Rézvárosok, félemberek

A huszadik század közepéig csak kósza utalásokból tudtak a történészek az andalúziai születésű arab világutazóról, Abu-Hámid al-Garnátiról. 1953-ban aztán egy madridi könyvtárban megtalálták elveszettnek hitt művét, a Murib an baad adzsáib al-Magribot (A nyugat országainak néhány csodájáról). Azonnal kiderült, hogy ez a titokzatos mór a középkor egyik legjelentősebb világutazója volt, aki nemcsak Észak-Afrikában, a Közel- és Közép-Keleten járt, de bebarangolta a XII. századi Magyarországot és Bizáncot éppúgy, mint a Volga meg az Oka forrásvidékét, ahol többek között finnugor rokonaink éltek s élnek részben mind a mai napig. Sőt eljutott a Sötétség Tengeréig, vagyis az északi Jeges-tengerig, és utazásairól élvezetes krónikában számolt be.
Ahogy általában a középkori világjárók esetében lenni szokott, a mi kalandorunkról sem könnyű eldönteni, mi az, amit valójában látott és amiről csak mások élménybeszámolója nyomán ad hírt. A „tudósok tudósa”, ahogy egy korabeli méltatója nevezte, Abu-Hámid ibn Abur-Rabí Abdar-Rahim ibn Szulaimán ibn Rabí al-Kaiszi al-Andaluszi al-Garnáti sejkként mutatkozik be a nyájas olvasónak. Elmondja, hogy Spanyolországban, az Andalúziai-félszigeten született, Al-Garnátá városában, vagyis Granadában. Szülőföldje néhány csodájának – a „hét alvó ifjú barlangja”, a rézváros, a tengeri szörnyek – bemutatása után a földközi-tengeri szigetekre vet egy-egy pillantást, ahol alighanem szemtanúja lehetett az Etna egyik látványos kitörésének, majd Észak-Afrika taglalására tér rá. A piramisok mellett beszámol a szudáni fejetlen emberekről, a Sokoszlopú Iram városáról, továbbá a Szanaa körül élő „félemberekről”. Adatai itt nehezen értelmezhetők. „Sokoszlopú” antik városok találhatók a környéken, a „félemberek” tán pigmeusok lehetnek, de hogy kik volnának a „fejetlen emberek”, nem tudható.
A Kaukázustól a Kaszpi-tenger felé utaztában beszámol a Baku környéki „kátránylelőhelyről”, az éjszakát lángjaikkal aranyszínűre festő olajforrásokról, a tenger két regés szigetéről: az egyiken kígyók hemzsegnek, a másikon láthatatlan, ám annál zajosabb dzsinnek, a mohamedán regevilág titokzatos szellemei. Ellátogat Derbent szent helyére, ahol a hős Maszlama kardját őrzik, felkeresi a „Jutalmak Forrását”, amelyből éjszaka is nappali fény árad, találkozik továbbá a tudós emírrel, aki beszéli a lakzán, tabalán, filán, zakalán, haidák, gumík, szarir, alán, zikihkárán, továbbá az arab, a török és a perzsa nyelvet. Mai nyelvtudósok nem mindig tudják azonosítani az al-Garnáti említette nyelveket, gyanítják ugyanakkor, hogy az utazó külön népként említ egyes törzseket, faluközösségeket, azonos mesterséget űzők csoportját.
Innen észak felé kanyarodik, betoppan a kazárok birodalmába, és hosszan elidőz a Volga torkolatvidékénél található Szakszin városában, „ahol negyven guz törzs él”. „Ez az ország rendkívül hideg – írja. – Az említett folyóban sokfajta hal él, amelyekhez hasonlókat a világon sehol sem láttam még. Az egyik hal olyan súlyos, mint egy jól megtermett férfi, a másik meg egész tevényit nyom, de vannak közöttük kis halak is, melyekben nincs sem szálka, sem a fejében csont, nincsenek fogai, olyan, mintha báránycomb lenne, megtöltve csirkehússal…” Al-Garnáti a földnek ezen a viszonylag északra eső vidékén egyik ámulatból a másikba esik. Sem az itteni lombos fák, sem a fenyők nem ismerősek számára, a vizek halairól és az erdei-mezei állatokról már nem is szólva. Beszámol még a folyók – számára szintén ismeretlen – téli befagyásáról, a faházakról, ahol a lakosság áttelel, a „dzsinnek építette folyókról”, vagyis a Volga számolatlan mellékvizéről, valamint a „színes hóról”, ami alighanem só lehetett, s amit hajón szállítanak még északabbra, azaz Bulgáriába – nem tévesztendő össze a mai Bulgáriával! –, ahová később maga is eljutott.
