Szövegek

Elöljáróban annyit, hogy csak kevéssé csúfítom el ezt a cikket a magam pallérozatlan soraival. Esterházy Pétertől idézem a zömöt, márpedig őt mindenki ismeri. Esterházy Péter Schmidt Mária történészről is írt. Rövideket írt, az igaz, ám velőseket írt, és ez is igaz. Sorokról írt, amelyeket eredetileg Schmidt Mária helyezett papírra. Az óvatlan olvasó hajlamos azt hinni, hogy a szövegek, különösen a mások által írt szövegek nem változhatnak meg pusztán azért, mert a részvétlen idő amúgy telik. Az olvasó éppen azért óvatlan, mert hajlamos ezt hinni. Schmidt Mária esetében azonban más a helyzet. Az általa megfogalmazott gondolatok ugyanis különös metamorfózison képesek átesni. De a további merengés helyett inkább legyen itt az első Esterházy-idézet.
„Tanácsadóról jut eszembe, nyelvileg nem a szerencse gyermekei ezek a miniszterelnöki tanácsadók. Nem fogták föl, rémlik, egyik sem, a megváltozott pozíciójukat. Pedig ez munkaköri kötelességük volna, tudni, hogy immár nem mezei értelmiségiek. Ha tudnák, kevesebb kalamajkát okoznának. Itt van legújabban Schmidt Mária eszmefuttatása holokauszt(ok)-ügyben. Mint történész opponálhatja valaki a kialakult európai közmegegyezést, beszédmódot (hogy ennek egy efféle cikknyi előadás volna a formája, azt nem hiszem), de így, főmicsodaként, olyan, mintha szántszándékkal akarná kényelmetlen helyzetbe hozni a kormányt. Rossz nézni.
E mostani gyanakvó légkör nyelvén szólva, azt kell higgyem, hogy Sch. M. mondjuk az SZDSZ beépített embere, a Betlehem–Mérleg utca-tengely. Úgy még érteném valahogy. Bár éppenséggel nem volna hazafias lépés a liberálisok részéről.” (Élet és Irodalom, 1999. november 26.)
Ilyen ez a Schmidt Mária, bizony. Mindenre képes. Legalábbis Esterházy Péter szerint. Illetve, mindenre képes volt 1999-ben. Idén már nem képes mindenre. Legalábbis Esterházy Péter szerint. A második idézet.
„A Népszabadságban Révész Sándor azt állította, hogy Schmidt Mária egy előadásában »a zsidók kiirtását a második világháború mellékes elemének minősítette«. Schmidt a március 5-i számban ezt nehezményezte, mondván, Révész kiragadott egy mondatot a szövegkörnyezetből, téves interpretációkra okot adva pontatlanul idézte azt, s ezáltal a mondandó lényegét eltorzította. Az eredeti szöveg valójában így hangzott: »A második világháború nem a zsidóságról, nem a népirtásról szólt. Bármennyire is sajnálatos: a holokauszt, a zsidóság kiirtása vagy megmentése mellékes, mondhatni marginális szempont volt, ami egyik fél háborús céljai közt sem szerepelt. A zsidók iparszerű legyilkolása úgy ment végbe, hogy az mindenki számára köztudott volt, a vele kapcsolatos információk hozzáférhetőek voltak (…) a szövetségesek semmi esetre sem azért indítottak háborút a náci Németország ellen, hogy a zsidók ellen tervezett népirtó politikáját megakadályozzák.« Amire Révész azt mondta, hogy szerinte Schmidt Mária szavai a szövegkörnyezetükkel együtt is pontosan azt jelentik, mint a nélkül, de hát döntse el az olvasó. Jó, eldöntöm: nem pontosan azt jelentik.” (Élet és Irodalom, 2004. márc. 19.)
Az értelem itt eltűnik, mint pengéről a lehelet. Marad, mi volt: a gyúrható tudat. Íróé és olvasóé egyaránt.