Irakban a diplomatákon és a katonákon kívül nincsenek magyar állampolgárok. Hónapokig tartotta magát a Külügyminisztérium hivatalos álláspontja, ám két támadás után – amelyek közül az egyik Varga-Balázs Péter halálát okozta – világossá vált, hogy magyar polgári személyek is dolgoznak a közel-keleti országban. A jelenleg félszáz főre tehető civil kontingens tagjai az amerikai hadsereg számára végeznek szolgáltató tevékenységet. A csapat egyik tagja, Palkovich János a napokban tért vissza Bagdadból.
– Január 5-én adódott a lehetőség, hogy kimehetek Irakba. Németországból indult a konvoj, s tizenkét nap alatt értünk Bagdadba. Persze nem az várt minket, amire a televíziós híradások nyomán számítottunk; az első meglepetés a török–iraki határon ért bennünket. Ott ugyanis a ki- és belépő oldalon egyaránt legalább 30 kilométer hosszú sorban várakoztak a tartálykocsik, és akárhogy erőltettük is az agyunkat, ilyen képre sem az újságokból, sem a híradókból nem emlékeztünk. Később azt hallottuk, hogy Irakban nincs vagy nem elég a finomító, ezért viszik a nyersolajat Törökországba.
A magyar szolgáltató személyzet először egy bagdadi házban kapott szállást. Ekkor még úgy tűnt, az országban valóban nyugodt a helyzet, normálisak a viszonyok, s a „fehér embert” semmiféle veszély nem fenyegeti, hiszen Palkovich Jánosék turistaként járhattak-kelhettek a városban.
– Ma már szinte hihetetlen, de januárban, amikor Fallúdzsa szomszédságában dolgoztunk, bementem a városba, és megnéztem, lefényképeztem a híres templomot. Rá két hónapra már romokban állt az egész település. Most, amikor hazafelé jöttünk, döbbenten néztük, hogy Fallúdzsa olyan, mint egy ókori település maradványa: mindenfelé csak derékig érő falakat lehetett látni. Ismétlem: januárban még szabadon sétálgattunk Bagdadban. Beültünk az éttermekbe, ettünk, ittunk, elmentünk vásárolni, nézelődni a bazárba. Ma már ez is elképzelhetetlen. És a katonák nem is engednek ki senkit a táborokból, még a saját felelősségére sem. Persze az már intő jel volt, amikor február első napjaiban a bagdadi bérelt lakásunk ablakán belőttek egy sorozatot. Akkor költöztünk a katonai táborba.
Palkovich János szerint azonban a biztonságosnak mondott támaszpontra történő áthurcolkodással csöbörből vödörbe kerültek, hiszen az irakiak február végétől egyre gyakrabban lőtték a tábort, márciustól pedig mindennaposakká váltak a gránáttámadások. Ám a magyar civilek hiába nézték meg esténként az itthoni hírműsorokat, nyomát sem lelték az ellenük intézett támadásokról szóló beszámolóknak.
– Eleinte nagyon csodálkoztunk. Amikor arról volt szó, hogy Irakban nincsenek polgári személyek, még csak somolyogtunk, de azt már nem igazán értettük, hogy a média miért nem számol be a történések háromnegyedéről. Sokszor szinte nem is szóltak Irakról, miközben Bagdadban nem telt el úgy egy óra, hogy ne hallottunk volna valahonnan robbanást. Azt is furcsálltuk, hogy a magyar katonáknak otthont adó hillai többnemzetiségű táborról mindig csak megnyugtató híreket mutatnak be, holott itt kint pontosan tudtuk, az irakiak azt a támaszpontot is állandó tűz alatt tartják. Az az itthoni híradásokban is emlegetett ügy, amikor a robbanóanyaggal megrakott teherautót megfékezték a hillai tábor főbejárata előtt, csak egy volt a fegyveres konfliktusok sorában. Mára pedig mindennaposakká, megszokottakká váltak a gerillaakciók, és a menetrendet is mindenki jól ismeri: az első gránátok este hétkor érkeznek, és általában tizenegyig, éjfélig tart a lövöldözés. De nem elszórt, egyéni akciókról van szó, mert a becsapódások félpercenként követik egymást.
