Mondhatjuk azt, hogy „abszolút lá-tása” van?
– Nem tudom, minek nevezzem, de belülrõl élem meg a mûvekkel
való találkozást. Mindig igyekeztem az elém kerülõ ké-pek
részleteit megjegyezni, a felület legapróbb jellegze-tességeitõl
az évszámokig, a szignókig. Többször is el-mentem
egy-egy BÁV-kiállításra, sõt külföldre is, kife-jezetten
azért, hogy a múzeumokban õrzött mûveket
megismerjem. Elõfizettem a Weltkunstra, a nagy auk-ciósházak
katalógusaira, igyekeztem minden fontos
szakkönyvet beszerezni. Ez volt a bázis. Nincs az a drá-ga
szakkönyv, amelyik ne térülne meg sokszorosan, ha
egy mûtárgy megvásárlásakor segít a helyes döntés
meghozásában. Tizenhat éves koromban ugyanis elha-tároztam,
hogy mûkereskedõ leszek.
– Pedig a hetvenes években igazi mûkereskedelem
nem is volt Magyarországon. Milyen élmények vezettek
a döntésig? Családi okok talán?
– Az út a régi tárgyak iránti erõs vonzalmamon ke-resztül
vezetett a képekig. Gyûjtõklubokba jártam, sok-szor
utaztam Szentendrére, ahol akkoriban mûködött
még a kiváló Krajcsovics-féle régiségkereskedés, s a
pesti belváros galériáit is rendszeresen látogattam. A
Kossuth Lajos utca és a Kígyó utca találkozásának kör-nyékén
volt néhány mûkereskedés, például a BÁV ga-lériája,
ahová hetente három-négyszer is bementem. Ott
dolgozott 1978–80 körül Szabó Ágnes, a Stúdió 1900 Ga-léria
késõbbi tulajdonosa, aki megengedte, hogy egy-egy
mûtárgyat kézbe vegyek, megvizsgáljak.
– Megnyerte az országos középiskolás mûvészettörté-neti
versenyt, aminek szinte alapfeltétele volt, hogy fejbõl
tudja a Magyar Nemzeti Galéria festészeti anyagát. Ad-hatott-
e ehhez a tudáshoz még valamit az egyetem a
nyolcvanas évek elején?
– Az egyetem alatt is állandóan képekkel foglalkoz-tam.
Akkoriban kezdtem el azon gondolkodni, hogy
melyek is a magyar festészet idõtálló, a határon túli
mûvészettel is összehasonlítható értékei. Elsõsorban a
magyar fauve-festõk, a neósok mûvészetében találtam
meg ezeket a kvalitásokat, de ahogy teltek az évek, tá-gultak
ennek a világnak a határai. Hogy miképpen, az
jól látszik a saját gyûjteményemet bemutató két kötet-ben
és most a Modern magyar festészet, 1892–1919 cí-mû
összefoglaló albumban, ahol külön tanulmányok
mutatják be a magyar festészet általam legnagyobbnak
tartott alakjait Csontvárytól Rippl-Rónain, Ferenczy
Károlyon át Nagy Istvánig. Gyûjteményem gerincét e
mûvészek kiemelkedõ alkotásai adják, de mellettük
mindig is érdekeltek azok a korábban kevésbé értékelt
alkotók, akik egyéni színeket vittek a korszak magyar
festészetébe. Jaschik Álmos, Batthyány Gyula, Kádár
Béla vagy Vörös Géza fõ mûvei is bekerültek a váloga-tásba,
s megelégedéssel tölt el, hogy a kezdeti meghök-kenést
mára a buzgó egyetértés váltotta fel. Az is soka-kat
meglepett, hogy a naiv mûvészetet beemeltem a
grand art világába, s hogy szokatlan súllyal szerepeltet-tem
Nagy Balogh János és Mokry-Mészáros Dezsõ egyé-ni
festõi világát. Az egyes életmûveken belül is igyekez-tem
kijelölni a megfelelõ súlypontokat: Aba-Novák Vil-mostól
például inkább a húszas, mint a harmincas
években született mûveket, Scheiber Hugónál a korai
munkákat helyeztem elõtérbe, s az sem véletlen, hogy
Vaszary Jánostól egy olyan kisméretû mûvet emeltem
ki, amely elkerüli a virtuóz magamutogatást, a tiszta
festõiség megtestesülése. Vannak mûvészek, akiktõl
egy-egy grafikát illesztettem a gyûjteményembe, mert a
rajz, a nyomat jobban kifejezte mûvészetük igazi eré-nyeit.
