A társadalom egyre nagyobb része látja úgy, hogy Magyarország részvétele az iraki háborús események kapcsán több kárral jár, mint haszonnal. Számos ország, így Spanyolország is kezdi kivonni csapatait a Közép-Keletről, Lengyelország pedig erősen fontolgatja egységei hazahívását. Adott szavunk megmásítása lenne-e az, ha mi is megváltoztatnánk álláspontunkat, különös tekintettel arra, hogy eredetileg humanitárius szállítási célokra adta beleegyezését a magyar parlament?
– Fel kell tenni a kérdést: mire is kapott mandátumot ez a kormány? Arra, hogy humanitárius feladatokat lásson el egy támogató egység, és ezt úgy kommunikálták, mint békefenntartó akciót. Viszont a békefenntartás – s ezt a laikusok nem tudják – nagyon konkrét szakterülete a biztonságpolitikának, fejlett elméleti háttere van, pontos definíció alapján történik. A békefenntartásban ugyanis nincs ellenség, csak fenn kell tartani a békét, kell, hogy legyen egy egyezmény formális, leírt megállapodással, mint a daytoni egyezmény Bosznia esetében. Irakban viszont egészen más a helyzet, hiszen nem volt egyezmény, sem béketárgyalás. Invázióról volt szó, egy megszállt országban a megszálló csapatok magyar erőkkel való segítéséről. Nem utolsósorban pedig ellenség is van, kár lenne eltagadni, ez pedig a békefenntartás lényegének mond ellent, mivel a békefenntartásnál nincs hivatalos ellenség. Mára ugyanis világossá vált, hogy nemcsak az al-kaidás sejtek léptek fel, hanem nacionalista iraki csapatok is felvették a harcot az USA-val és a szövetséges seregekkel szemben. Magyarán: ez már messze nem békefenntartási akció sem jogi, sem pedig elméleti értelemben. Nem erre szavazott az Országgyűlés, s ezért is lehetne jogszerűen és korrekt módon felmondani a részvételünket.
– Sokak szerint Medgyessy Péter jelenlegi miniszterelnök eleve kényszerpályára állította a magyar politikai erőket, amikor mindenfajta demokratikus egyeztetés nélkül aláírta tavaly a Bush elnököt támogató levelet, így ezzel már a kormányzati, s parlamenti erőknek is behatárolta a mozgásterét.
– Ha megnézzük a közvélemény-kutatásokat, világos, hogy Magyarországon a lakosság többsége ENSZ-mandátum nélkül nem látta volna szívesen az iraki szerepvállalásunkat. Ezek után – a demokrácia játékszabályait finoman szólva is megkerülve – írta alá Medgyessy ezt a levelet. Nekem csak az a kérdésem, teljesen függetlenül holmi pártpolitikai megfontolásoktól: mi volt ennek az aláírásnak a hosszú távú haszna? Azzal ugyanis, hogy nyolc NATO-tag, leendő és akkori EU-tag aláírta a levelet, nagyban gyengítette az unión és az észak-atlanti szövetségen belüli kohéziót.
– Sokan azt is felvetik, hogy ezzel a megerősítéssel tulajdonképpen a mostani áldatlan helyzet előidézésében is aktív szerepet vállalt a magyar kormányfő, hiszen másokkal együtt bíztatta Amerikát a katonai offenzívára.
– Való igaz, Powell amerikai külügyminiszter erőteljesen szorgalmazta az ENSZ-mandátum kiharcolását, ám a próbálkozás kudarccal végződött. Ezért amerikai belpolitikai okokból volt fontos, hogy ha nincs is ENSZ-beleegyezés, legyen minél több hivatalos vagy félhivatalos papír, amit meg lehet lobogtatni: nem egyedül tesszük, amit teszünk. Ilyen szempontból a nyolcak levele „felhívás volt a táncra”.
– Könnyen lehet az a benyomásunk, hogy a biztonságpolitikai kérdések áldozatul esnek a kormány- és pártpolitikai megfontolásoknak.
– Az igazság az, hogy Magyarországon a biztonságpolitika igencsak gyerekcipőben jár még. A politikai erők kevéssé tisztelik a biztonságpolitikát mint szakmát. Emlékezzünk csak: amikor az Orbán-kormány idején, 1999-ben Magyarország végre csatlakozott a NATO-hoz, mi történt 12 nappal később? A koszovói beavatkozás. Akkor szintén ENSZ-felhatalmazás nélkül zajlott az akció, s a kormány teljes mellszélességgel támogatta a fellépést, mert azt mondta: új klubtagok vagyunk, így kötelességünk a részvétel, s maga az ügy is jó. Az MSZP csakhamar visszakozott a parlamenti konszenzusból, s azt mondta: nem szabad, veszélyes a magyar részvétel, de még a légtérátadás is. Most viszont a szocialisták már homlokegyenest mást vallanak, mint azelőtt, és nagy atlantisták, Washington-pártiak lettek, szemben a mostani békepárti Fidesszel. Ezzel pedig azt üzenik, hogy a biztonságpolitikát mint szakterületet ki lehet használni pártpolitikai megfontolások mentén. Le kellene írni mindkét oldalnak, hogy szerintük mi a nemzetpolitikai érdek, adjanak egy kifejtett definíciót, milyen prioritásokkal képzelik el a nemzeti érdekek képviseletét. Ezt követően bontakozzon ki egy szakmai – és nem aktuálpolitikai – vita arról például, hogy szükségünk van-e egy iraki magyar kontingensre, avagy sem. Ilyen viták azonban nincsenek, s ezért a politikai széljárástól függően foglalhatnak el más és más álláspontot ugyanazon politikai erők. És még valami, amiről nemigen esik szó: Magyarország az egyetemes modern kori történelemben először vállalt föl olyan döntést a Medgyessy-kormány alatt, hogy egy keresztény európai országban arab embereket képezzenek ki. Taszáron ez is megtörtént, mégpedig azért, hogy ezek a muzulmánok részt vegyenek egy erőszakos rendszerváltásban a Közel-Keleten. Erre még nem volt példa, és ezt nem lehet meg nem történtté tenni.
