Két esztendeje még úgy látszott, valamennyi féllel sikerült megegyezni tokajiügyben, s néhány év múlva már valóban csak a magyar bor viselheti a tokaji nevet. De itt van mindjárt az elzászi változat. A Franciaországhoz tartozó Elzászban az 1500-as évek vége óta ismert a Tokay d’Alsace szőlőfajta. A történetírók szerint – habár sokan csak legendának tartják a históriát – Lazare de Schwendi német tábornok a törökök ellen vívott észak-magyarországi hadjáratából visszatérve vitt magával tokaji szőlővesszőket, s honosította meg őket Elzászban. Ha igaz a legenda, ha nem, tény, hogy a tábornok leszármazottai meglehetős hálátlansággal őrizték dicső elődjük emlékét, mivel manapság a helyi pinot gris (szürkebarát) fajtát és borát nevezik Tokay d’Alsace-nak, annak ellenére, hogy a pinot gris egyáltalán nem honos Tokaj-Hegyalján. Hasonló a helyzet Észak-Olaszországban is, ahol a Tocai Friulianót tartják magyar eredetűnek, holott az sem ízében, sem karakterében nem hasonlít a tokaji szőlő-, illetve borfajtákhoz.
Az Európai Unió külügyminisztereit természetesen nem a fajtajellegbeli hiányosságok győzték meg, amikor kilencévnyi hadakozást követően 2002. november 18-i találkozójukon elhatározták, hogy 2007 márciusától a tokaji bormegjelölést egyedül Magyarország használhatja, és csak a valódi magyar tokaji borok hordozhatnak ilyen címkét az Európai Unióban. A testület egy 1993-ban megkötött EU– magyar megállapodás értelmében döntött arról, hogy 2007-ig mind Olaszországnak, mind Franciaországnak le kell mondania a tokaji bornév használatáról, mivel az uniós szabályok szerint a földrajzi eredetvédelem azt az országot illeti, ahol az adott földrajzi hely található. Márpedig ez – mint ahogyan az immár a világörökségi listából is ellenőrizhető – Borsod-Abaúj-Zemplén megyében fekszik.
A meggyőzőnek tetsző érv ellenére az egyezkedés korántsem volt zökkenőmentes, mivel a csatlakozási tárgyalásokon a franciákkal ellentétben az olaszok újra meg újra fölvetették a tokaji problémáját. Bizonyosan ennek az elszántságnak tudható be, hogy a magyar siker egyáltalán nem teljes, mert a külügyminiszteri nyilatkozat megerősíti ugyan egyedüli jogunkat a tokaji név használatára, Brüsszel azonban az olaszok megnyugtatására megígérte, hogy 2006-ban – vagyis a határidő lejárta előtt egy évvel – még egyszer visszatér a kérdésre.
Az olaszok azonban megelőzték Brüszszelt, s mint az a Világgazdaság című lap jelentéséből kiderül: kompromisszumos megállapodást javasoltak a tocai friuliano termelői a veronai Vinitaly borkiállításon a névhasználati vitában. A kezdeményezést a magyarok azonnal és határozottan elutasították.
A kiállításra az olaszok kész tervekkel érkeztek, s közös marketingstratégiát javasolva azt ajánlották, hogy a két ország együtt ügyködjön a hasonló nevű termékeik nemzetközi elismertetésén. Az elgondolás buktatója, hogy ezzel hazánk elismerné az olasz névhasználat jogosságát, méghozzá épp abban az időszakban, amikor a tokaji bor lassan visszaszerzi a szocializmusban megtépázott nemzetközi hírnevét. A borvidéken ismét a minőség lett a meghatározó, mert a vásárlók már nem vesznek meg akármit, még ha a tokaji nevet látják is a palackon. A szőlőültetvények a hegyek szoknyáiról lassan viszszaköltöznek a napsütötte, magasabb részekre, hiszen már nem az a legfontosabb, hogy a nagyüzemi termelésnek megfelelően a traktorok kényelmesen közlekedhessenek a sorok között. S az ínyencek is újraértelmezik a tokaji fogalmát, így nem ritka, hogy akár több ezer forintot is megadnak egy-egy jobb évjáratú palackért, nem beszélve az aszúeszenciáról, amelynek egy centjéért a kereskedők akár ezer forintot is elkérhetnek.