Boromissza Tibor egyik linómetszetében például
olyan vonást fedeztem föl, amely a német expresszio-nizmus
grafikájához köti a magyar mûvészetet. Nincs
egyetlen mû sem a gyûjteményben, mely ne tudatos vá-logatás
okán került volna be. Az érdekelt, mit tudok s
mit érzek szükségesnek korrigálni a fennálló mûvészet-történeti
hierarchián. Az esztétikai minõséget, a tiszta,
hiteles hangot kerestem, függetlenül attól, hogy beil-leszthetõ
volt-e a korábbi mûvészettörténeti kánonba.
– A legutóbbi Kontuly Béla-kiállítás az Ernst Mú-zeumban
például igazolta korábbi választásait, hiszen
azt a nyolc–tíz kiváló kvalitású munkát helyezte a kö-zéppontba,
melyeket korábban ön is fölfedezett. A nagy
kérdés ezek után az, hogy mi történt, pontosabban mi
nem történt meg a magyar mûvészettörténeti mûhelyek-ben,
ha ma is ennyi a fölfedeznivaló?
– Hátrafelé mutogatással nem juthatunk elõbbre.
Ami engem érdekelt, az az elõttem elterülõ virágos
mezõ volt. Az ember bármerre indult, értéket talált.
Mindig jönnek izgalmas képek és izgalmas helyzetek.
Most például ez az egészen korai Barcsay-féle kettõs
portré, amelyen még Aba-Novák hatása mutatható ki.
Vagy itt ez a Kádár Béla-kép, amelyet, bár én mindig
is fontos mûnek tartottam, korábban egyesek hamis-nak
mondtak. Mára a kérdés eldõlt. Rónai Dénes fotó-mûvész
hagyatékában megtaláltam a képrõl készült
reprodukció 1920-as évekbõl származó üvegnegatív-ját.
Persze ritkán van alkalma az embernek ilyen frap-pánsan
bizonyítania az igazát.
Mûvészettörténész-ként,
mûgyûjtõként,
mûkereskedõként egyaránt azt
vallom, hogy a kulcsszó a képközelség, az élõ anyaggal
való találkozás. Ez teszi alkalmassá a szemet a jó dön-tésekre.
Mindig a legnagyobb anyagismeretre töre-kedtem,
és mivel az ország kicsi, sok érték a határon
túl van, az ottani múzeumokat éppúgy igyekeztem
megismerni, mint az itthoni, kellõen nem értékelt vi-déki
gyûjteményeket.
– Az elsõ jelentõs mûkereskedõi sikerekrõl a Kiesel-bach-
galéria megnyitása után, a kilencvenes évek máso-dik
felében szerzett tudomást a nagyközönség. Azt már
kevesebben tudják, hogy részben az ön nevéhez fûzõdik
Csontváry Kosztka Tivadar Castellammarei tengerpart-jának
tíz évvel ezelõtti, akkor szenzációsnak számító öt-millió
forintos sikere.
– Mint mindig, akkor is függetlenül dolgoztam, de
néhány aukciót valóban szerveztünk közösen a Blitz
Galériával, ahol a Csontváry-kép is elment. A saját ga-lériám
megnyitását megelõzõ éveket úgy éltem meg,
hogy egy idõ múlva a különbözõ mûkereskedések fa-lain
egyre gyakrabban bukkantak fel a tõlem származó
jó képek. Hogy sokukhoz közöm van, csak én tudtam.
Lépnem kellett, annál is inkább, mivel akkoriban az
árak emelkedése miatt radikálisan átalakult a vásárló-közönség.
Kezdtek eltûnni a külföldi kereskedõk, akik
korábban nagy tételben vittek ki mûalkotásokat Ma-gyarországról.
Nekik kapcsolatra, nem pedig galériásra
volt szükségük. Megjelentek viszont a tõkeerõs hazai
vásárlók, akik számára a galéria arculata is fontos volt.
Elõbb 1995-ben a Falk Miksa utcában lévõ kisebb,
majd a Szent István körút sarkán lévõ mai galériát nyi-tottam
meg.
– Nyugalmas, kellemes világ a galériásé – vallotta ak-kor,
s kijelentette, nem is akar aukciókat szervezni. Az-után
mégis sor került rá, sõt április 25-én már a huszon-ötödik
Kieselbach-aukcióra kerül sor a Vígszínházban.
– Nem lehetett kitérni az aukciók elõl. Az emberek
nagy része – ahogy a világon mindenhol – igényli az ár-verést,
én pedig hittem benne, hogy össze tudok állíta-ni
olyan nívós festészeti anyagot, amely az erõsödõ mû-kereskedelmi
versenyben is megállja a helyét. Az el-múlt
hét év, a huszonöt sikeres aukció bebizonyította
az elgondolás igazát.
