készülőfélben lévő, nyilvánvalóan újabb ballépés. Teljes erővel folyik a fertődi Esterházy-kastély felújítása. Az elsőrangú barokk műemléket az eddig megszokott sárga színűről élénk vadrózsaszínűre készülnek átfesteni. Már túl vannak a színpróbákon. A baj ezzel a vadul hangzó ötlettel nemcsak az, hogy a XVIII–XIX. századi egyházi és világi építészetünkben általánosan elterjedt úgynevezett Habsburg-sárga homlokzatfestés – amelyhez szépen illik az ajtók, ablakok, zsalutáblák zöld mázolása – országunkban régen megszokott látvány, a sárga barokk templom, kisnemesi kúria, főúri kastély hozzátartozik a magyar tájhoz, a hagyományos falu- és városképhez, hanem hogy a rózsaszín – a pink – a nem megfelelő helyen bántóan környezetidegen. Egyszerűen ronda. Gyorsan meg kéne tehát gondolnia magát az illetékesnek, tárgyalnia egy másik festékgyárral, és a hazai valóság talaján maradnia, bármennyire rózsaszínűnek tűnik a nálunk is teret hódító „való világ”.