Bulgár országának mondja utazónk a bolgár–törökök nagy birodalmát, amely a Volga forrásvidéke környékén terült el. A főváros, vagyis Bulgár városa „már kívül esik a hetedik égövön” – jelzi al-Garnáti, mivel az arabok a lakott világot hét zónára osztották, és ez a zordon északi táj már nem tartozott az általuk felmért földekhez. Itt ámulva felismerni véli a Korán említette legendás óriásnép, az áditák csontjait, amelyek nagy valószínűséggel bálnacsontok lehettek. Hozzáteszi: „A föld alatt elefántagyarak is vannak, színük fehér, mint a hó, és nehezek, mint az ólom.” Ezeket a kövesedett mamutagyarakat „Hvárezmbe és Horászánba szállítják, ahol fésűket, kis dobozokat készítenek belőlük…” Személyes élményeként arról is beszámol, hogy Bulgáriában találkozott egy férfival, aki a mitikus Ád leszármazottja volt. „Több mint hét könyök magas volt (ez három és fél méter!), én mindössze a lágyékáig értem föl. Erős ember volt, a ló csontjait puszta kézzel eltörte, én még bárddal sem tudtam volna ezt ilyen gyorsan elvégezni…” A granadai utazó egyik orosz kommentátora epésen jegyzi meg: az adatok hitelességéért az elbeszélőé a felelősség! Mi sem tehetünk mást.
Szerzőnk rátér a bolgárok fennhatósága alatt álló északi Viszú, Arú és Júrá ország taglalására. Az itt élő népek nagy valószínűséggel (mára jórészt kihalt) finnugor rokonaink lehettek, tán a vepszék, a merjákok meg a muromák. „A nappal arrafelé nyáron huszonkét óra hosszat tart. Tőlük kerülnek ki a legkitűnőbb minőségű hódprémek. A hód nagyon furcsa állat. A nagy, széles folyókban él, de a házát a part mentén építi meg.” Az idézetben a sarkköri hosszú nappalra történik utalás. Viszont még az említett földnél is van északabbra eső terület, árulja el a vállalkozó kedvű mór, a „sötétség földje”, ahol egy titokzatos náció lakik. „Jurá népe rendszeresen bemegy a Sötétségbe, kandelábereket vive magukkal. Ott egy hatalmas fához érnek, akkora, mint egy falu, rajta hatalmas állat, amelyről úgy mondják, madár. Mindenféle árucikket visznek magukkal, amelyeket aztán külön-külön letesznek, ismertetőjelekkel ellátva, majd hazatérnek. Később újra visszamennek, s ott olyan portékát találnak, melyekre szükségük szokott lenni… Azt azonban nem tudják, kik azok, akikkel kereskednek…” E rejtőzködő népben a historikusok legközelebbi nyelvrokonainkat, a hantikat meg a manysikat (közkeletű nevükön: osztjákokat és vogulokat) sejtik. Nehéz ellenállni a kísértésnek, hogy az ember az arab kalandor említette faóriásban ne ismerje fel a finnugor népek ősmítoszainak „égig érő fáját”.
Az utazó ámulva említi, hogy az itt élő emberek télen „lapokat tesznek a lábaikra, melyeknek a hoszsza egy öl, szélessége pedig arasznyi. Az eleje és a vége kicsit felemelkedik a földtől, míg a közepén külön hely van a láb számára. Van rajta egy lyuk, melybe erős bőröveket illesztenek.” Ezután hosszasan leírja, nyilván a déli népek okulására, hogyan síznek a „sötétség országának” jámbor lakói. Elidőz még a „hegynél nagyobb halnál”, melyet a Teremtő ad e tengerparti népeknek eleségül, akik aztán kardokkal szabdalják ki a húst a partra vetett állat testéből. Itt még az a csoda is megesik néha, tudósít al-Garnáti, hogy a halóriás füléből hirtelen kilép „egy piros orcájú, fekete hajú, vastag combú, csodaszép asszony”. Hozzáteszi azonban, hogy ő ilyet nem látott, csak a helybeliektől hallott róla. Elcsodálkozik még azon is, hogy az itteni emberek „világoskék szeműek, hajuk, mint a vászon, fehérbe hajlik”, némelyikük vászonruhát visel, mások cobolyprém bundát. Továbbá „ecetszerű, savanyú árpalevet isznak, mert ez felel meg forró vérmérsékletüknek, s ez esik jól a hód- és szürkemókushúsra meg a mézre, amivel táplálkoznak”.