– Nálunk sokan még mindig mintha a látványosság
kedvéért mennének aukcióra, a vígszínházi kulisszákért
vagy a mások által vívott licit izgalmaiért. Hogy van ez
külföldön?
– Nálunk most kezd normalizálódni a helyzet. A
Sotheby’snél még a legjobb aukciókon is legfeljebb
száz–százötven ember ül a széksorokban, õk valóban
érdekeltek a licitekben. De jó oldala is van annak, ami
itthon történik: az emberekben most kezd tudatosodni,
hogy vannak értékeink, van jó magyar festészet. A vá-sárló
viszont még mindig kevés, olyan kevés, hogy a
számuk csak növekedhet. Az utóbbi években új dimen-ziókban
mûködik a magyar mûkereskedelem, hiszen a
nemzetközi csúcsáraktól ugyan távol vagyunk, de itt is
nagy ugrásokra került sor. A Csontváry-kép után kö-vetkezett
Szinyei Merse Pál Parkban-ja, most pedig
Munkácsy a maga 220 milliójával. Ezeket az árakat
azért már külföldön is megsüvegelik.
– Ezek az árak vonzzák haza a korábban külföldre
került magyar mûveket, de mintha a körülmények válto-zásához
nem igazán igazodnának a jogszabályok. Szük-ség
van-e például még mindig több százezer mûtárgy vé-dettségére,
ha az égvilágon senkinek nem jutna eszébe
külföldre vinni õket?
– Ma is visznek külföldre mûveket, de azok megbe-csült
helyre kerülnek, s a magyar mûvészet rangját hir-detik,
hiszen publikálják, nagy kiállításokra adják köl-csön
õket, ahogy például legutóbb a nagy Máttis
Teutsch-kiállítás is példázta. Tudatosítani kell minden-kiben,
hogy ha egy jelentõs magyar mû a mai árak mel-lett
külföldre kerül, az áttörést jelent a magyar mûvé-szet
ügyének. Nyugaton csak akkor fogják elismerni
festészetünket, ha kiemelkedõ alkotások jelennek meg
a nagy múzeumok állandó kiállításain, a nevezetes ma-gángyûjtemények
falain. Fontos éveket élünk, most kell
bemutatni értékeinket, mégpedig megfelelõ színvona-lon,
a lehetõ legszebb és legizgalmasabb tálalásban. A
védettségi szisztéma a hatvanas években jó célokat
szolgált, mára azonban elavult. A jogi kereteken lehet
változtatni, ezt mutatta a behozatali feltételek két évvel
ezelõtti kedvezõ módosítása. Jó lenne, ha most az eddi-gi
kiviteli feltételek is az EU-jogszabályoknak megfele-lõen
alakulnának, ellenkezõ esetben a magyar mûke-reskedõk
nagy hátránnyal indulnak a közösség más or-szágaiban
dolgozó kollégáikkal szemben.
– Pedig ahogyan a Modern magyar festészet,
1892–1919 címû album is bizonyítja, az „anyag” sem-mivel
sem rosszabb, mint amazoké. Az album pedig,
amely prezentálja õket, egyszerûen páratlan. Tartal-masságában
és szépségében egyaránt. Hogyan sikerült
létrehozni?
– Sokáig vártam arra, hogy egyszer megjelenik egy
olyan összefoglaló mû, amit magam is szívesen lapoz-gatok,
s melyet örömmel adhatok át külföldi barátaim-nak,
üzleti partnereimnek. Egy idõ után világossá vált
számomra, hogy ha én nem csinálom meg, akkor ez a
könyv soha nem fog megszületni.
Mûvészettörténész-ként,
mûgyûjtõként és mûkereskedõként talán
pre-desztinálva
is voltam erre a feladatra. A munkámmal
megkeresett pénzbõl megteremtettem annak a lehetõ-ségét,
hogy minden külsõ anyagi támogatás nélkül lét-rejöjjön
ez az album. Fontosnak tartottam azt is, hogy
legyen egy dokumentum arról, miképpen látom a mo-dern
magyar festészetet, annak értékrendjét. Errõl sze-rettem
volna beszélni korábban azzal a több mint tíz ki-állítással
is, amelyet rendeztem. Persze sokkal több az
általam elismert kép, mint amennyit meg tudok vásá-rolni,
ez a könyv pedig mintegy képzeletbeli múzeum-ként
sorolja egymás mellé a legjobb mûveket. Mindez
olyan színvonalat képvisel, ami értéket jelent a külföldi
szakemberek számára is. Figyeltem arra, hogy hangsú-lyosan
jelenjenek meg azok a mûvek, amelyeket ma-gyarázat
nélkül is megértenek a nyugati irányzatokon
nevelõdött érdeklõdõk. Jelentõs számban reprodukál-tuk
például a magyar fauve-ok alkotásait. A könyv
egyik legnagyobb erénye, hogy sikerült megjeleníteni a
jellegzetesen magyar, témában és szellemiségben is he-lyi
színezetû festészetet, Nagy István, Koszta és Rudnay
mûvészetét, s ebben a közegben nyilvánvalóvá vált,
hogy legjobb mûveik a modernitás egy sajátos vetületé-nek
megszólaltatói.
