Bácskai akácvirág

Látogatóm érkezett a minap szülőfalumból, a vajdasági Temerinből. Fiatal ember volt, valaha az apjával jártam iskolába. Halála előtt sokat mesélt rólam a családjának, és a fia most eljött hozzám. „Csak beugrottam néhány percre, utazom tovább…”
Fél óra lett a kurta beszélgetésből, sok hírt hozott, de egyik se vidította fel a szívemet. Szörnyülködnek a magyarok, hogy reggelente a fehérre meszelt házfalakon görcsös cirill betűk éktelenkednek, olyanok, mint a kullancsok. Fenyegetik a magyar lakosságot. A fiatalok már diszkóba se mernek menni, mert hazafelé menet éjszaka meglesik őket botokkal felfegyverzett szerb sihederek.
„A maga idejében még béke honolt mifelénk” – sóhajtott fel költői indulattal a látogatóm. „Bezzeg…”
El-elszoruló lélegzettel hallgatom, és képzeletben ott járok ismét a Gyepsoron, futok a rétre, ilyenkor már bíbicek csapata kiáltoz felette. A közelgő nyarat köszöntik, és villámgyorsan le-lecsapnak a tiszta kis patak vizére.
Amikor látogatóm elköszönt, az ajtóból még visszalépett. „Azám, hoztam magának valamit, talán örül neki. Egy akácfáról téptem le, kis virágfürt, tudja, nálunk délen előbb virágoznak.”
Letette a bácskai akác elfonnyadt virágfürtjét az asztalomra. Sokáig néztem. A falum üzent nekem ezzel a virággal. Sok üzenetet kapok mostanában, néha képeslapon, olykor telefonon. Már az is előfordult, hogy opera-énekesnő ismerősöm külföldi turnén járva Prágából hívott fel, és elénekelt sebtében egy áriát. Az Aidából. De ez az üzenet egészen más volt. Éreztem benne az otthon ízét, azokat a régi nyarakat, amelyek máig bennem élnek; a szülőház melegét és a szeretet szorongását.
Íze van ennek az akácfürtnek. Emlékszem, gyermekkoromban megettük: édes volt, mézízű. Egy-egy virágpompába öltözött fán méhek ezrei zsongtak boldogan. Szorgosan hordták nagyapa kaptáraiba a mézet. Volt a mi utcánkban egy matuzsálemi korú akácfa, csak úgy roskadoztak ágai a virágoktól. Olyan volt, akár egy hófehér menyasszonyi csokor. Még arra is emlékszem, kinek a háza előtt állt az a hatalmas fa: Szilák Pista bácsi büszkélkedhetett vele. Úgy tudom, már senki se él a családból. A partizánok vérengzéseinek áldozatai lettek mindahányan. Mesélték, amikor bezörögtek fegyveresek a kiskapun, ököllel verve és bakanccsal rugdosva az ajtót, a gazda fia engedte be őket az udvarra.
„Szilák Istvánt keressük” – lobogtattak egy listát. A fiú nem mondta meg, hogy apja a kertben van, mert féltette, gondolta, időt nyer, ha ő megy velük, hiszen őt is Istvánnak hívják. A martalócok ugyan fiatalnak tartották, de mivel sietős volt a dolguk, elvitték, a temetőbe kísérték, a tömegsírhoz. Csak a legyilkolása után jöttek rá, hogy a keresett személy még életben van, s újból zörögtek. Így vitték el az apát is a fia után.
Felesége, Rozi néni három nappal élte túl őket. Ült a gang lépcsőjén, tépte a haját, és hangosan imádkozott: „Jöjjön el a Te országod…” De az ima nem ért el az égig, csak három nap múlva jöttek érte az angyalok. Azokban a napokban minden házból csak sírás hallatszott, özvegyek, árvák zokogása.
Azóta talán ki is vágták Szilákék előtt az akácfát. Ha a fáknak is lenne túlvilági életük, akkor most ott ülne alatta a család a túlvilágon. Várnák a nyarat, de a nyár csak nem jön. Én is vártam rá valaha, gyermekkoromban olykor epedve. Ültem a tanyai kukoricagóré feljárójának legmagasabb fokán, a távoli dűlőutat figyeltem. Arról érkezett csendes léptekkel mindennap az este. Arról kell jönnie a nyárnak is. Vajon az idei merről érkezik hozzánk, s eljön-e?
Ülök némán, le nem veszem tekintetem az asztalon hagyott üzenetről. Úgy érzem, tennem kellene valamit, de nem tudom, hogy mit. Sírjak? Kiáltsak? Imádkozzam? Hangosan zokogva verjem talán a mellem?
Feleségem bejön, felveszi az akácvirágot, megszagolja, aztán kiviszi a konyhába, és a szemetesbe dobja.
Nem tudom, miért, de úgy éreztem abban a pillanatban, hogy elsötétült körülöttem a világ. Mintha eloltotta volna valaki a lámpát…