Magyarország azonban nemcsak a nyugati országokkal, hanem Szlovákiával is vitában áll a tokaji márkanév használata miatt, s a problémára az uniós csatlakozás sem jelenthet gyógyírt. A vita kirobbanásáért Trianon a felelős. A térképrajzoló diplomaták – ebben az esetben is figyelmen kívül hagyva a magyar fél észrevételeit – a Ronyva folyónál jelölték ki az új határvonalat, és döntésüket az sem befolyásolta, hogy a szlovák delegáció által hajózhatónak feltüntetett vízfolyásra még a legcsapadékosabb időszakokban is csak kisebb csónakokkal lehet felmerészkedni. Így Zemplén nagy része – Sátoraljaújhely egyharmadával s a tokaj-hegyaljai borvidék két falujával együtt – odalett. Kistoronya és Szőlőske a szlovák tokaji létezését lehetővé tévő két település. Kistoronya szőlői a 380 méteres Simoni-hegy, Szőlőske ültetvényei pedig a 270 méter magas Bocz-hegy déli lejtőin találhatók. Míg azonban a magyarországi területeket védik az Alacsony- és a Magas-Tátra ormai, s megteremtik az egyedülálló mikroklímát, addig a határ túloldalán hiányzik ez a természetes védelem, ráadásul a szlovák gazdaságok szőlősei nem a jobb minőséget adó magasabb részeken, hanem lennebb, az alacsony dőlésszögű területeken fekszenek. A szlovák tokaji minősége így kategóriákkal rosszabb eredeti társáénál. További viszályforrás, hogy a magyar álláspont szerint legfeljebb két és fél szlovákiai falu – Kistoronya, Szőlőske, valamint a Sátoraljaújhelyről leszakított Slovenské Nové Mesto – sorolható a tokaji borvidékhez, míg a szlovák szakemberek hét településről beszélnek.
A bordiplomáciai csetepaté legújabb felvonásában a honi küldöttség kifejezte tárgyalási készségét. Amint Éder Tamás, a Tőketerebesen tartott megbeszélés magyar albizottságának vezetője kifejtette: Magyarország csak abban az esetben hajlandó tárgyalni arról, hogy a szlovák fél tokaji néven forgalmazzon bizonyos borokat, ha azok alapanyaga kizárólag az 1908-as magyar bortörvényben nevesített, ma Szlovákiához tartozó települések mintegy százhetven hektáros körzetében terem. Kívánatos feltétel továbbá, hogy az így termelt szlovák boroknak nemcsak a bortörvény Tokajra vonatkozó szabályainak, technológiai és jogi elvárásainak, hanem az Európai Unió szigorú előírásainak is meg kell felelniük. Az albizottságok azonban a kétnapos tanácskozás zárultával mindössze abban állapodtak meg, hogy tanulmányozzák a magyar, valamint a szlovák jogszabályokat, illetve azok harmonizációjának lehetőségét. Az egyezkedés végeredményét ma még nem lehet megjósolni, hiszen a szlovákok az uniós tagság elnyerését követően a magyar tokajit kedvező helyzetbe hozó földrajzi eredetvédelemre hivatkozhatnak majd – teljes joggal.
Jelen pillanatban úgy látszik, hogy ha a két ország képviselői május 1-jéig nem állapodnak meg, akkor Magyarország a belépés utáni első munkanapon panaszt emel Szlovákia ellen az Európai Bizottságnál. Amely panaszt Szlovákia az Európai Bíróságon bizonyosan megtámadja. És akkor már csak évek kérdése, hogy döntés szülessen, amit az érintettek megfellebbezhetnek.
A gönci hordó. Meghatározó szereplője Tokaj-Hegyalja történetének a gönci fahordó. Sepsy Lackó Máté az 1600-as években Sátoraljaújhelyen vetette papírra az aszúkészítés fortélyait, meghatározva az azóta is érvényben lévő arányokat: a híres bort attól függően hívják négy-, öt- vagy hatputtonyos aszúnak, hogy az úgynevezett gönci hordónyi, azaz 136 liter alapborhoz hány puttonynyi aszúszemet kevernek (egy puttony hozzávetőleg 25-28 kilogramm). Fontos az is, hogy az aszúbor készítéséhez csak azonos évben szüretelt szőlőszemek és alapbor használható. A néhány éve megalakult, a hegyaljai borok védelmét s a borvidék hírnevének visszaszerzését célul tűző Mádi Kör tagjai azt is megszabják, hogy a címkékre csak akkor kerülhet föl a dűlőmegnevezés, ha az aszúbor mindkét összetevője azonos dűlőből származik.