– Annyi képet talán senki nem látott a XX. századi
magyar festészet alkotásai közül, mint ön és munkatár-sai,
hiszen a több mint hatszáz oldalon publikált ezer
kép csak töredéke annak, amennyit földolgoztak. A vál-lalkozás
nagyságrendjét jellemzi, hogy eredetileg egy kö-tetben
kívánták bemutatni majd száz év magyar festé-szetét,
végül két kötet lesz belõle. De miért 1892 és 1964 a
két korszakhatár?
– Egy-egy kiemelkedõ mûvel jelöltem ki a nyitó és
lezáró pontokat. A kezdetet jelentõ Rippl-Rónai-mû-vekben
olyan stilizáltság, a természeti látvány átírásá-nak
olyan foka nyilvánul meg, amelyben már a moder-nitás
eszméje jelentkezik. Kondor Béla Darázskirálya
pedig európai színvonalon zárja le a klasszikus modern
magyar mûvészet egy nagy korszakát. Hogy feltérké-pezzük
mindazt, ami a közbeesõ idõszakban, ponto-sabban
annak elsõ, 1919-ig tartó szakaszában történt,
hatvan múzeum és százhetven magángyûjtemény
anyagát néztük át, mintegy hetvenezer mû tanulmá-nyozása,
nyolcezer fotó elkészítése után válogattuk ki a
képanyagot. Nincs olyan festmény, amelyet a mûbe il-lõnek
érzek, s ne lenne benne, õrizzék azt Sydneyben,
New Yorkban, Jeruzsálemben vagy éppen Marosvásár-helyen.
Ahhoz, hogy a kötet elkészüljön, abban sok
szakember segített a nyolc–tíz tagú szûkebb csapatnak.
Legközvetlenebb munkatársaim Kolozsváry Marianna
és Molnos Péter mûvészettörténészek voltak.
– Összeállt és még az idén meg is jelenik a második
kötet. Azonban máris újabb tervek foglalkoztatják, hi-szen,
mint mondja, hatalmas fehér foltok vannak a ma-gyar
festészet értékeinek bemutatásában. Ki lehet õket
színezni?
– Remélem, szép lassan igen. Tény, hogy alig van
olyan képviselõje a modern magyar festészetnek, aki-nek
az életmûvét megfelelõen feldolgozták, publikálták
volna. Martyn Ferencé talán ilyen, Csontváryé talán
majdnem ilyen. De hogyan lehet például, hogy nincs
könyv Perlrott-Csaba Vilmosról és sok más kiváló alko-tóról,
eltekintve azoktól az ötven–hetven reprodukciót
tartalmazó Corvina-albumoktól, amelyek csak az élet-mû
töredékét mutathatják be? Ezért szeretnénk bele-fogni
egy minden tekintetben teljesnek mondható
Rippl-Rónai-oeuvre-katalógus létrehozásába a mû-vésszel
foglalkozó szakemberekkel együttmûködve.
Összegyûjtjük és professzionális módon lefotózzuk va-lamennyi
fellelhetõ alkotását, a személyével vagy mû-vészetével
kapcsolatos dokumentációkat, leveleket, re-likviákat.
A magyar mûvészettel szembeni adósságunk
törlesztése azonban átlépi az egyéni kompetenciák ke-reteit.
Központi stratégiára volna szükség arra vonat-kozóan,
hogy a következõ tíz évben mit és hogyan kel-lene
bemutatni, miközben jelentõs szemléletváltásra is
szükség volna. A mai világban nem vezetnek ered-ményre
a kis lépések. A legjobbat a legjobb helyen, a
legátütõbb válogatásban kell bemutatni, csak ez ve-zethet
el a magyar festészet megfelelõ rangra emelésé-hez.
És persze égetõen szükség van olyan itthoni
„sztárkiállításokra”, mint amilyen a budapesti Mo-net-
tárlat is volt. Mindenütt a világon fontosak az
ilyen bemutatók: ellenállhatatlan erõvel vonzzák az
embereket, rajtuk keresztül kerülhet egy-egy város a
világ kulturális térképére.
Magyar Nemzet · Magazin
2004. április 17., szombat
origo.hu
Menczer Tamás: Elfogtam egy levelet!