A magyar munkavállaló szerint az iraki harcosok kisteherautók platójára telepített aknavetőkkel támadják a támaszpontokat, mert ezeket a mozgékony járműveket nagyon nehéz bemérni, így mire fölszállnak az elfogásukra induló helikopterek, már rég bent állnak valamelyik közeli garázsban. Palkovich János tehát határozottan állítja, nem igaz, hogy a kint lévők életét nem fenyegeti veszély.
– Szereztünk marhahúst, gondoltuk, összerottyantunk egy kis gulyást, ha már úgyis vittünk magunkkal itthonról fűszereket. Este tíz körül nekiálltunk bográcsozni a konténerek előtt, csak mi, magyarok. De szinte hozzá sem kezdhettünk, úgy kétszáz méterre tőlünk robbant föl egy akna, gyorsan be kellett fednünk a bográcsot, olyan nagy port vert föl a detonáció. Nem csoda, hogy közülünk is többen idő előtt hazajöttek. Persze nem azt mondták, hogy a támadások miatt, hiszen az ember gyávább annál, hogysem bevallja: fél.
Nemcsak a civilek rettegnek – véli a kiszolgáló személyzet magyar tagja –, az amerikai katonák is állandó feszültségben figyelik az eseményeket. Valószínűleg ezért fordulhatott elő, hogy Palkovich Jánost letartóztatták tiltott fényképezésért.
– Mindenüvé magammal vittem a fényképezőgépemet, s ez nem volt kockázatmentes vállalkozás, hiszen nekünk, civileknek az amerikaiak megtiltották a fényképezést. Állandóan dugdostam a masinát, leggyakrabban a teherautó pilótafülkéjének kárpitja mögé, de néha a szemétbe is, hogy meg ne találja az őrség, mivel a fegyveresek mindenkit megmotoztak, aki kísérő nélkül tért vissza a városból. Egyszer azonban kiszúrták a gépet, és azonnal letartóztattak. Négy órán keresztül álltam arccal a fal felé fordulva egy sötét szobában, aztán jött az ügyeletes tiszt, lámpával az arcomba világított, és megkezdődött a kihallgatás. Végignézte a fotókat, kérdezte, hogy melyiket miért készítettem, kinek akarom elküldeni, van-e arab kapcsolatom, ismerősöm, rokonom Irakban. Szerencsére azokon a képeken nem az amerikai haditechnika szerepelt, így a gépet elvették ugyan, de más következménye nem lett az ügynek. A vicc az volt, hogy kint a szeméttelepen korábban találtunk olyan CD-t, amelyen az amerikai hadsereg által használt valamenynyi szállítóeszköz teljes műszaki leírása szerepelt. De akadt a kezünkbe komplett M–16-os lőszeres tár is. Nem beszélve arról, hogy az amerikai katonáknak nem kell leadniuk az elhasználódott egyenruhájukat, így azokat is reflexszerűen beleteszik a hulladékos konténerekbe. Következésképpen bármelyik iraki bármikor be tud öltözni amerikai katonai egyenruhába a bakancstól az alsónadrágon át a sapkáig.
Talán épp az állandó fenyegetettség miatt az amerikaiak a táborokon belül megpróbálnak tökéletes, a civil élet kényelmét is meghaladó körülményeket teremteni. A támaszpontokon sajátos „kommunizmus” érvényesül, hiszen mindenki szinte mindent a szükségletei szerint vehet igénybe.