– Valamilyen módon mégiscsak jogos az az elvárás, hogy ha egy ország egy nagy nemzetközi szervezet tagja lesz, akkor vállalnia kell a szerepvállalás nehézségeit, negatívumait is…
– Ha egy ország egy ilyen komoly szövetségi rendszer tagja, mint a NATO, valóban illik legalább figyelembe vennie a legnagyobb szövetséges, az USA direktíváit. Amikor Bush elnök Prágában a társországok segítségét kérte a szeptember 11-i terrortámadás után, Orbán Viktor akkor is azt mondta: a támadás Magyarország ellen is történt, hiszen ismerte a NATO alapelvét. Jó, hogy Magyarország hozzájárul a nemzetközi rendezéshez, ám ezer fajtája létezik a részvételnek. Az, hogy olyan hadszíntérre küldünk katonákat, ahol életükben nem jártak, nagyon kockázatos. Az is tény, hogy igen veszélyes feladat egy hatalmas országban, amelyben nincs stabilitás, az utánpótlást nehéz biztosítani, de mi pontosan ezt vállaltuk.
– Milyen más módon járulhattunk volna hozzá a nemzetközi fellépéshez? A külső szemlélőnek ugyanis az a benyomása, hogy nagy választási lehetőségünk nem lehetett.
– A hiedelmekkel ellentétben egyáltalán nem azzal tudtunk volna segíteni, ha Irakban is megjelenünk. A szakmában van egy kifejezés, „back-filling”, amit talán stratégiai utántöltésként lehetne lefordítani. Ez esetünkben azt jelentette volna, hogy a világ több pontján is pótolhattuk volna azokat az amerikai egységeket, amelyeket a Közép-Keletre vezényeltek. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az Egyesült Államok a külföldön szolgálatot teljesítő csapataiból is küldött tapasztalt katonákat Irakba, nem csak az anyaországból, így egyes helyeken hiány keletkezhetett. Ennek az űrnek a betöltésére megfelelő megoldásként kínálkozhattak volna a magyar egységek – legyen szó Németországról, Olaszországról, vagy a szintén veszélytelen Dél-Koreáról –, ráadásul olyan feladatot láttunk volna el, amelyben van tapasztalatunk és technikai felkészültségünk. Mindenki jobban járt volna így, Amerikának pedig kifejezetten jól jött volna ez a támogatás.
– Apropó, veszélyek. Időről időre elhangzik felelős kormányzati személyektől, hogy Magyarországon nincs terrorveszély, az emberek mégis nyugtalanok, mert érzékelik a rendvédelmi szervek fokozott készültségét s a hivatalos nyilatkozatok ellentmondásait. Van-e ön szerint terrorveszély Magyarországon?
– A kormányzati nyilatkozatokból valóban kilóg a lóláb. Egyfelől Gál J. Zoltán kormányszóvivő, Tóth András nemzetbiztonsági államtitkár és mások nem győzik hangsúlyozni, hogy nincs veszély, másfelől egyre-másra foganatosítják a biztonsági intézkedéseket, az emberek pedig azt látják, hogy gépkarabéllyal állnak a rendőrök egyes nagykövetségek előtt. Óriási tehát a szakadék a kormányerők propagandája és a tettek között. Így az emberek joggal érzékelik a zavart. Nem szabad elkendőzni a tényt: a madridi merénylet óta Európába is megérkezett a tömegpusztító terrorfenyegetettség.
– Az MSZP–SZDSZ-kabinet viszont mások szerint éppen a hisztériakeltést akarja elkerülni.
– Nincs is okunk a pánikra, egy európai demokráciában viszont a döntések felelősségét vállalni kell. S megfelelően kell kommunikálni a döntés hátterét. Ez az, amit hiányolok a mostani vezetésből. Pedig a gyanakvást éppen az gerjeszti, aki gyermeknek nézi a társadalom tagjait, ahelyett, hogy felnőtt módra partnernek tekintené őket. Nem meglepő persze a mostani kormány kommunikációja, hiszen többségében olyanokból áll, akik húsz-harminc éven át kiszolgáltak egy olyan rendszert, amelyben a kényes ügyekről nem volt szabad beszélni, és a felnőtt embereket gyerekként kezelték.
Gorka Sebestyén a Fejlődő Demokrácia és Nemzetközi Biztonság Intézet igazgatója. 1970-ben született Londonban. Első diplomáját a Londoni Egyetem filozófia szakán szerezte. Magyarországon 1993-ban a Honvédelmi Minisztérium szakértőként alkalmazta, s közben megszerezte második diplomáját a Budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetemen diplomáciai és nemzetközi kapcsolatokból. A kilencvenes évek első felében oktatója és kutatója volt a római
NATO Védelmi Egyetemnek. 1994-től óraadó tanár a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. 1999-ben elvégzi a Harvard Egyetem államigazgatási szakát is. 2000-ben a Pentagon háttérintézményei kutatóintézete veszi fel, közreműködik az USA által finanszírozott és a magyar kormány által kezdeményezett haderőreform-kutatási programban. 2003 óta a Budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetem oktatója.