Az utazó ezután a „szlávok országát” említi. Az Okát „szláv folyónak” mondja. Itt az emberek váltópénzül a szürkemókus prémjét használják. Közli továbbá, hogy e népek nesztoriánus keresztények, hasonlatosan a bizánciakhoz, és él a közelükben egy titokzatos nép, amely vízpróbát alkalmaz a boszorkányok felismerésére. Aki összekötözött lábbal elsülylyed a folyóban, azt életben hagyják, ám aki fennmarad a víz színén, azt máglyára vetik.
A „szlávok országából” Abu-Hámid al-Garnáti elindul néhány társával Básgirdba, vagyis Magyarországra. 1150-ben érkezik hozzánk, és sejthetően II. Géza királyunk udvarában tölt három esztendőt. „Megérkeztem Unkúrijjába, ahol a básgird nevű nép él. Ők voltak az elsők, akik a törökök országa felől behatoltak Frankföldre. Bátor emberek, megszámlálhatatlanul sokan vannak. Országuk 78 városból áll, s mindegyikben számtalan erőd, a hozzá tartozó majorságokkal, falvakkal, hegyekkel, erdőkkel, kertekkel.” Utazónk megkülönböztetett figyelmet szentel a nálunk élő mohamedánoknak, akiket tanítani igyekszik. Egyik ámulatból a másikba esik, amikor a magyarok, vagy ahogy ő mondja: a básgirdok gazdagságát ecseteli. „Ez az ország egyike azoknak, ahol a legkönnyebb és legjobb az élet. Húsz birkát adnak egy aranydinárért. És ugyanennyibe kerül harminc darab egyéves bárány vagy gödölye. Olcsó a méz is. Egy szép rabszolganő tíz dinár, de azokban az időkben, amikor hadjáratot vezetnek valamelyik ellenséges ország ellen, egy jó rabnő vagy rúmi (értsd: bizánci) rabszolga már háromért is kapható.” Királyunkat, II. Gézát a maga nyelvén Kazálinak nevezi. Elmeséli, hogy még vitába is bonyolódott vele, már ami a borivást meg a többnejűséget illeti. A keresztények tudnak élni a borral, ám a mozlimoknak megárt, ezért számukra igen káros. Ami pedig a többnejűséget illeti, ezt a keresztények ugyan nem kultiválják – amit al-Garnáti helytelenít –, ám azt sikerül elérnie, hogy Géza királyunk engedélyezze mohamedán alattvalóinak ezt a keresztényekétől idegen szokást.
Ezután az „elefánthoz hasonló tehenekről” ír, melyek Básgirdban élnek. Az állatot kezdetben az európai bölénnyel azonosították, ma inkább azt gyanítják, hogy a mór utazó itt a középkori Magyarországon is élt őstulokra utal. „Básgirdban elefánthoz hasonló tehenek élnek, egynek-egynek a bőre olyan súlyos, mint két öszvér együttvéve, a feje meg egész szekérrakományt kitesz. Vadásszák… Finom húsú, nagy testű állat, a szarvai nagyok és hosszúak, mint az elefánt agyarai…”
A szerző 1153-ban hagyta el országunkat azzal, hogy még visszatér. Hátrahagyta nálunk kedvenc fiát is, Hámidot. Tőlünk Hvárezmbe, a nagy kereskedőközpontba távozott, később pedig, miután hajlott kora sürgette, elzarándokolt Mekkába, ahogy az egy mozlim hívőhöz illik. Kelet számtalan csodáját veszi sorra még a könyvében, végül azért fohászkodik, hogy visszatérhessen Básgirdba, vagyis Magyarországra, hogy újra találkozhassék szeretteivel. Nincsen róla tudomásunk, hogy ez a vágya teljesült volna.
Abu-Hámid al-Garnáti, mint orosz életrajzírója jegyzi, 1080-ban Granadában született és 1170 körül hunyt el Szíriában „hetvenéves korában”. Ami nyilvánvaló képtelenség. Ha viszont elfogadjuk azt, amit maga ír, hogy 1153-ban Básgirdban érte el az aggkor, de ezután még hosszasan barangolt a világban, akkor a hetvenéves korára való hivatkozást sajtóhibának tekinthetjük. Ez esetben viszont a derék mórt kilencvenéves korában szólította magához Allah, az irgalmas, ahogy ő mondta volna.