– A tábor full extra. Az amerikai katonának mindene meg kell hogy legyen, a világ bármely pontján teljesítsen is szolgálatot. A légkondicionáló alapfelszerelés, még a latrinákban is működnek ilyen berendezések, de arra is ügyelnek, hogy egyetlen katonának se kelljen ötszáz méternél többet gyalogolnia valamelyik étteremig, ezért egy táboron belül akár húsz étkezde is üzemel. De nemcsak az étkeztetés fontos: minden támaszponton működik konditeremsátor, mozi- és színházsátor, internetkávézó és ingyenes DVD-kölcsönző. És mindezt mi, kiszolgálók is ingyenesen használhattuk. Ugyanakkor a jólétet mutatja a hihetetlen mértékű pocsékolás is. Előírás, hogy az étkezésre legutolsónak érkező bakák is legalább ötféle fogásból választhatnak. Tehát a konyhákon a ténylegesen szolgálatot teljesítő létszámnál két-háromszor több adagot készítenek, aztán ami nem fogy el, megy a kukába. Minden étkezősátorban fellelhető a harminc méter hosszú salátabár, az építmény két végében pedig húszméteres, üvegajtós hűtőszekrények állnak, színültig üdítővel, rostos itallal, különféle normál és ízesített tejekkel, jégkrémekkel megpakolva, mivel jégkrém nélkül nincs rendes ebéd. A hadsereg gazdálkodásának szellemiségét jól példázza, hogy amikor egy raklap kólára ráesett valami, és néhány doboz kidurrant, akkor nem szedték ki a sértetlen dobozokat, hanem kidobták az egész szállítmányt. Egy másik alkalommal reggelre leolvadt két hűtőkonténer. Semmi nem ment tönkre, mégsem alakították át az aznapi menüt, hogy ezt használják el, inkább egyszerűen kidobták a két konténer teljes tartalmát. De szeméttelepre kerültek a bontatlan üdítős-, ásványvizes palackok is, ha csak fölmelegedett bennük az ital. Felfoghatatlan volt mindez, hiszen tudtuk jól, odakint a lakosság éhezik. Érthetetlen, miért nem tudják megszervezni a nemzetközi erők, hogy a megmaradt ételt szétosszák az éhezők között, ha már állításuk szerint karitatív céllal érkeztek az országba – háborog Palkovich János, hozzátéve: az irakiak között olyan mértékű a nélkülözés, hogy egy-egy szeméttelepen több ezer szerencsétlen guberál, és vív élethalálharcot a jobb falatokért.
Palkovich János ugyanakkor elismeri, hogy nem könnyű a civil lakossággal kapcsolatot teremteni. Mint mondja, ez neki annak ellenére sem sikerült, hogy másfél hónapig dolgozott együtt két iraki férfival.
– A kint töltött csaknem négy hónap alatt nem tudtam kiigazodni az irakiakon. A teherautón a segédmunkások arabok voltak. Másfél hónapig dolgoztam ugyanazzal a két emberrel, de hiába voltak nagyon kedvesek velünk szemtől szemben, mindig az járt a fejemben, lehetséges, hogy a munkaidő lejárta után hazamennek, és megbeszélik a következő robbantás tervét. Persze ez erős sarkítása a dolognak, de tényleg mindvégig ez volt az érzésünk. Az egyik segédem, aki szigorúan betartotta a Korán imádkozásra vonatkozó előírásait, bejött este a lakókonténerbe, kinyitotta a hűtőszekrényt, és kivett egy sört. Amikor pedig látta, milyen szemekkel nézünk rá, elmagyarázta, hogy mivel ez keresztény konténer, Allah ide nem lát be. Érdekes gondolkodás. De az ilyen jelenetek legalább valamilyen kapcsolatot jelentettek. S ez egyre ritkább, mert amióta a síiták és a szunniták is egységesen azt mondják, hogy köszönjük a felszabadítást, de most már menjenek haza az idegenek, azóta minden fehér ember megszálló amerikainak vagy a megszállók csatlósának számít. Ráadásul az sem javítja a közhangulatot, és erősen megkérdőjelezi a háború kezdetben igazságosnak tűnő indokait, hogy az iraki lakosság körében napi beszédtéma az ország olajkészleteinek megcsapolása. A Törökország határánál sorban álló tartálykocsikat mi is láttuk, de hallottuk azt a szóbeszédet is, hogy kuvaiti kikötőkből napi negyven–ötven tartályhajó indul az Amerikai Egyesült Államokba.
Palkovich János úgy látja, az amerikai katonáknak – ellentétben a civil alkalmazottakkal – még alapszintű kapcsolatuk sincs a civil lakossággal. Igaz, a magyarokkal sem sok.
– Ha szóba került, honnan jöttünk, százból négyen, ha tudták, merrefelé található Magyarország. De ebből a négyből is hárman Taszáron állomásoztak, mielőtt Irakba kerültek. Meggyőződésem, hogy számukra Amerikán kívül nem létezik a világ. Amikor egyiküknek próbáltam elmagyarázni, hogy hazánkat valahol Oroszország és Németország között kell keresni a térképen, akkor meg Németország nevével gyűlt meg a baja. Azt viszont éreztük rajtuk, hogy amerikai katonaként felsőbbrendűnek tartják magukat. S miközben szinte semmit sem tudnak a világról, egyre gyakrabban emlegetik, hogy Irak után Kuba következik.
origo.hu
A klímák után a hűtőket is betiltaná az EU
